TALAN - 2 - Ébredő ösztön

Talan most már nem csak a szagok és hangok elemezgetésével töltötte az idejét cellája magányában. Alaposan belevésődött minden zsigerébe a fájdalmas változás és az érzések, amik követték. Egyre jobban úgy érezte magát a sivár cellában, mint egy ketrecbe zárt állat. Ha kivitték az elkülönített sétálóba, már másképp látta a kerítés túloldalán ácsorgókat. Kíváncsi tekintetükkel nem törődve, prédaként méregette őket, bátran szemezett mindegyikkel. Ki tudja, mit láthattak a tekintetében, mit sugárzott ki a lénye, de a gondolatai tagadhatatlanul egyértelműek voltak. Legszívesebben közéjük ugrott volna, hogy cafatokra szaggassa mindet, aki ezelőtt kötekedett vele. Többször követte tekintetével Jake-et. Nem felejtette el, hogy meg akarta fojtani álmában. A fiatal félvér már a bosszút forralta a fejében, amiben a kegyelem nem volt benne. Véres és fájdalmas halált tervezett a fiúnak. Nem tudta mikor fog szabadulni gyűlöletének tárgya, de benne volt Talanban a higgadt, türelmes kivárás. Bardwell azt mondta: vadászt csinál belőle, egy igazságosztót. Hát majd ő levadássza Jake-et és igazságosan meg fogja büntetni!

Egészen közel ment a kerítéshez, izmosodó karjaival a rácsnak támasztotta testét. Prezentálva megnövekedett erejét, markával úgy szorította a betonvasat, hogy eldeformálódva összegyűrte azt. Tekintetét közben egy pillanatra sem vette le Jake-ről, akinek szeméből most még jobban sugárzott a félelem, mint akkor, amikor a cellában ijedten hátrált Talantól.

– Falgaut! – Neve hallatára a kamaszfiú lassan fordult a hang irányába.

– Látogatója van – mondta kurtán a férfi, s határozottságot színlelve fejével is intett.

– Látogatóm? – szaladt fel Talan szemöldöke. Fogalma nem volt ki lehet az. Csak egy pillanatra futott át az agyán a gondolat, hogy talán az apja. Már azon sem csodálkozott volna, ha az ismeretlenségből ő is előkerült volna.

– Az igazgató várja!

Szóval nem a beszélőn – kattogott a fiú agya, s elindult a már ismert irányba.

Bardwell az asztalánál ült, vele szemben egy határozottan figyelemre méltó alak állt. Talan eddig a számítógépes játékokban, kalandfilmekben látott hasonló karaktereket.

A férfinek fehér vállig érő haja két oldalt felborotválva, középen szoros fonatban volt. Ahogy Talan felé fordult, hideg kék tekintetét végigvezette a kamaszfiún. Magas volt, még Bardwelltől is magasabb. Széles háta, válla, tekintélyt parancsoló, de laza tartású volt. Mustárszínű bokáig érő bőrkabát takarta western stílusú ruházatát. Mindehhez egy strapabíró robosztus fél lábszárig érő lábbelit viselt, amolyan bakancsszerű csatos csizma volt.

Ahogy Talan végigmérte látogatóját, el tudta róla képzelni, hogy talán ő az apja. A fiú sem volt alacsony, pedig a kamasz még növésben volt, a férfinek még így is csak a válláig ért.

– Ivan Maxon – lendítette a kezét az idegen Talan felé.

A fiatal fiú végigvezette tekintetét az erős, feléje nyújtott izmos karon, aztán megállapodott a hideg kék szemeken.

– Talan Falgaut – mutatkozott be a kamasz is, adva a formalitásra. Bár értelmetlennek tartotta, hiszen biztos volt benne, hogy Bardwell már nem keveset árulhatott el róla a férfinek. Látszott Ivan szemében, hogy már tudott a furcsa különcségeiről.

– Ő fog veled foglalkozni – szólalt meg Bardwell, kezével a két szabad szék felé invitálva a leendő tanítványt és mesterét. – Tőle fogsz tanulni. Ő farag belőled vadászt.

Talan leplezetlenül méregette az idegent, aki láthatóan nagyon is tisztában volt ezzel, és mulatatta is a dolog. Néha halvány mosollyal pillantott oldalra a kamaszra.

Az asztalon megszámlálhatatlan mennyiségű és fajtájú kés hevert Talan előtt. A fiatal fiú a bőség zavarába esett egy pillanatra. Ivan arcán megértő, halvány mosoly jelent meg.

– Válassz!

– Azt nekem adod? – kérdezett vissza pimaszul a kamasz. Ivan sokat sejtetőn fúrta hideg kék tekintetét a fiúéba.

– Még az is meglehet – kacsintott a férfi, vállai közé húzta a nyakát.

– Mitől függ?

– Megtanulod-e használni.

– Megtanulom! – bólintott Talan, fölényes vigyorral félrehúzta az ajkát. – Naná, hogy megtanulom! – Picit ki is villant vámpíros szemfoga. Ivan arckifejezése csak egy pillanatra változott meg. Tekintetében pedig nem rémület, undor vagy megvetés volt Talan másságát látva, inkább szomorú együttérzés. Mély sóhajjal lehajtotta a fejét, mint aki egy imát mormol magában, aztán folytatta.

– Válassz – biztatta újra ifjú tanítványát. Talan ahhoz képest, hogy percekkel ezelőtt elragadtatással legeltette a szemét a késarzenálon, határozott mozdulattal nyúlt egy mesterien kidolgozott marokba illő késért, aminek kétélű pengéje karomszerűen ívelt.

– Ezt – mondta Talan, s már elkezdte a kezében forgatni.

– Karambit – nevezte meg a kést a vadász, miközben egy kimért, lassú mozdulattal megfogta a fiú csuklóját, és elvette tőle. – Előbb tanuld meg használni a kanalat, hogy jóllakhass – mondta mosollyal az orra alatt a férfi. – A házra sem a tetőt rakják fel elsőnek.

– Pf – fújta Talan egy lázadó kamasz fintorával kísérve.

– Még a csiszolatlan gyémántot sem látni benned, kölyök – Ivan visszadobta a karambitot a többi kés közé. – A te gyémántod még elég vastag kőbe van zárva – mondta a vadász és megkopogtatta a fiú homlokát. Talan ingerülten kapta el a fejét, kirántotta a kezét a vadász fogásából, a lendülettől hátrébb lépett. Gyilkos tekintettel nézett vissza Maxonra, s már eldöntötte, hogy utálni fogja ezt az embert. Pökhendi, beképzelt, s mint mindenki más is, lenézi őt. Pillanatnyi dühe lassan szégyenkezéssé szelídült, megalázottnak érezte magát.

– Idefigyelj, kölyök! – Maxon mintha megérezte volna a fiú belső vívódását. Biztatóan vállon veregette, mire Talan dühösen rázta le a férfi kezét és hátrébb lépett.

– Tanuld meg, kölyök, hogy ne a dühöd és az indulatod vezessen. Az sebezhetővé tesz. Felejtsd el a lázadó kamaszkort, az nem az a luxus, amit te megengedhetsz magadnak. Csak magadra számíthatsz, a felajánlott segítség pedig mindig zsákbamacska.

Talan fürkészte a férfi tekintetét. Irritálóan nyers volt a modora, de őszintén hangoztak a szavai.

– Nem kell, hogy bírd a fizimiskám – rántott a vállán a vadász. – Nem kell, hogy értékeld vagy megköszönd, hogy megosztom veled a tapasztalataimat.

– Bardwell azt mondta, tanítani fogsz – morogta Talan.

– Tanítani azt lehet, aki tanulni akar.

– Akarok – vágta rá határozottan a fiú. Maxon arcán több érzelem is átfutott, miközben hosszan, némán nézett Talan borostyánbarna szemeibe.

Elkezdődtek az edzések, a kemény gyakorlásokkal töltött napok. Ivan először lassú mozdulatokkal mutatta be a védekező, támadásokat hárító mozdulatokat, amiket egyre gyorsabb kivitelezéssel követelt vissza fiatal tanítványától. Amikor már azt látta, hogy ügyesen, határozottan és biztosan hárította a váratlan támadásokat is, a mozdulatokat tovább bővítette, a hárítás után az azonnali lekezelési taktikákkal, végül a visszatámadással.

Fáradhatatlanul, újra és újra ismételtette Talannal mindaddig, míg a fiú lihegve, szuszogva levegőért nem kapkodott.

– Erősítened is kéne magad, kölyök! – Ivan mosolyogva figyelte a fiút, ahogy a térdeire támaszkodva próbálta felgyorsult légzését normalizálni. – Az, hogy felgyorsul a pulzusod, normális. Az, hogy ezzel megnövekedik az adrenalin szinted, segít! De szuflával bírnod kéne!

– Ennyi a tüdőkapacitásom – szuszogta Talan, rántva egyet a vállán.

– Az ütéseid lehetnének erőteljesebbek. Lendületből ütsz és nem erőből. Ez így csapkodás – magyarázta Ivan. – Van egy adottságod. Van egy alap erő az izmaidban. Minden fejleszthető! Edzéssel! Csak nézd meg a tornászokat például, azok sem úgy jönnek ki az anyjukból, hogy már olyan kimagasló fizikai teljesítményre képesek.

– Hogyan eddzem magam egy olyan cellában, ahol van egy ágy, egy asztal, egy szék, egy budi, meg egy csap? – morogta Talan, s ahogy felegyenesedett, tanácstalanul tárta szét a karjait.

– Úgy tudom, te roppant intelligens és találékony vagy. Ha egy közönséges bűnöző megoldja, te ne tudnád? – Maxon vigyorra húzta a száját, s már támadásba is lendült. Talan nem csupán tanult módon hárította az ütést, de felhúzva az ajkait, acsarkodva kapott megnagyobbodott szemfogaival tanítója után. Szemei borostyánsárgán izzottak. Ivan homloka rosszallóan, komor ráncba szaladt.

– Ne harapj, hé! Nem etetnek rendesen? – szólt rá viccesen a vadász, de a tekintete kutató volt.

– Dehogynem! – vágta rá Talan. – Elég ütősöket szoktam kapni! – vigyorgott a kamasz, s mint egy vadállat, aki épp áldozatát cserkészi be, lentebb ereszkedve, óvatosan körbejárta tanítóját.

– Ütőset? – dünnyögte Ivan, közben le sem vette a szemét a fiúról, miközben aggodalmas dühvel húzta össze a szemöldökét. – Gondolom – fújta s kezével tett egy lendületes mozdulatot. – Mára befejeztük.

– Megijedtél? – Talan kihívóan, kissé lapítva közeledett Maxonhoz. A férfin az ijedség egy szikrája nem látszott, a düh annál inkább.

– Nem – vágta rá Ivan. – Egy kölyök vérfarkastól? Ch! – Fölényes mosollyal legyintett. – Viszont soha, de soha ne mutasd ki, hogy mi vagy! Onnantól elárulod a gyenge pontjaidat is!

Talan arcán több érzelem is átfutott tanítója szavaira.

– Vérfarkas? – suttogta a fiú. Zavart tekintettel lassan egyenesedett fel. A megdöbbenés után elöntötte a szégyen, lehajtotta a fejét.

A vadász a kamasz reakciójából szembesült az igazsággal.

– Nem is tudod, hogy mi vagy? – Ivan szemöldöke felszaladt, aztán újra a düh jelent meg a tekintetében. – Na, fújd ki magad. Később folytatjuk – dünnyögte Maxon, azzal magára hagyta a fiút.

Talan elgondolkodott és megfogadta tanítója szavait. Egyre szédületesebb iramban kezdett futkosni a cellájában, megspékelve olyan mozdulatokkal is, hogy a falra szökkenve különböző szaltókkal érkezett vissza a talajra, aztán futott tovább random módban. A napok, hetek, hónapok, az évek gyorsan teltek. Talan jelleme megváltozott Ivan keze alatt. Hallgatag, figyelmes tanuló vált belőle. Fegyelmezett lett, elmaradtak a szemtelen feleselései. Anyja naplóját már egészen más szemszögből olvasta. Tombolt benne a tanulni akarás és a tudás iránti vágy. Minél többet és többet akart magáról, és arról a fajról megtudni, amihez talán ő is tartozott. Ivan véletlenül elejtett megjegyzése mélyen belévésődött.

Vérfarkas.

Semmi jó és barátságos nem jutott erről az elnevezésről az eszébe. Gyerekként még az intézetben is ijesztgették egymást vérengző vérfarkas történetekkel.

Sokszor szemezett a tükörképével. Határozottan megférfiasodott, pedig még csak a huszadik életévét töltötte be. A kölyök elnevezés olyan mértékben sértette, hogy mély nyomot is hagyott benne. Pontosan ezért ragaszkodott a többnapos borostához, hogy soha többé ne nézze senki kölyöknek. Öt év kemény, szorgalmas edzés minden tekintetben meghozta az eredményét. A nyurga kamasz tökéletesen kidolgozott izomzattal rendelkező, félelmetes fenyegetéssé vált, amikor kilépett az elkülönített sétálóba, az udvarra.

És nem felejtett!

Tekintetével minden áldott nap Jake-et kereste, s mikor meglátta, feltűnően követte a szemével, amivel folyamatos félelemben tartotta még a rácsokkal elválasztva is egykori cellatársát.

Ivanhoz fűződő hozzáállása megváltozott. Már egyáltalán nem gyűlölte, mint ahogy az elején kamaszként, duzzogva eldöntötte. Az egyetlen élőlény volt, akiben maradéktalanul és feltétel nélkül megbízott. Ezt viszont nem árulta el senkinek. Mint ahogy azt sem, hogy kisgyerek módjára, a legnagyobb titokban, azt remélte, talán mégis a férfi lehet a vér szerinti apja.

Figyelte Ivan minden mozdulatát, ahogy megmutatta neki a nyílpisztolyt és a nyílpuskát. Nem csupán a fegyverek használatát, működését tanította meg, hanem ragaszkodott hozzá, hogy Talan elkészítse a saját magáét, beleértve a nyílhegyek öntését is.

– Te ember vagy! Vadász! – ismételte az évek során már sokadjára Ivan, nyomatékot adva szavainak. Attól a naptól fogva Maxon soha nem használta Talanra a vérfarkas megnevezést. Sőt! Ha kellett testi fenyítéssel is figyelmeztette a fiatalembert, hogy figyeljen a dühre előtörő külső jegyeire, és uralkodjon rajtuk. Talan pedig alaposan megtanulta a leckét. Keményen összeszorított állkapoccsal mantraként hajtogatta magában: „Ember vagyok! Ember vagyok! Ember vagyok!”

Azt pedig csak ő tudta, hogy magában sokszor úgy zokogott, mint egy gyerek. Gyűlölte saját magát, gyűlölte azt, ami. Ez volt az egyik éne. A másik pedig az, aki kihasználva kivételes képességeit és erejét, véres bosszút akart állni mindenkin, aki őt valaha bántotta. Gyűlöletének első számú tárgya az ismeretlenségben megbúvó apja volt. Aztán ott volt Jake…

Ivan megcsattogtatta Talan arca előtt az ujjait.

– Itt vagy?

– Persze – hadarta a fiatalember, pislogva tért vissza gondolataiból a jelenbe.

– Helyes – bólintott Ivan. – Emlékszel? – kérdezte a vadász, azzal két karambitot nyomott Talan kezébe. – Innentől ezek lesznek a karmaid! Meg kéne tanulni használnod őket! – kacsintott Ivan, azzal már támadásba is lendült a maga két késével. Talan ösztönösen védte ki a szúrásokat és a vágásokat. Élesben és komolyan ment a harc. Ezt a bőrén is érezhette, amikor mestere végighasította az egyik mozdulatsor végén a vállát. Talan döbbenten nézett vérző sebére.

– Egy újabb lecke! Harc közben arra is kell figyelned, hogy a gyors gyógyulásod nem tartozik senkire, viszont a sebeid ne akadályozzanak, ne gyengítsenek le.

– Gyors gyógyulásom?

Ivan arcán széles vigyor terült el.

– Ezt is tudod irányítani. Olyan gyorsan regenerálódsz, ahogyan csak akarsz! Gyakorlás kérdése az egész.

Talan újra vérző sebére vezette a tekintetét.

– Hogyan?

– Ezt érezned kell. Egy újabb házi feladat, hogy gyakorold!

Ezzel pedig meg is kezdődtek a keményebb edzések. Ivan nem finomkodott Talannal. Nem fogta vissza magát, amikor sebeket ejtett a vadásztanoncon.

Ivan a cellájában látogatta meg Talant. A fiatalember éppen az anyja naplóját olvasgatta, mikor megérezte tanítóját közeledni a folyosón két őr és Bardwell kíséretében. A magánzárkába viszont már csak Ivan lépett be. Talan kérdő tekintetére szomorkás mosollyal húzta vállai közé a nyakát, s tanítványa felé lendítette a kezét.

– Eljött a búcsú ideje – mondta. Talan torka összeszorult a szavaira, érezte, hogy szemeit égetik az elnyelt könnyei.

– Köszönök mindent – motyogta a fiatal férfi, ahogy megszorította mestere kezét.

– Tartson életben, amit tanultál!

– Az egyetlen vagy, akinek a kezébe tenném az életem – bukott ki Talanból az őszinte vallomás. Ivan meghatározatlan tekintettel nézett tanítványa szemébe, majd hangosan vett egy mély levegőt.

– Azt hiszem, Talan, ha mi legközelebb találkozunk… – nem mondta végig a mondatát, újabb nehéz sóhaj hagyta el széles mellkasát, szomorú mosollyal vállon csapta a fiatalt. – Hagytam neked egy kis ajándékot. Bardwellnek a szavát vettem, ha szabadulsz, adja oda.

Talan érezte, hogy a meglett kemény vadászból is nehezen jöttek a búcsú szavai.

– Ember legyél! – Ivan jobban megszorította Talan kezét. – Mindig… mindenhol… minden körülmények között!

Talan állkapcsán megfeszültek az izmok, ahogy összeszorította fogait, aprókat bólogatott.

– Úgy lesz! Esküszöm!

– Ne esküdj, csak tartsd be! – Ivan hirtelen egy gyors, szoros ölelésre magához rántotta a fiatalembert, aztán el is engedte. Talannak nem volt ideje megdöbbennie sem mestere gesztusán, a férfi egy újabb vállon csapás után már kifelé hátrált. Csak a kezével tett egy intésféle mozdulatot és sietve távozott. Talan még ácsorgott, nem is igazán tudta mire is vár még. Úgy érezte a sors, nyitva hagyott egy kaput. Mint ahogy megmagyarázhatatlan módon azt is egyre határozottabban érezte, hogy valamilyen kapocs van közte és a vadász között.

Bardwell nem lépett be az ajtón, annak ellenére, hogy idáig kísérte Ivant. Viszont Talan, kifinomult hallásával, beszélgetésükből elkapott pár mondatot.

– Megtartottad, amit ígértél, megkapod a fizetséget is érte – mondta nyájasan Bardwell.

– Viszont ha te nem tartod meg, amit ígértél, akkor te is megkapod a fizetséget érte!

– No, mi ez? Hm? Fenyegetés? – fölényeskedett a börtönigazgató.

– Ígéret!

Tehát Ivan sem puszipajtása Bardwellnek! Pénzért vállalta a tanítást. Üzlet volt – kattogott Talan agya. Nem neheztelt ezért a vadászra. Ezt a tényt sejtette is, elejétől fogva. Mindezek ellenére azért még határozottan érezte, hogy Ivant valamilyen szinten csak érdekelte az ő sorsa. Mély levegőt vett, és visszasétált az ágyhoz. Hagyta testét rázuhanni, egy darabig csak a plafont bámulta, aztán vakon matatott anyja félbehagyott naplója után. Hátát a falnak vetve felkuporgott, s folytatta az olvasást. Teljesen belemerült, az időt sem figyelte, mióta olvasott már.

„Itt van! Figyel! Szemmel tart! Tudom! De senki nem hisz nekem! Tökéletesen bolondnak tart mindenki! Pedig látom az ablakból, hogy megint ott van az a ronda sárga…”

Talan tekintete a másik oldalra siklott, hogy tovább olvassa, de már egészen más téma folytatódott ott. Középen pedig, egy újabb kitépett lap maradványa volt. Lassan vezette végig az ujját a cakkosan szakadt papír vonalán. Hangosan engedte ki mellkasából a levegőt, összecsapta a vaskos naplót, s egy hanyag mozdulattal az ágyra dobta. Érzékei újra kiéleződtek, hangok és illatok. Most csak Bardwellt és egy ismeretlent érzett közeledni.

Nyílt a cella ajtaja, s a börtönigazgató mögött egy középkorú, kimondottan csinos nő lépett be. Talan lassan felállt, tekintete a két ember között ingázott. Bardwell újra a nyájas mosolyát vette elő.

– No, fiam!

Talan szúrós tekintetét a férfinek szegezte, jelezve, hogy nem tetszik neki a megszólítás, de már nem jegyezte meg pimaszul és dacosan, mint öt évvel ezelőtt.

– Pár nap és töltöd a huszonegyet.

Fantasztikus! Ezt én is tudtam! – morgott Talan, de csak magában. Rezzenéstelen arccal hallgatta tovább Bardwellt, néha oldalra pillantva a tagadhatatlanul vonzó nőre.

– Úgy döntöttem, kapsz tőlem egy igazán férfias születésnapi ajándékot – mondta színpadiasan, azzal oldalra lépett, hogy Talan jobban láthassa a nőt. A fiatalember élt is a lehetőséggel, tekintetét lassan vezette végig a formás idomokon.

– Ha már így alakult az életed, ne a köztörvényesek között érjen az első szexuális élményed – folytatta Bardwell. – Nem kellemesebb egy gyönyörű nő karjai között férfivá válnod? Hát, hogy a bánatba ne! – vigyorgott kéjesen az igazgató, s mintha csak finom falatot kínált volna fel, kezével a fiatalember irányába tessékelte a nőt.

Bardwell, ezért is képes volt fizetni… – kavarogtak a gondolatok Talan fejében, amik lassan egészen más irányt vettek, ahogy a nő kecsesen billegve elindult felé. Kihívóan állta a fiatal elítélt tekintetét, akiében váltakozott a leplezetlen zavar és a vágy.

– Jó szórakozást, fiam! – intett hanyagul Bardwell, ahogy elindult az ajtó felé. – Nem kell elkapkodni semmit! Időd, mint a tenger! – vigyorogva csukta és zárta maga után a cella ajtaját.

Talan egyedül maradt az édes kísértéssel, aki megállíthatatlanul egy párduc kecsességével közeledett felé.

Mit tudhat rólam? – jött az első kétség Talanban, mikor a nő már csak egy karnyújtásnyira volt tőle.

– Tényleg, csak huszonegy vagy? – kérdezte csacsogva a fizetett örömlány, csábító mosollyal billentette oldalra a fejét. Szinte éhesen mérte végig a fiatalembert.

– Szép példány vagy – mondta Talan szemébe, beharapva az ajkát.

Példány? – A megnevezés, amit a nő használt szöget ütött a fejében, hogy ha nem is mindent, de talán azt mondhatta neki Bardwell, hogy ő nem egészen szokványos ember. Érezte, hogy kúszik fel benne az adrenalin. Amikor pedig, a nő az ujjait lépegetve végigsétáltatta fel a mellkasán, elnehezült a légzése.

– Gina vagyok – suttogta a nő, lábujjhegyre ágaskodva. Még így is csak épp, hogy felért Talan válláig. Lágy esésű, dús fekete hajzuhataga szinte a derekáig ért, az erős smink pedig még jobban kiemelte smaragdzöld szemeit. Mint egy kecses, fekete párduc, úgy simult Talan mellkasához. Ujjai cirógatva lentebb gombolták Talan ingét, alásimítva csúsztatta fel a tenyerét a tarkójáig. A fiatalember, szinte beleszédült a simogató kezek okozta érzésbe, a csábító illatba, s hogy érezte a nőből áradó forró vágyat. Ennek ellenére mégis csak egy hangosra sikerült nyelésre futotta tőle. Ismeretlen érzések kavarogtak benne. Nem tudta, mit engedhet szabadjára belőle és mit nem. Ez nem harc és nem önvédelem volt, mint amit Ivannal gyakorolt öt éven keresztül.

Gina teljesen hozzásimult, végigcirógatva Talan tarkóján, vállain, le a karján, megfogta a férfi két csuklóját. Úgy húzta a fiatalember kezeit a derekára, hogy végigsimította velük a combját, a csípőjét, közben még közelebb lépett hozzá, amitől a mellei Talanhoz préselődtek. A fiatalember mellkasa beleremegett, hangosan fújta ki a levegőt az érzéstől.

– Hozzám érhetsz – biztatta mosolyogva Gina, s felsimítva Talan karján, a nyakára kulcsolta apró meleg kezeit, s gyengéden a szájáig húzta őt. – Sőt! – suttogta a nő, az ajka a Talanéhoz ért, ahogy beszélt. – Engedd szabadjára a fantáziád! – jött az újabb biztatás, ami egy forró szenvedélyes csókkal kapott megerősítést. Talan először bátortalanul viszonozta, puhán harapdálta a tüzes örömlány ajkát. Aztán ahogy megérezte az ügyes, fürge ujjakat, amik pillanatok alatt szétgombolták rajta az inget, és türelmetlenül tolták le izmos vállairól azt, jobban utat engedett a benne kavargó érzéseknek. Egyre mélyebben és szenvedélyesebben vette birtokba a nő ajkát, belemarkolt a fenekébe és egy erőteljesebb mozdulattal keményedő férfiasságához szorította őt. Gina csak egy pillanatra szakadt el a csókjuktól, minden mozdulatából sütött a vágy, s ahogy Talan szemébe nézett nem csak tekintetével biztatta őt.

– Ez az! – suttogta pihegve, s a földre engedte a Talanról lehámozott inget. Tagadhatatlanul tetszett neki, ahogy a fiatalember egyre szenvedélyesebben esett neki. Halk kuncogással vetette hátra a fejét, szabad utat engedve Talan vad csókjainak.

– Fhú, te! Hallod? Ha szabadulsz, ígérd meg, hogy megkeresel! – csacsogta, s már a nadrágot lazította a beindult fiatalemberen. Talan egyre hangosabban hallotta agyában zubogni, ahogyan a vér áramlik az ereiben. Egy pillanatra dermedt csak le, amikor rádöbbent, hogy nem is a sajátját hallja. A nőét! Mélyült és felgyorsult a légzése, próbált higgadni. Megmagyarázhatatlan veszélyt érzett. Pontosan úgy, mint amikor azt az ismeretlen, de csábító ételt hozták neki, amitől aztán teljesen elborult az agya. Nem volt ideje sokáig gondolkodni. Meleg simogató kezek csúsztak a nadrágjába egyre beljebb. Hangosan belenyögött az érzésbe, egy pillanatra olyan volt, mintha szétrobbant volna valami az agyában. Fel sem fogta mennyire erősen markolta meg a lányt, távolinak hallotta a hangját is.

– Gyengédebben, hé!

Mélyen szívta magába a nő bódító illatát, s először csak nyaldosta a felkínált testrészen a lüktető nyaki ütőeret.

– Ühümmm… ez az! – Gina a fiatal férfi karjaiba engedte magát, hozzá dörgölőzött, s tolta le Talan csípőjén a nadrágot, mikor megérezte az első, de még gyengéd harapást a bőrén. A simogatás lassan markolászásba erősödött, aztán Talan fogát is megérezte a bőrén. Próbálta távolabb tolni magától kicsit, de az erős karok már bilincsként szorították. Talan eleinte csak szuszogott, majd morgott, ami egyre erősödött.

– Hé! Hé! Kicsit gyengédebben! – fészkelődött a karjaiban a nő, hangjában érezhető volt a félelem.

Talan keze nyomán fentebb csúszott az amúgy is csak félcombig érő ruhadarab, miközben mohón simogatta a formás, forró testet. Nyelvét a lüktető érre tapasztotta, s egyre jobban tüzelte, ahogy érezte a vér áramlását. Szívni kezdte a finom bőrt, amin pár erőteljesebb szívás után átérezte a vér ízét. Mindene belefeszült, és végleg elborult az agya, elveszítette maga felett az uralmat. A szemfogai, ahogy előtörtek, egyenesen át is lyukasztották a nő bőrét, így még több vér szaladt a szájába. Gina teste egy elfojtott nyögéssel belefeszült. Fájdalom? Rémület? Élvezet? Nem érdekelte mi váltotta ki ezt a reakciót a nőből. Érezte, ahogy tíz körömmel szántotta végig a hátát, de Talan ebben az állapotában még ezt is élvezte. Elborult aggyal erőteljesen harapott a nő nyakába. Az ismerős íz eufórikus érzéssel árasztotta el, végigfutott minden idegszálán, sejtjén. Belemarkolt a testbe ott, ahol az előbb még szenvedélyesen simogatta, s a ruhával együtt szakította a nő bőrét is. A hang, ami előtört Talanból önkéntelenül jött, ahogy újra és újra beleharapott a finom vonalú nyakba. A lüktető zubogás már nem dobolt az agyában, felváltotta az éhség. A finom meleg vér és a hús íze, ami még éhesebbé tette, és ő mohón csillapította. Tépte és marcangolta a keze között élettelenül elernyedt testet. A halott lány kezei a nadrágjába szorultak, amihez ő még kitartóan dörgölte a férfiasságát. Elborult elmével, mindenhogy csillapította az éhségét. Ordítva engedte ki a hangját, ahogy elöntötte az élvezet és minden izmában megfeszülve kielégült. Lassan, jóllakottan a véresre marcangolt élettelen testre engedte magát. Remegve fújtatott, csak sötét foltokat érzékelt, forróságot. Szédült, de kielégülés töltötte el minden izmát, érzékszervét. Egyre hosszabb ideig hunyta le a szemét, álmosság, jóleső fáradság lett rajta úrrá. Lassan ernyedtek az izmai, rendeződött a légzése, szinte már, mint egy alvó gyermek, úgy szuszogott.

Fokozatosan, homályosan jött vissza a tudata. A szag, ami felkúszott az agyáig, a torkáig, semmihez nem volt hasonló. Ragadtak az ujjai, ahogy nyitogatta a tenyerét. Óvatosan támaszkodott fel a kezeire, feltolta a felsőtestét. Gina üres tekintettel meredt a semmibe, szétmarcangolt nyakából még a csont is kilátszott. Talan azonnal guggolásba pattant, és hanyatt is esett a félig letolt nadrágja miatt. A lány teste pedig követte őt, addig a pontig, amíg az élettelen kezek ki nem csúsztak a vérmaszatos nadrágból.

– Jézusom! – szakadt fel Talanból. Elszörnyedve meredt tudattalan pusztítására.

– Istenem! – Teljesen a szemközti falig tolta magát, remegve nézte vérragacsos kezeit, aztán eszelősen kezdte a karjába törölni még a nyelvét is. Bár semmi nem volt már a szájában, mégis addig köpködött, amíg csak a saját nyálát nem érezte.

– Istenem! – zokogott fel. Pánik félelem és az undor saját magától, váltakozva tört rá. Tehetetlen dühvel csapkodta ordítva a falba a fejét, miközben a betonaljzatot markolta és csikarta. Testét rázta a zokogás.

Az egyik őr tépte fel elsőnek a nehéz vasajtót. Alig volt ideje felocsúdnia a férfinek, Bardwell már kemény szavakkal parancsolta ki, és azonnal bezárta a cella ajtaját mögötte. Csak egy érdektelen pillantást vetett a széttépett örömlány maradványára, s pár lépéssel ott volt Talan előtt. Leguggolt és kijózanítóan pofozni kezdte.

– Hé! Hagyd abba! Hallod? Hagyd abba!

– Megöltem! – ordította zokogva a fiatal férfi.

– Fogd be a szád! – utasította keményen Bardwell, egy újabb határozott pofon kíséretében. – Baleset volt!

– Baleset? Milyen baleset? Nézzen rá!

– Fogd be a szád! Hallgass! Baleset volt!

Talan karjaiba zárta a fejét, összekuporodva hagyta a testét eldőlni, izmai rángatóztak a zokogástól.

– Mi a franc vagyok én? – Szinte nyüszítve jött belőle a kérdés. – Istenem, mit tettem? – nyögte fetrengve.

– Ezt is megoldod majd!

– És hány kurvát fog még fizetni, mire megtanulom? Mennyit akar még feláldozni? – Talan egyre dühösebben ordítozott, közben mind távolabb lökdöste magát Bardwelltől. – Mennyi életét érek én magának? Mi a büdös francokért nem lő fejbe? Az anyámnak volt igaza! Nem volt bolond! Neki volt igaza! Meg sem kellett volna születnem!

– Fogd be a szád! – Bardwell arcon rúgta a fiatal elítéltet. – Majd én megmondom, mikor döglesz meg!

Hirtelen feszült csend lett a cellában.

– Szedd össze magad, fiam – törte meg a csendet már higgadtan a börtönigazgató. A csaphoz ment, vizet engedett a törölközőre, aztán odadobta Talanhoz.

– Nem vagyok a fia – morogta a fiatalember, s kelletlenül nyúlt a vizes anyagért. Nagyjából letörölte kezeiről és az arcáról a vért.

– Ez a baleset, az én hibám – ismerte be Bardwell, ami ledöbbentette Talant. – Jóváteszem.

– Hogyan? – fröcskölte megvetéssel a szavakat Talan. – Nem tudja feltámasztani. – Fájdalmas fintorral lendítette a lány véres, szétszaggatott holtteste felé a kezét.

– Nála már nem tudom – dünnyögte a férfi. – Nálad akarom.

– Nálam? Hogyan? Na, arra kíváncsi vagyok!

Takarodó után, a legnagyobb titoktartás közepette elszállították a fiatal nő maradványait.

Talanért késő éjjel őrök jöttek Bardwell kíséretében.

Ahogy nyílt a cella ajtaja, a még vérmaszatos elítélt kelletlenül fordult ülésbe az ágyán. Nem ébresztették fel, hiszen amúgy sem aludt. Nem hagyták a történtek.

– Felállni! – Talan lassú mozdulatokkal engedelmeskedett a parancsszónak. Hagyta, hogy kezeire és lábaira bilincs kerüljön, még a szájára is speciális szájkosarat szíjaztak. Megtört volt, ennél megalázottabbnak már nem is érezhette magát. Félhomályban kísérték végig, szigorú őrizet alatt a pincesorig. Arra számított, hogy itt - ahol senki nem hallhat fentre semmit -, majd most véget vetnek nyomorúságos életének. Várta a halált.

A második ellenőrző kapu után levették a láncait, a szájkosarat és már csak Bardwell kísérte tovább.

– Maga nem fél tőlem? – kérdezte váratlanul Talan, ahogy a szűk és nyirkos folyosón haladtak.

– Nem – jött a kurta, de határozott válasz az igazgatótól. Az egyik vasajtónál megállt, és szembe fordult Talannal.

– Tudom, mennyire gyűlölöd az apád – kezdte egy mély sóhajjal a férfi. – Vele nem tudok neked szolgálni, hogy jóvátegyem nálad a hibás döntésemet, amiért most magadat vádolod. De van, akin gyakorolhatsz, ameddig csak akarsz – mondta Bardwell, azzal kitárta a nehéz ajtót Talan előtt.

A helyiség üres volt. Vagyis nem volt benne egy szem bútor sem, csak a sarokban egy kuporgó sötét alak, akinek félelmét Talan határozottan érezte. Bardwell villanyt kapcsolt, ami épp csak félhomályba világította meg a be sem vakolt helyiséget.

Jake kucorgott a sarokban.

Talan egy pillanat alatt megváltozott. Elöntötte a higgadt megelégedettség.

– Elfogadom a bocsánatkérését – dünnyögte, s átlépte a küszöböt. Még hallotta, ahogy Bardwell rázárta mögötte az ajtót. Hideg tekintettel, érzéketlen arckifejezéssel nézte a félelemtől reszkető egykori cellatársat.

– Nem zavar, ha lekapcsolom a villanyt? – kérdezte kimért, nyugodt hangon Talan. Jake csak a fejét rázta. Jelen pillanatban bármibe beleegyezett, csak megélje a reggelt.

– Jó – bólintott Talan. – Mert engem zavar – motyogta, és egy hanyag mozdulattal lekapcsolta a világítást. Jake félelme a többszörösére nőtt. Meresztgette a szemét a sötétben, honnan várhatja a támadást, de Talan egyelőre lassan guggolásba ereszkedett és csak csendben figyelte őt. Kiélvezte még a félelmét is, mielőtt elkezdte volna rajta az engedélyezett gyakorlást, hogy uralni tudja majd az ösztönös éhségét.