TALAN - 4 - Fura páros

Bardwell némán figyelte Talan minden mozdulatát, ahogy a fiatal fejvadász rutinos, mozdulatokkal rágyújtott.

– Te mióta dohányzol? – kérdezte meg végül a munkaadó mentor, szemöldökét furcsállón ráncolva.

Talan fel sem nézett az aktából, amit Bardwell hozott neki, csak rántott a vállán, miközben beleszívott a cigarettába s fújta a füstjét.

– Olyan emberi – dünnyögte, majd az igazgató rosszalló pillantását állva, szemtelenül egy pillanatra vigyorra húzva az ajkát kivillantotta rendellenesen nőtt szemfogait –, nem?

– Attól még nem leszel ember, hogy bagózol – morogta Bardwell megvetéssel a hangjában.

– Ezért a mocsokért mennyit kapok?

– Körözik, fejpénz jár érte és nem kevés – sorolta Bardwell. – Ez teljesen hivatalos, úgyhogy ne szúrd el! Tisztességes, megbízható hírnevet kell szerezned a szakmában és a rendőrségen.

– Rendben. Meglesz – dünnyögte Talan bólogatva.

– Ha büntetésről lesz szó, azt jelezni fogom. – Bardwell egy mély hangos sóhajjal felállt az asztaltól. – Akkor pedig szabadkezet kapsz a végrehajtásban. Rád bízom majd, mit csinálsz vele.

Talan arcán megfeszültek az izmok, elnyomta az elszívott cigaretta csikkjét.

– Miért adott nekem vért? – kérdezte váratlanul és határozottan a fiatalember, mire Bardwell homloka ráncba szaladt. Nem számított még csak hasonló érdeklődésre sem.

– Mert szükséged volt rá – válaszolt kurtán a börtönigazgató.

– Semmi bajom nem volt addig. Onnantól jött elő minden szarságom! – Talan vádaskodó szavai egyre keményebben hangzottak. Szúrós tekintettel nézett fel a felette álló férfire.

– Te csak azt hiszed, fiam.

– Nem vagyok a fia! – sziszegte Talan dühösen a fogai között.

Bardwell pár másodpercig hallgatott, nézte, ahogy a fiatalember egy újabb cigarettára gyújtott.

– Előbb vagy utóbb, minden kijött volna rajtad, ami akkor egyszerre – kezdte nyugodt hangon Bardwell. – Csak gondolj bele mi lett volna, ha a két cellatársad között, vagy éppen a sétálón az udvaron, mindenki előtt vergődsz acsarkodva?! Már nem élnél, vagy a diliházban lennél leszíjazva! Biztonságos, ellenőrzött körülményeket biztosítottam neked! A szarságaid, ahogy te nevezted, mindenképpen előjöttek volna! Csupán idő kérdése volt! Egy élesre állított, ketyegő bomba voltál! – Bardwell szavai dühössé váltak mondandója végére. Lendületes lépésekkel indult el az ajtó felé. Mielőtt azonban kilépett volna rajta még válla felett megadta Talannak a kegyelemdöfést.

– Ha pedig sokáig nem jutsz vérhez, végelgyengülésben fogsz megdögleni! Ez a fajtádra jellemző! Mint minden szarságod! Én csak életben tartottalak! – fröcskölte szavaival a kegyetlen igazságot Bardwell, azzal becsapta maga mögött az ajtót.

Talan dühös ordítással, egy mozdulattal mindent lesöpört az asztalról, felkapta a széket és minden erejéből random módon elhajította. A bútordarab beszakítva a félig nyitott szobaajtót, a TV-t lesodorva lába törötten landolt az ágy mellett.

„Ez a fajtádra jellemző!” – lüktettek Bardwell szavai a fejében.

– Mi a szar vagyok? – sziszegte a fogai között lihegve. – Mi az én fajtám?

Lassan higgadt, ahogy agyában kavarogtak a gondolatok, aztán fokozatosan felülkerekedett benne a taktikus és előre tervező énje.

Kényszeredetten összepakolta indulatos dühének romjait. Összeszedegette és a mappába rendezte a papírlapokat. Nézegette egy darabig a megrongálódott, ajtót, majd egy mozdulattal leszakította, és a falnak támasztotta. Felvette a földről a széket, visszaillesztette a lábát, megvizsgálva, hogy javítható-e még, aztán az ajtó mellé tette. Hóna alá szorította a hasznavehetetlenné vált TV-t és maga mögött hagyta a lakást.

Ahogy az úton ballagott műszaki boltot keresve, egy nagyobb méretű kuka mellett elhaladva megszabadult a TV maradványaitól. Szabaddá váltak a kezei, s ezt kihasználva menet közben rágyújtott. Bár teljesen közömbösen viselkedő embernek tűnt a tömegben, mégis kiéleződött érzékekkel figyelte a járókelőket, a forgalmat, a hangokat és a szagokat. A napok elteltével, egyre rutinosabban mozgott a forgalomban és kezelte a körülötte lévő nyüzsgést. Már kiszúrta azt is, ha valaki őt figyelte, és azt is le tudta szűrni, hogy éppen ki miért teszi. Gyakorolta egyenként meghatározni a közelében lévő emberek szagát. Ki-kiszúrt egy-egy beszélgetést és akár messzebbről is próbálta kihallgatni.

Megérezte a félvér kamaszlányt is már messziről, hogy követi őt. Egy darabig megnyújtotta a lépteit, de Haley megállíthatatlanul kanyargott az emberek között, néha szökkenve, hogy szem elől ne tévessze őt. Talan arcán akaratlanul halvány mosoly jelent meg, s aztán már csak szórakozásból úgy tett, mintha nem vette volna észre a lányt, de már nem igyekezett lerázni. Azon morfondírozott, megijessze, vagy csak simán megálljon és bevárja őt.

Döntött.

Egy gyors mozdulattal kilépett oldalra, kihasználva egy szembe jövő takarását, visszafordult és Haley mögé került. A lány tanácstalanul megtorpant, mikor eltűnt a szeme elől a vadász. Forgolódott, nézett jobbra-balra, aztán váratlanul megemelkedett, elvesztette lába alól a talajt. Ijedten kapkodott egy biztos pontot keresve.

– Te megint mi a fenét koslatsz utánam? – Talan olyan magasra emelte a grabancánál fogva, hogy a lány arca szembekerült az övével. Haley elkerekedett szemekkel pislogott rá. A pillanatnyi ijedtség után már makacs dühvel ráncolta a homlokát.

– Tegyél le! – mondta parancsolóan.

– Most meg kéne ijednem? – vonogatta a szemöldökét Talan, halvány mosolyra húzódott a szája.

– Megtennéd a kedvemért? – kérdezett vissza pimaszul a lány.

Talan letette, aztán megigazította vállán és a nyakán a kamasz felsőjét, ahol az imént megmarkolta.

– Csokit meg kólát vettem a nőnek – hadarta Haley, mintha csak jelentési kötelezettsége lett volna Falgaut felé.

– Rendben – bólintott Talan. – Kösz!

– Én is köszönöm – pislogott fel rá Haley a talpán billegve.

– Te, mit köszönsz?

– Nem árultad el neki, hogy ki vagyok.

Talan rántott a vállán.

– Miért tettem volna? – kérdezte hanyagul s megindult tovább eredeti célja felé. Haley néha szökkenve követte, hogy lépést tudjon vele tartani.

– Hová mégy?

– Nem tartozik rád!

– Segíthetek!

– Ugyan miben?

– Nem tudom. Bármiben – makacskodott a lány, kitartóan szedve a lábait Talan mellett.

A fiatal férfi hirtelen megállt, egy darabig elgondolkodva nézett a nagy barna szemekbe, majd vett egy mély lélegzetet.

– Rendben – bólintott Talan. – Tudsz valahol egy olcsóbb műszaki boltot?

– Mi akarsz venni?

– Tévét.

– Nincs tévéd?

– Elromlott.

– Szerelőt is tudok!

– Nem javítható.

– Ahha – konstatálta Haley tudálékosan, aztán kézfejével visszakézből has tájékon csapta a magas fiatalembert. – Akkor gyere velem! – Mint egy tapasztalt kereskedő kérdezte Talant: – Mennyit szánsz rá?

– Ha orrgazdához viszel kölyök, akkor megnyúzlak!

– Neeem! Rodney imád szerelni. Egy csomó kacatot gyűjt és életet lehel beléjük. Olcsó és működőképes cuccai vannak.

– Ajánlom, hogy igazad legyen!

Haleynek igaza volt. A nevezett személy kész ezermester volt. A műhelyében félhomály uralkodott, csak a túlzsúfolt asztala felett volt kifogástalan világítás, ahol éppen szerelt. Talan kiszúrta a sok háztartási gép és szórakoztatótechnikai eszköz között a notebookokat és a laptopokat. Sután forgatta, nézegette őket.

– Ha azt is viszi, a kettőt olcsóbban adom – hadarta vastag keretes sokdioptriás szemüvege felett kikukucskálva Rodney.

Talan kutatón szegezte a férfinek a tekintetét, aki pislogva várta a válaszát.

– Rendben – bólintott a fiatalember.

– Majd segítek neked haza vinni! – ajánlkozott azonnal, ujjongva Haley.

– Fogadni mertem volna – dünnyögte az orra alatt Talan. Maga sem értette miért viselte el a fiatal lány szemtelen és makacs ragaszkodását. Bizonyos szinten szórakoztatta őt, és egy kicsit sajnálta is, meg aztán gyerekkori önmagára is emlékeztette. Bár nem úgy, mint ő, de félvér volt és olyan magára hagyatottnak tűnt.

Mintha csak neki vette volna Talan a laptopot, úgy ölelte magához Haley, ahogy a férfi mellett lépdelt, buzgón tartva vele a lépést.

– Nincs semmilyen gyereknek való italom – morogta Talan, miután beengedte maga előtt a lányt a lakásába, aztán a lábával becsukta az ajtót.

– Söröd van?

Talan szemöldöke felszaladt Haley kérdésére, aki már közben nyitotta a hűtő ajtaját. Talan homlokát ráncolva kapta el a lány grabancát, elemelte a háztartási géptől és visszacsapta az ajtaját.

– Neked nincs! – dörögte határozottan.

– Oké – fújta Haley, s ahogy a férfi elengedte a felsőjét, leereszkedett az asztal mellett még éppen maradt székek egyikére. Tekintetét körbevezette a kis garzonban.

A szobaajtó a falnak támasztva, mellette a lába vesztett szék…

Haley megköszörülve a torkát, tekintetével Talant követte, ahogy a tönkrement TV helyére tette az újat. A kis szekrény előtt, még ott hevertek az előző készülék képernyőjének darabjai.

Talan miközben pakolászni kezdett, olykor lopva pillantott az engedelmesen és csendben ücsörgő fiatal lány felé, agyában pedig cikáztak a gondolatok.

Döntött.

A hűtőből elővett két doboz sört, s az egyiket Haley elé csúsztatva, leült a lánnyal szemben.

– Mennyire vagy otthon – a lány felé tolta a laptopot –, ebben.

Haley rántott a vállán.

– Tudom kezelni. Te nem? – kérdezte a lány, tekintete kihívó pimaszsággal villant Talan felé. A félvér vadász nem válaszolt, csak kellemetlenül feszengett a széken, megköszörülte a torkát, s tovább faggatta a lányt.

– Láttad mit tettem, és hogy néztem ki, mégis koslatsz utánam. Miért? Nem szartál be eléggé?

– Egyáltalán nem szartam be! – vetette oda büszkén Haley s még ki is húzta magát. – Lehet, hogy még nem láttam hozzád hasonlót, de az még nem jelenti azt, hogy nem tudom, hogy vannak mások is.

– Mások? – Talan érdeklődve emelte meg a szemöldökét.

Haley viszont makacsul összeszorított ajkakkal szándékosan kerülve a tekintetét újra nézelődni kezdett.

– Milyen mások?

– Akik nem egészen emberek – motyogta a lány.

– Engem hova sorolnál?

Haley kikerekedett szemekkel meredt Talanra.

– Most vizsgáztatsz?

Talan megrázta a fejét, majd mintha nem is érdekelné a válasz kényelmesen hátradőlt a széken.

Haley viszont nem vette le róla a tekintetét, kivesézőn és makacsul nézte őt.

– Te nem is tudod, hogy mi vagy! – szakadt fel a felismerés Haleyből egy kicsit kárörvendő kacajjal.

– Kössünk üzletet!

– Kössünk! – Haley mint egy tapasztalt tárgyaló, az asztalra könyökölt közelebb hajolva a férfihez.

– Kölcsönösen segítünk egymásnak.

– Ezt most, hogy gondoltad? Inni akarsz belőlem?

– Nem! – vágta rá azonnal és határozottan Talan. – Eszemben nincs belőled inni!

– Miért? Lehet, nagyon finom lenne a vérem – rántott a vállán a lány, mint aki megsértődött a visszautasítás miatt.

– Na, jó! Felejtsd el az egészet!

– Rendben – fújta Haley, s viselkedése visszafogottá vált. – Csak hülyültem – motyogta.

Észre sem vették az idő múlását, ahogy Haley a billentyűparancsokat okította a félvér vadásznak, aztán a böngészőben szörföltek különböző kifejezésekre keresve rá. Talan csak ámult a kamaszlány hozzáértésén és a misztikus dolgokban való jártasságán.

– Honnan tudsz te ennyit ilyenekről?

Haley csak a vállát vonogatta.

– A nővérem kicsit paranoiás.

– Van egy nővéred?

Haley heves bólogatással válaszolt csak.

– Eddig nem említetted – ráncolta a homlokát Talan, kutatva figyelte a lányt, ahogy a képernyőt nézve ujjai fürgén jártak a billentyűzeten.

–  Kellett volna? – rántott a vállán Haley. – Nem itt lakik. Messze. Csak néha szoktunk telefonon dumálni.

– Miért nem mégy el hozzá? Nem jobb lenne vele?

Haley újra csak a vállát rángatta, az ajkát harapdálta, láthatóan nem nagyon akart válaszolni.

– Nem akarom itt hagyni anyut. – A hangja remegett, ahogy hosszú percek után váratlanul mégis beszélni kezdett. – Labilis.

– Labilis?

Haley barna szemei már a könnytől csillogtak, pislogva próbálta leplezni.

– Kaila a féltestvérem. Az ő apja meghalt. Nem tudok sokat. Valami gyilkosság, rablótámadás féle. Azt tudom, hogy anyu nagyon szerette és nagyon kiborult.

– És a te apád?

– Nem tudom – Haley a szokásos vállrándítással kísérte a szavait. – Én csak besikerültem. Kaila tizenhat volt én meg hat, amikor összecsomagolt egy hátizsákba és azt mondta ő nem tartozik ide. Elmegy. Akkor úgy volt, hogy ketten szökünk, de lebuktunk. Anyu őt elengedte, engem nem. Most már én nem hagynám itt. Szüksége van rám. Csak én vagyok neki.

Talan torka összeszorult, ahogy hallgatta a kamaszlány rövid történetét. Próbálta elképzelni a messze élő nővérét, hogyan nézhet ki.

– Tejeskávé vagy – jegyezte meg puhatolózva Talan, hogy megtudja a két szülő közül ki a fekete és ki a fehér.

Haley hevesen bólogatva, egy hangos sóhajjal nekivetette a hátát a széknek, kezeit az ölébe ejtette.

– Anyukám fekete.

Pár perces csend ült a két ember közé, mialatt Talan alaposan megfigyelte a kamaszlányt.

– Most komolyan, a fejed mi a fenének borotválod rendszeresen?

– Nem akarok férfiak játékszere lenni – morogta indulatosan a lány. – Ha a szállásadónk megtudná, hogy lány vagyok, nekem is azt kéne csinálnom, amit anyunak.

– Értem – fújta Talan. – Vagyis valamit mégsem.

Haley szemei kíváncsian kerekedtek el, ahogy felnézett a férfire.

– Félsz, hogy… és mégis koslatsz utánam. Félelem nélkül feljössz a lakásomba, azok után, amit láttál, hogy mivé váltam és mit tettem. Nem logikus, kislány!

– A szörnyetegek ellen egy sokkal félelmetesebb szörnyeteg kell – mondta Haley Talan szemébe. – Ezt az egyik filmben hallottam. Vlad Tepes mondta. Szerintem igaza volt.

– Szóval ez lennék én? A sokkal félelmetesebb szörnyeteg? – Haley hevesen bólogatott Talan szavaira.

– Melletted tuti nem mer senki bántani – mondta büszkén felszegve az állát a kamaszlány.

– Szóval te kis capuchino, azt akarod, hogy legyek a félelmetes szörnyed? – Talan közelebb hajolva a lányhoz, az asztalra támasztotta testét. Haley nagy barna szemeivel pislogva állta a tekintetét, miközben némán bólintott.

Talan óráknak tűnő percekig tépelődött magában, miközben Haley tekintete egy pillanatra sem engedte az övét.

– Rendben – fújta végül. – Viszont nem árt kideríteni, hogy milyen szörnyed van, és mire kell vigyáznia, hogy legalább benned ne tegyen kárt.

Haley mint a rugó, hirtelen felpattant a székről és szorosan átkarolva a félszerzet nyakát belecsimpaszkodott.

– Köszönöm – suttogta reszkető hangon a kamaszlány Talan nyakába fúrva a fejét.

Ahogy besötétedett, Talan a kétes hírű autós pihenőig kísérte Haleyt, ahol a szálloda alsó szintjén amolyan gyorsétkezde is működött kocsmával, s a szobákat nem csupán szállásként adták ki.

– Jó éjt kis capuchino! – Talan testvéries gesztussal gyengéden bokszolt a kamaszlány vállába. – Vigyázz magadra!

– Te is!

– Engem ne félts!

A furcsa páros titkos kis szövetsége elkezdődött. Haley szorgalmasan jegyzetelte Talan információit. A férfi még az anyja naplóját is odaadta a kamaszlánynak. Haley pedig egyre otthonosabban mozgott a férfi lakásán, még kulcsot is kapott, ahogy teltek a hónapok. Talannak feltűnt, hogy Haley egy idő után már nem borotválta a fejét, bár a dokksapkát még hűségesen viselte, ha kilépett Talan otthonából. Haley amolyan apródja lett az egyre híres és hírhedtebbé váló fejvadásznak. Hátországává vált. Mint egy titkárnő kutakodott a neten, intézte Talan szállásfoglalásait, ha messzebbre szólította a munkája. Talannak pedig egyre nehezebb volt személyisége kegyetlen és fenevad oldalát eltitkolnia a lány elől. Nem akarta teljesen beavatni az életébe a cseperedő kamaszlányt. Hazugságokba kényszerült, hogy ne ijessze el magától, mert elveszteni nem akarta.

Érezte, hogy fáradt, hogy lelassult. Rég fogyasztott vért. Gyilkolni ártatlant nem akart, Bardwell pedig már rég nem adott neki megbízást. Megtapasztalta, hogy ilyen, amit bevállalt. Hol sok a megbízás, hol pedig csak vegetál.

– Nem vagy jól? – Haley együttérzőn követte tekintetével a férfit, ahogy Talan hagyta a testét belezuhanni a kanapé kényelmébe.

– Kipihenem magam és jól leszek – dünnyögte a férfi.

– Mi a baj?

– Semmi – morogta a fejvadász az arcát a párnába fúrva. – Késő van. Ha most mégy, még hazakísérlek.

Haley a kanapéhoz sétált, lassan leült a szélére. Talan érezte őt, odébb húzódott tőle. Éhes volt.

– Tudok valamit segíteni?

– Nem – vágta rá határozottan Talan. – Hazakísérlek. – Elgyengülten is szokatlanul gyors mozdulattal pattant fel a kanapéról.

– Miért zavarsz el?

– Nem zavarlak. Ne vitatkozz!

Az ajtóban Haley váratlanul Talan elé fordult elállva az útját miközben a férfi vette fel a bőrdzsekijét. A lány felkínálva félrebillentette a nyakát.

– Igyál belőlem!

Talan szemei elkerekedtek.

– Te megvesztél!

– Innod kell, igaz?

– Öltözz! Haza kísérlek!

– Nem!

– De! – Talan félrelökte a kamaszlányt az útjából.

– Tudom, hogy mi vagy! Mi történhet? Láttalak már inni másból! – Haley szinte sírta a szavakat.

Talan legbelül már szenvedett a vívódástól, és a vér utáni vágytól. Szembesült azzal a hónapok során, amit Bardwell vetett oda neki. Minél többet és többször ivott, annál több és több kellett neki. El sem tudta képzelni, hogyan bírt ki olyan keserves vegetálással éveket a börtönben, mikor most már a hetek is nehezen kezelhetővé váltak a számára.

– Kérlek Talan! Engedd, hogy segítsek! – Haley könyörgő tekintettel nézett a férfi borostyánságává fakult szemeibe. – A barátság erről is szól Talan. Hogy megbízunk egymásban! Hogy elfogadod a segítséget!

Talan izmai megfeszültek az állkapcsán, remegtek az izmai, ahogy küzdött az egyre jobban feltörő éhes ösztönével.

– Menj el! – hörögte a szavait. – Már nem tudlak el… kí… sér… ni

Haley kezébe vette a férfi eltorzuló arcát, a fejét ingatva nézett az állatiassá vált szemekbe, s lassan lábujjhegyre ágaskodva nyakához vezette Talan állkapcsát.

– Én bízok benned – suttogta a lány arcát a férfiéhoz dörgölve, simogatva cirógatta a tarkóját.

– Nem kéne – morogta elerőtlenedve Talan. Ajka Haley bőréhez ért, végighúzta rajta a nyelvét. Egész testével nekidőlt, kezei lendültek, de nem a lány testébe markolt, hanem mögötte az ajtókeretbe. Recsegve nyöszörgött szorítása alatt a pácolt fa. Nyelvével tapogatózva kutatta a kamasz nyakán a megfelelő helyet, fogaival párszor végigcsikarta, majd átharapta a puha bőrt. Haley teste egy pillanatra nyögve belefeszült az érzésbe. Fájdalom, vagy élvezet futott át rajta? Talant már nem érdekelte, agyát csupán az töltötte be, hogy olthatja a szomját. Egyre mohóbban nyelte a szokatlanul finom, édes, meleg vért. Közelebb és közelebb araszolt az apró testhez, szinte betakarta, az ajtóhoz préselte, közben remegő izmokkal markolta az ajtókeretet. Küzdött magával, miközben lassan eufórikus érzéssel dörgölőzött az egyre gyengülő lányhoz. Haley már szédült, még kapaszkodott a férfi nyakába, laposakat pislogva próbált észnél maradni, de aztán megroggyantak a lábai. Először csak forgott, majd elsötétült körülötte minden, már kapaszkodni sem volt ereje. A kamasz kezei elernyedve zuhantak a teste mellé.

Talan hirtelen elszakadt a lány nyakától, ahogy Haley rongybaba módjára lecsúszott közte és az ajtókeret között. Tökéletes reflexszel kapott az összecsukló test után. Kevés volt amennyit ivott, de ahhoz elég, hogy észhez térjen. Zihálva kapkodta a levegőt, tartotta a lányt, miközben saját magát is egyensúlyba állította, s visszatért az emberi józanságába. Megmagyarázhatatlan vegyes érzések kavarogtak benne, ahogy nézte az elsápadt arcot.

Él! Dobog a szíve! Nem öltem meg! – jöttek az első józan, megkönnyebbült gondolatok. Ettől függetlenül még dühös volt a lányra, hogy milyen veszélyes helyzetbe kényszerítette bele. Ő érezte csak igazán, hogy akár meg is ölhette volna, hogy a makacs kamasz ugyanúgy is járhatott volna, mint Bardwell első ajándéka.

– Te kis lökött! – suttogta Talan, végigsimított a sápadt arcon. – Agyalágyult, makacs tejeskávé – mormolta a szavakat halvány mosollyal, s azon kapta magát, hogy szórakozottan cirógatta a formás arcot. Lassan, óvatosan a karjába vette a csukladozó eszméletlen testet és elindult vele a szobába.

Megtorpant egy pillanatra. Megérezte Bardwellt. Talan szíve felgyorsult, érzékszervei pillanatok alatt kiéleződtek. Pár nyújtott lépéssel a szobában volt, óvatosan fektette le Haleyt az ágyára, még be is takarta. Azzal egyidőben, hogy becsukta maga mögött az szobaajtót, Bardwell már a bejáratin zörgött. Talan körbepillantott, leellenőrizve mi árulkodhat Haley ottlétéről, majd kézfejével letörölte szájáról a vért, s indult ajtót nyitni.

Bardwell megmagyarázhatatlan tekintettel nézett a szemébe, ahogy kitárta előtte az ajtót.

– Baj van? – kérdezte, mire Talan csodálkozón vonta fel a szemöldökét.

– Nem – morogta. – Mi lenne?

– Mintha futottál volna – Bardwell lassan besétált mellette a lakásba, tekintete úgy járt körbe a kis előszobán és konyhán, mintha keresne valakit.

Talan a pillanat tört része alatt oldotta a helyzetet. Megigazította a sliccét, csípőjén a nadrágot, úgy tett mintha visszatűrné derekából kicsúszott ingjét. Vigyorba szélesedett a szája.

– Dugtam – mondta röviden és határozottan.

Bardwel szemöldöke először felszaladt, majd a szoba felé nézett.

– Csak nem, itt van még?

– Alszik – rántott a vállán Talan.

– Te dzsekiben szoktál szexelni? – vigyorgott a börtönigazgató.

– Általában nem, az ajtóból fordultunk vissza… – magyarázkodott laza mozdulatokkal a vadász, kezét a megrongálódott ajtókeret felé lendítette.

Bardwell arcán elégedett vigyorral dobta az aktát az asztalra, amit eddig a kezében szorongatott.

– Ajándék. Van pénze a szarházinak, meg egy jó ügyvédje, és folyton leteszi az óvadékot – sorolta a tényeket Bardwell. – Nem mocskolja be a kezét, nem lehet rábizonyítani semmit. – Elindult az ajtó felé – Jó étvágyat hozzá, fiam!

Talan felvette a mappát, belelapozott, alaposan megnézte a képet, majd visszadobta az asztalra.

– Nem vagyok a fia – morogta a fiatal férfi, mire Bardwel csak vigyorgott. Talan meg volt győződve róla, azért szólítja így őt mindig az igazgató, hogy szándékosan dühítse, már csak csesztetésből is. Magára maradt a konyhában, testét a székre engedte, a mappa felé könyökölt. Még mindig a szájában és a torkán érezte Haley finom édes vérét. Sűrűn pislogott a csukott szobaajtó felé. Remegett a mellkasa belülről, tagadhatatlanul még többet kívánt a szokatlanul csábító nedűből, amiből az előbb ízelítőt kapott.

– A jó büdös francokat! – sziszegte morogva a fogai között. Dühös volt magára, hogy engedett a kamaszlány makacs erőszakosságának. Ismerte annyira magát, hogy tudta, innentől nem lesz biztonságban tőle a lány. Összefűzte ujjait, homlokát ráhajtotta, ahogy az asztalra borult. Így is nehéz volt megállnia, hogy ne menjen be a szobába, mert tudta, hogy akkor újra inni fog belőle.

Annyira finom – zakatolt az agyába. – Túl finom!

Lehunyta a szemét és inkább próbálta alvásra kényszeríteni magát. Azzal terelte a gondolatait, hogy Bardwell végre hozott neki megbízást, amivel csillapíthatta éhségét.

…

Gyönyörű női arc nézett vele szembe. Vidámságtól csillogó hihetetlen barna, már-már fekete szemek. Fiatal volt, üde, ahogy kacagva hívogatón mozgatta ujjait és hátrált. Dús, hosszú fekete hullámos haján, aranybarnán csillant meg a nap…

Dühös pillantása, hasonlított Haleyre. Karakteres, büszke vonalú állát éppen olyan makacsul szegte fel, mint a kamaszlány. Körülbelül annyi idős is lehetett. Indulatosan, szenvedéllyel vitatkozott, energikusan lendültek a kezei…

A gyönyörű szemek, hosszú fekete szempillái összetapadtak a könnytől… Teljesen közvetlen közelről nézhette a hibátlan gyönyörű vonású arcot, amibe egész belsője beleremegett… Nem hallotta, csak az érzéki telt ajkak mozgásából olvasta ki mit mond: Szeretlek! Örökké szeretni foglak!

…

– Persze, hogy vigyázok magamra! – hallotta Haley hangját a szobából, ahogy lassan hunyorogva ébredezett, még mindig a kemény asztallapra borult felsőtesttel. Nem mozdult, csak bámult a semmibe és próbálta újra felidézni azt a gyönyörű fiatal lányt az álmából.

– Ne aggodalmaskodj már folyton! Tudok magamra vigyázni!

Talan kinyújtóztatta karjait a feje felett, megfeszítette izmait, aztán kiroppantotta a nyakcsigolyáit. Lassan felállt az asztaltól, és sétálgatva indult a szoba felé, aminek az ajtaja résnyire nyitva volt, bekukucskált rajta. Haley az ágyon törökülésben kuporogva telefonált.

„Szoktunk telefonon dumálni” – jutott az eszébe.

A testvére lehet – konstatálta magában, aztán visszafordult a konyhába, hogy valami reggelit készítsen. Haley láthatóan jól volt, s ez megnyugvással töltötte el. Nem is úgy tűnt, mint aki neheztelne rá, vagy rémülettel töltötte volna el az éjjel történtek.

Főzött egy erős kávét, aminek az íze már egészen elnyomta a kívánatos vérét. Akarva akaratlanul hallgatózott, miközben nekifogott a konyhapultnál serénykedni.

– Kaila, Ő más! … Nem, nem bántott! … Le tud állni! … De szüksége volt rá! … Ne izgulj már! Nem! Az édesanyja ember. Félvér?! Igen?

Talan megállt a tevékenységében, mozdulatlanul hallgatta tovább a telefonbeszélgetést, sőt, próbált még jobban ráfókuszálni, hiszen róla volt szó!

– Keress rajta tetoválás féle rúnákat.

– Miket? Hol?

– Bárhol!

Haley felnevetett.

– Ott még nem tartunk nővérkém! És mi van, ha van rajta?

– Akkor őrző!

– Az jó, nem? Akkor mit féltesz? Vigyáz rám!

– Át tud alakulni valamivé?

– Nem. Nem alakult még át.. vagyis nem teljesen…

– Nem teljesen?

– Hát, kisárgul a szeme, meg előjönnek a fogai, de semmi más.

– Haley, valami nem kerek!

– Az előbb mondtad, hogy félvér, meg hogy őrző. Most meg megint aggodalmaskodsz. Ne már!

– Kezdjük ott, hogy az őrzők nem isznak vért, Haley!

– De szüksége volt rá! Elgyengül, ha nem iszik.

– Mihez hasonlít, ha ahogy mondod, félig átalakul? Vámpíros fogai vannak?

– Neeem! Inkább, mint egy farkaskutya… farkas…

– Haley, akkor valamilyen vérfarkas a haverod! Te megvesztél?!

– Nem az! Nem szaggat szét senkit elborult aggyal! Nem egy vadállat! Láttam! Iszik vért, mert szüksége van rá, de nem gyilkol!

Talan torka összeszorult, mellkasában megakadt a levegő.

Szóval mégis! Újra ez az elnevezés: Vérfarkas! Ezt használta rá Ivan is. – zakatolt az agya.

Megnedvesítette kiszáradt ajkát, mély sóhajjal dobta dühös hanyagsággal a kést a konyhapultra.

Pedig mennyivel szebben hangzana a Félvér Őrző…

– Szia! – Haley vidám hangjára felocsúdott gondolataiból. A kamasz szökdécselve szinte a karjaiba vetette magát, átölelve hozzábújt. Talan egy mély sóhajjal kényszeredetten hámozta le magáról Haley kezeit. Eltolta magától, mire a lány meglepődve elkerekedett szemekkel nézett fel rá.

– Mi a baj?

– Őrültséget csináltál tegnap éjjel.

– Nem lett semmi baj!

– De lehetett volna!

– Tudtam, hogy vigyázol! Tudtam, hogy…

– A francokat! – engedte ki a hangját indulatosan a fiatalember. – A büdös rohadt életbe Haley, hát nem érted? Én sem tudtam, hogy… – Talan levegő után kapkodva kereste a szavakat, és azt, hogyan kezdjen bele. – Gyilkolok! Gyilkoltam és még gyilkolni is fogok! A vérért a húsért, mert éhezem rá! – ordította.

Haley már könnytől csillogó, elkerekedett szemekkel pislogott a félvér férfire.

– Engem nem bántottál – makacskodott vékonyka sírós hangon a lány, el-elgörbült a szája a visszatartott zokogástól.

– Eddig ketten éltétek túl – mondta ki a szörnyű igazságot Talan. – Akit láttál, és te. A többit ne akard tudni. – Szuszogva próbálta lassítani légzését, elfordította a fejét. Gyűlölte magát.

– Azt mondtad együtt kitaláljuk, hogy lehet kordában tartani. Segítek! A nővérem is segít! Mondott egy csomó dolgot, megkeresem…

– Haley!

– Talan hallgass meg! – csattan fel a kamaszlány s ökölbe szorította kezét, még a lábával is dobbantott. – A barátok bíznak egymásban! Én bíztam benned! Akkor te is bízz bennem! Akarok segíteni! Engedd! Megtalálom, hogy mi vagy…

– Vérfarkas…

– Abból rengeteg féle van! – erősködött tovább Haley. – Adj még időt nekem! Megtalálom!

– Menj haza, mert aggódni fog érted az anyád! – Talan kelletlenül lendítette a kezét a lány nyaka felé. – Meg orvoshoz is kéne menned. Elég csúnya sebet ejtettem rajtad. Ha meglátja az anyád…

– Majd bekötöm – rántott a vállán a kamaszlány. – Anyunak meg hazatelefonálok, hogy egy havernál vagyok, jól vagyok, és ne aggódjon – hadarta.

– Egy veszett, akaratos kis pióca vagy! Tudod?

Haley kitartóan böngészte a netet, néha be-bekapott egy falatot hol a rántottából, hol a paradicsomból.

– Rougarou vagy lougarou? Nézd! – Haley Talan felé fordította a lapost. – Neked is csak a fejed kezd el átformálódni.

– És majd ennyire szőrös is leszek? – Talan nemtetszését kinyilvánítva vágott egy fintort, mire mindketten elnevették magukat. Az előző órák feszültsége oldódni látszott. Ahogy a fiatal félszerzet férfi figyelte a kamaszlányt, kitartó kutatása közben, sötét szomorúság kúszott fel benne. Be kellett ismernie, hogy bármennyire is tudja, hogy veszélyt jelent a lányra, nem akarta elveszíteni. Igazából, igenis örült a lány kitartó makacsságának, amivel ragaszkodott hozzá.

– Na, ez már nem egészen farkas – Haley közelebb hajolt a géphez. – Hallgasd! – mondta lelkesen, aztán hadarva olvasni kezdte: – A romániai hitvilág legfurcsább réme minden bizonnyal a Prikolics.

– Románia? – Talan homloka ráncba szalad, Haley heves bólogatással tovább olvasott: – Ezek a lények olyan farkasemberek, akik nem csak ember és farkas alakot tudnak felvenni, hanem jóval több állat alakját is képesek magukra venni. Képesek kutyává, macskává, békává, farkassá átváltozni.

– Kutya? – Talan érdeklődve lépett a lány mögé, az asztalra támaszkodva maga is olvasni kezdte a sorokat: – A Prikolics leggyakrabban felvett alakja egy sárga kutya. – Megakadt a mellkasában a levegő.

– Ez a sárga kutya igazi fenevad, amely rendre széttépi akár fajtársait is a közelében. A Prikolics tulajdonsága már születésekor megmutatkozik, hiszen az ilyen képesség birtokában lévő emberek születésükkor már magukon hordják a jellegzetes külső jegyeket, melyekről a Prikolics megismerszik. Ilyen jelek a szájából kitüremkedő hegyes, agyarszerű fogak… – Haley ujjongva fordult Talan felé, aki akaratlanul összeszorította ajkait. – Neked ilyen!

– Ühümm – dünnyögte a fiatalember. – Jah. – Talan a fejével intett, hogy olvasson tovább, ne őt vizsgálgassa.

– Vagy a farok, vagy annak csökevénye. – Haley kérdőn pislogott fel Talanra, aki zavartan kapkodta a tekintetét.

– Mi van? Nincs farkam! – Talan azonnal hadarva helyesbített Haley szemtelen vigyorát látva. – Oké van, de nem olyan!

– Csökevény sincs?

– Nem szoktam nézegetni a seggem – morgott Talan. – Eddig nem éreztem, hogy valami nyomott volna, ha leülök.

– Megnézhetem?!

– Dehogy nézed! – fakad ki a félszerzet.

Haley közömbösen rántott a vállán.

– Nem tudom mit vagy úgy oda! Láttam már – morogta az orra alatt okvetetlenkedve a kamaszlány. – Sőt! A farkad is.

– A mimet?

– Jó, azt nem tisztán, de kivehetően. – Haley szemtelen vigyorral pislogott néha Talanra, aki zavart döbbenetében csak a levegőt kapkodta, szavakat keresve.

– Átváltozása alatt igazi fenevaddá válik. Az útjába kerülő jószágokat és embereket széttépi – folytatta az olvasást Haley. – A Prikolics úgy lesz, hogy van egy ember, és háromszor kecskebucskázik a fején keresztül, no és akkor sárga kutyává, farkassá vagy macskává változik. A Prikolics minden embert megtámad, megront és elpusztít, aki csak ilyenkor az útjába kerül…

– Na, látod! Nem vagy biztonságban, a közelemben – konstatálta Talan félbeszakítva Haleyt, azzal egy mozdulattal lecsukta a laptop tetejét. – Edd meg a kaját, vedd a kabátodat és hazaviszlek.

– Talan!

– Nincs vita! – torkollta le a kamaszlányt a fiatal félvér. – Különben háromszor kecskebucskázok a fejemen, aztán szétszaggatlak!

Haley felnevetett, s miközben felállt az asztaltól belebokszolt a férfi izmos vállába.

Talan mosolya nem volt őszinte, ahogy viszonozta a lányét. Szomorú keserűség bujkált mögötte az olvasottaktól. Folyamatosan zakatoltak a gondolatok az agyában, zúgott a feje a sok olvasott információtól. Fenntartva a látszatot, mint két haver ütötték össze az öklüket búcsúzáskor az autós pihenőnél.

Már szürkült, mikor ráérősen, egy követ rugdosva ballagott vissza a lakására Talan. Visszhangoztak a fejében az egész napos kutakodás eredményei. Próbálta összepakolni élete puzzle darabkáit.

Prikolics. Egy Prikolics félvér. Ez vagyok. Igazi fenevad.