AKIT EGY FARKAS VÉDELMEZ - 2 - AZ ABLAK MÁSIK OLDALÁN

Carlaval ráérősen ballókáztunk hazafelé a suliból. Nagyokat nevetgéleztünk, bármilyen apróságon. Még azon is, hogy melyikünknek sikerült előbb megcsípnie a másikat, ha sárga kocsit láttunk. Ez egy bugyuta kis játék volt közöttünk.

Már messziről hallottuk, hogy valamit hangszórón keresztül kiabálnak. Nem bármilyen terméket áruló kocsi volt. Zöld terepjáró, vadvédelmis felirattal az oldalán.

Megtorpantunk, s ledöbbenve néztük a kocsit, majd egymásra.

A hangos bemondó ugyanis medvére figyelmeztette a lakosságot.

Bennem csak egy pillanatra okozott meglepetést. Pár hónappal ezelőtt ugyanis - amikor még javában tombolt a tél -, az öcsémék az ovis csoporttal kimentek szánkózni, hógolyózni a közeli erdő szélére, egy elhanyagolt ipari telep mellé. Egyébként az enyhén lejtős buckáival kiváló szánkózó hely volt. Az iskolából mi is volt, hogy testnevelés óra keretén belül ide jöttünk ki. Bár csak télen, ha fagyott és tudtunk korcsolyázni a kis tavon ami valóban kicsi volt. Belefulladni nem igazán lehetett, még ha be is szakadt volna alattunk a jég, mert jó ha féllábszárig ért nekünk a víz. Nem is tó volt igazából, csak mi hívtuk annak. Az üzemből eresztettek ki ide valami elhasznált vizet, vagy mit. Az eredete minket nem nagyon érdekelt, csak az, hogy mi jót tudtunk rajta csúszkálni.

Szóval az ovisokat meg szánkózni hozták ki olykor ide. Ilyen alkalom után rajzolt le egy állat lábnyomát nekem az öcsém. Kinevettem, mert öt ujjat rajzolt a mancsra.

– Ilyen állat nincs, Mark! A farkasnak, a kutyának meg a ilyeneknek is négy ujjuk van. No és nem ilyen nagy.

– Ilyen volt!

– Hát persze – legyintettem, ráhagytam. Azért csak nem hagyott nyugodni, mert elég nagyra is rajzolta, szóval lefotóztam és a Google képkeresőbe feltöltöttem. Azonnal feldobott még hasonlókat, csak éppen lábnyomokat ábrázoló képeken! És valóban van olyan állat, aminek öt ujja van! Méghozzá a barna medvét írta ki, akárhányszor rákerestem. Egy ismerősömnek is megmutattam.

– Te ilyenben otthon vagy. Ez milyen állat lábnyoma lehet?

– Barna medve – vágta rá kapásból.

– Nem mondod? Erre lehet?

– Persze!

– Hogyan? Ez elég sűrűn lakott terület. Azt olvastam, hogy kerüli az embert. Meg erre nem is igazán van.

– Elég neki pár erdősáv még ha meg is van szakítva néha egy-egy úttal. Éppen nincs olyan forgalom, például este, simán átmegy rajta. Még a szomszédos államból is átjöhet.

Szóval akkor én azonnal szóltam mindenkinek, akivel  éppen csak találkoztam, hogy ne igazán mászkáljanak arra, mert ott bizony maci van.

Lauráék pont azon a hétvégén hívtak, hogy menjek ki velük szánkózni.

– Én tuti nem megyek. – vágtam rá. – Jobban tennétek, ha ti sem mennétek oda.

– Hülyeség Carrie! Erre nincs medve! – nevetett ki Guy.

Én viszont tartottam magam a döntésemhez. Bíztam az öcsém megfigyelőképességében és az ismerős hobbi-vadász tapasztalatában. Eszemben nem volt kimenni oda.

Az autó és a figyelmeztetés pedig egyszerre töltött el döbbenettel, aztán azonnal büszkeséggel.

– Na tessék! Ugye megmondtam! Már a télen megmondtam! – csettintettem, mire Carla elgondolkodva pislogott rám.

– Tényleg! Mondtad, hogy Mark látott a hóban medve nyomot.

– Igen! De kinevettek és senki nem hitt nekem! – hadonásztam a kezeimmel az autó után, ami folyamatosan harsogta a figyelmeztetést és az istrukciókat, hogy mit kell tenni, ha valaki összefutna a medvével és hová kell bejelenteni.

Anyu a vacsorát készítette, Susan a fősulis beadandójához keresett anyagot a neten, én meg a fürdőszobában felügyeltem a kisöcsém pancsolását. A kádban éppen vihar volt. A víz tetején vadul himbálóztak Mark műanyag dinoszauruszai, miközben ő vízi pisztollyal még ráadásnak lövöldözte is őket. Logika nem volt benne, de hát egy hat éves fiú játékában nem kell logikát keresni.

Első ötletem az volt, hogy kihozok egy könyvet és olvasok, miközben ő elárasztja a fürdőszobát, de látva, ahogy kinézett még a plafon is, jól döntöttem, hogy mégsem tettem. Igy Mark legnagyobb örömére segítettem neki még nagyobb vihart kavarni a kádban.

Aztán öcsém, többször is sűrűn nézett el mellettem a kis ablak irányába. Zavart lett, és már nem is játszott olyan önfeledten. Végül ledermedve meredten nézett az előbbi irányba, miközben kicsi száját úgy igazgatta, mintha mindjárt sírna. Végül is nem sírta el magát, hanem felsikított.

Nem erre számítottam. Pláne nem ilyen hangerőre. A fülemhez kaptam a kezeim.

– Mark!

– Valaki néz be az ablakon! – visította kövér könnyekkel az arcán. tekintetében rémület volt, ahogy kis kezecskéjével arra mutatott.

Azonnal arra fordultam, de én nem láttam ott senkit. bár nehéz is lett volna. Benn égett a villany és kinn már sötét volt.

– Képtelenség – nyugtattam öcsémet. Bár nem azt tartottam képtelenségnek, hogy valaki esetleg benézett az ablakon, hanem azt, hogy a fennálló fényviszonyok vetületében ő bármi ilyet láthatott. No de ezt nem mondtam neki. Inkább jó és védelmező testvérként, puszit nyomtam a vizes buksijára.

– Kinézek. Rendben?

– Ne menj ki! – engedte ki újra a hangját, amire már anyum is megjelent.

– Mi történt?

– Látott valakit az ablakban. Megnézem – mondtam és indultam is. Felkapcsoltam a kinti villanyt. Nem mentem ki a bejárati ajtóig. A nappali teraszra nyíló ajtaján léptem ki.

Sehol nem volt senki, és Maya a szuka malamutunk is a házában volt, ő sem jelzett betolakodót az udvaron. Visszamentem és közöltem:

– Sehol senki.

– Ott volt! Teljesen közel volt az arca az üveghez! – erősködött az öcsém.

– A szúnyoghálóra vetülő kinti fény ijesztett meg. Senki nincs kinn, Mark.

Az öcsém viszont azonnal felállt és már kapaszkodott is anya nyakába.

Valóban megijedt szegény, mert már a fürdőszobában sem akart maradni, pedig elég önfeledten élvezte eddig a vizet.

Hát, mit ne mondjak. Az öcsém múltkori esete azért beleültette a bogarat a fülembe. Notórikusan húztam be a függönyöket, és engedtem le a redőnyöket ha már kezdett sötétedni. Én ugyan nem láttam amit ő, de valahogy elkezdtem attól félni, hogy milyen hátborzongató lehet, ha valaki egyszer csak visszanéz rád az ablak túloldaláról. A hátamon is futkosott a hideg, ha csak belegondoltam.

Teltek a napok meg a hetek, a tavasz után jött a meleg nyár. A redőnyt szigorúan lehúztam, bár az ablakot kinyitottam. Jött a levegő, de se ki se be nem volt belátás. Legalábbis úgy gondoltam, azok a piciny pár milliméteres rések, amik a redőnyön voltak, nem igazán engednek belátást.

Akkor én vállaltam be a vacsora készítését. Anyum átment a testvéréhez, Susan pedig Markkal TV-t nézett.

Furcsa érzés uralkodott el rajtam. Mintha valaki nézne. Hátborzongató volt. Sokáig próbáltam elhessegetni, de aztán hallottam azt is, mintha valaki szuszogna a redőny túloldalán. Nem mutattam a félelmem, mert már nem voltam benne biztos, hogy esetleg nem-e lát az, akit hangosan hallok lélegezni. Úgy mentem be a nappaliba, mintha mi sem történt volna. Vagy fél percig néztem én is az ajtóból az animációs filmet, aztán összeszedtem magam és visszamentem folytatni a vacsora készítését.

Nem sokáig bírtam. Mintha egyre hangosabban hallottam volna. Talán csak azért mert már szinte lüktetett a fejemben a félelem annak ellenére, hogy próbáltam magamat nyugtatni, hogy csak beképzelem. Aztán megint bementem a nappaliba, leültem Susan mellé és odasúgtam neki, úgy hogy Mark ne hallja. Nem akartam megijeszteni.

– Vedd halkabbra légyszi egy kicsit.

– Miért? – vonta fel a szemöldökét, de azért megtette amire kértem.

– Mintha hallottam volna valamit.

– Mit?

– Olyan mintha szuszogna valaki a redőny másik oldalán.

Susan nem mondott semmit, csak a szemét forgatva ingatta a fejét, aztán nézte tovább az animációs mesét.

Felálltam és visszamentem a készülő bundáskenyerek mellé.

Ezt nem lehet szavakkal leírni, csak érezni. Egész belsőm remegett, mert éreztem valakit odakinn. Éreztem, hogy figyelnek és hallottam a szuszogást. Aztán az ablak alá támasztott bicikli a falat hangosan végig horzsolva megmozdult egyértelműsítve, hogy valaki hozzáérhetett.

A félelmem a feszültségem abban a pillanatban eltűnt. Elengedtem a kezemből a villát a kenyeret és kirohantam. Még villanyt is elfelejtettem felkapcsolni. Fogalmam nem volt, honnan volt ehhez bátorságom. Talán az adrenalin.

Azt még hallottam, hogy a nővérem a nevemet kiáltotta utánam, de én csak rohantam.

És igazam volt!

Láttam!

Egy alak a kert felé rohant, én meg őrült módjára utána. A sötétben, átgázolva a veteményesen, a konyhanövényeken. Férfinek saccoltam a mozgásából, olyan normál testalkatú. Aztán megállított az egyenletlen talaj, bukdácsolva tudtam csak tovább haladni, de láttam, hogy nem csak én. Az a valaki is ki-kibillent az egyensúlyából. Olyan volt, mintha elesett volna. Gondoltam:

Na most utolérhetem!

Aztán pár másodpercig sehol senki. Hiába néztem, erőltettem a szemem, hunyorogtam. Végül csak egy nagyobb termetű kutyát vettem észre, egy németjuhász félét, ahogy a sötétben kivettem. Nem futott, szimplán csak néha átszökkent az útjába kerülő földbuckákon, ahogy ráérősen haladt a kertek alatt a határ felé.

Nővérem közben felkapcsolta az udvari villanyt.

Körbenéztem és megdöbbentem magamon, hogy mire nem mertem vetemedni. Kirohantam a sötétben szinte a kert végéig. Azért megnyugodtam, hogy Susan kijött utánam és lámpát gyújtott. Még néztem a határ felé, aztán meg a vállam felett a teraszon ácsorgó nővéremre. Hol ide, hol oda, aztán visszamentem a házba.

– Hová rohantál? – kérdezte Susan.

– Mondtam, hogy valaki van a redőny túl oldalán – morogtam az orrom alatt.

– És volt? – nővérem szemei elkerekedtek.

– Igen – bólintottam nagy levegőt véve. – Láttam!

– Basszús!

– Arra szaladt – lendítettem a kezemmel abba az irányba. – Csak már nagyon sötét volt arra, meg nedves a föld, ragad.

– Hogy mertél utána szaladni? – hüledezett a nővérem.

Elnevettem magam.

– Nem tudom – tanácstalanul dobtam szét a kezeimet. – Tudni akartam ki az. Nem tudom. Meghallottam, hogy eldőlt a bicikli és rohantam. – Megvontam a vállam.

– Lehet a medve volt, amit be is mondtak. Nem?

– Az elszaladna?

– Hát, ha megijed… Nem?

– Nem tudom. Ez két lábon szaladt – mondtam, aztán elgondolkodtam azon amit láttam. – Egy darabig.

– Egy darabig?

– Arra már csak egy kutya volt.

– Akkor lehet tényleg a medve volt. Láttam a TV-ben, ahol felvette egy kinti kamera. Olyan volt, mintha egy ember ácsorogna a kapuban.

– Lehet – morogtam az orrom alatt, de nem tudtam a gondolataimtól szabadulni.

A medve nem szalad két lábon! – állapítottam meg, de csak magamban. Nem álltam le vitázni a nővéremmel.