ŐRZŐK FALKÁJA - 7 - Utódok

Készülődtem a megbeszélt grill-partihoz. Több tekintet kísérte figyelemmel minden mozdulatomat.

– Biztos, hogy nem randizni mégy? – Siena gyanakvón méregetett, Chakor rosszalló pillantást küldött felé. Kiel tekintetében pedig ott volt az aggodalom.

– Nem jobb lenne, ha mégis a közelben lennénk? Biztos, ami biztos alapon.

– Nem – jelentettem ki kategorikusan. – Ha az, aminek gondolom, úgyis kiszúrna titeket.

– Mi van, ha mégiscsak szimplán egy, egyforma tetoválás? – Amy széttárta karjait.

– Túl sok lenne a véletlen – fújtam. – Talan Faoladh! Így hívják! Faoladh! Te is tudod, ez mit jelent.

– Miért ne lehetne véletlen egyszerre több dolog is?

– Miért? Mert olyan nincs! – vágtam rá határozottan. – Ennyi véletlen nincs egyszerre!

– Családnevek is szoktak rossz tréfát űzni a viselőjükkel. – Chakor egy hanyag vállrándítással vetette közbe szavait.

– Azt akarod mondani vaklárma? – fordultam barátom felé.

– Nem. – Chakor megadón maga elé emelte kezeit, határozott volt a válasza. – Ismerve a kishölgy múltját és kapcsolatait, azt mondom, amit Kiel is. Jobb lenne, ha valaki elkísérne. Mondjuk én! – Vigyorba szaladt a szája. – Én is régi ismerősnek számítok.

– Persze! Kedves emlék fűzi Codyt hozzád. Csupán csak levágtad a partnere fejét.

– Jobb lett volna, ha hagyom, hogy megkóstolja?

– Persze, hogy nem. – Észrevettem Siena szemében megcsillanni az érdeklődést, ahogy évődni kezdtünk barátommal. Úgy döntöttem, nem mutatok rossz példát. Átkaroltam, magamhoz húztam a lányom, atyai csókot nyomtam a homlokára.

– Míg haza nem érek, Chakor szava szent!

– Kiel a bétád! – horkant fel azonnal Siena.

– Kiel járőrözni megy, Chakor viszont a házban marad veled. Vedd úgy, hogy ma éjjel ő a baby-sittered.

A felháborodott kamasz kicsúszott az ölelésemből.

– És ha nem jössz vissza? Kinyírnak? – fakadt ki a lányom, élénk kézmozdulatokkal kísérve dühös szavait.

– Ilyet még csak ne is gondolj! – dörögte Kiel. Szemöldökét ráncolva a kis lázadozónak szegezte tekintetét. Siena szemeiben megjelent a szégyen, lehajtotta a fejét. Egy pillanatra még láttam, hogy könnyeivel küzdött.

– Bocsánat. Nem úgy gondoltam – suttogta.

– Ajánlom, hogy békélj meg Chakorral, különben úgy végrendelkezem, hogy halálom után egy pár legyetek – fenyegetőztem félviccesen, tekintetem a két fiatal között járt.

– Nem azt mondtad, hogy halhatatlan vagy? – Zak óvatosan húzta kényszeredett vigyorra a száját.

Figyelmeztető pillantásomra, újra komoly arcot vett fel.

Amy csomagolta be a skót whiskyt, amit amolyan vendéglátói ajándéknak vittem, s amivel a kezemben feszengtem az ajtó előtt. Fogalmam nem volt, hogy kellett egy grill-partihoz öltözni. Azt vettem fel, ami kényelmes volt, de azért nem otthoni viselet. Abby, ahogy ajtót nyitott, szinte ösztönösen nézett mögém. Mintha csak azt várta volna, nem egyedül lépek a csatatérre. Mély levegőt vett, hátrább lépett, hogy utat engedjen nekem, aztán csukta mögöttem az ajtót.

– Torok öblögető – nyújtottam felé a becsomagolt italt.

– Köszi. – Zavart mosollyal kezdte bontogatni, közben elindult a hátsó kert felé. Követtem a nappalin keresztül. Előttem lépdelt, tekintetem akaratlanul siklott végig rajta. Mintha a mellkasomra ültek volna, szokatlanul nehéz volt mély levegőt vennem. Ahogy kiértem az udvarra utána, akaratlanul az égre emeltem a tekintetem. A holdat kerestem. Eszembe jutott a pár nappal ezelőtti éjjel. Nem akartam hasonlót. Nem volt teljes a hold, állapítottam meg, s megkönnyebbülten engedtem ki a levegőt.

A párocska nekem háttal a grill-sütőnél foglalatoskodott. Cody fekete mini ruhában simult a sötétszőke, kidolgozott izomzattal rendelkező férfihez. Egy rendőrségi akciócsoport tagjától nem is vártam más alkatot. Velem egy magasságú volt. Vállig érő haja szabadon, sűrűn simította egyik füle mögé. Mint ahogy sűrűn hajolt az apró termetű fekete lányhoz és a nyakába csókolt, arcát a vállához dörgölte. Összemosolyogtak. Egyik keze folyamatosan Cody derekán pihent. Szinte egyszerre fordultak felém, ahogy mögéjük értünk. Nem tudtam min lepődjek meg jobban. Azon a változáson, amin az elmúlt idő alatt Cody átesett, vagy a tényleges hasonlóságon, amivel a férfi rendelkezett. Ha rövid lett volna a haja meg mertem volna esküdni rá, hogy azon a katonai képen anyám naplójában, ő volt. Kapkodtam a tekintetem, közben minden igyekezetemmel, próbáltam palástolni döbbenetem.

– Cody! – szakadt fel belőlem, nem titkolva meglepettségemet – Rengeteget változtál! – Rá összpontosítva könnyebb volt terelnem is.

Valóban! Elhagyta a túlzott sminket, s egy gyönyörű vonású érett nő állt velem szemben. A durcás lázadónak nyoma nem volt, egy magabiztos, kiegyensúlyozott, boldog nő nyújtotta felém mosolyogva a kezét.

– Bred? – Büszke mosollyal mutatta be a barátját: – Ő Talan, a társam!

Megütötte a kifejezés a fülemet, amit használt. Miközben tekintetét az enyémbe fúrta, szája sarkában megmagyarázhatatlan mosoly bujkált. A bemutatott férfi közelebb húzta őt magához, jelezve egyértelműen, hogy hozzá tartozik. Talan felé nyújtottam a kezem, tekintetünk egy pillanatra sem vettük le egymásról.

– Faoladh – mondta.

Juanra hallgatva hagytam, a megérzéseim vezessék a cselekedeteim.

– Maccon.

Csak a két lány váltott zavart pillantást, ahogy bemutatkoztam. Új ismerősöm tekintetemet állva nem sietett engedni a kezemet. Éreztem, hogy kutat és tudtam, hogy hiába teszi.

– Örülök, hogy személyesen is megismerhettelek – mondtam a szemébe.

Szemöldöke felszaladt.

– Hallottál rólam?

Próbáltam nem fölényesnek látszani, nem mutatni ki lépéselőnyömet. Udvariasan fújtam az ilyenkor szokásos mondatokat:

– Abby mesélt rólad – oldalra mosolyogtam régi ismerősömre majd Codyra –, hogy mennyire örül, hogy végre egy megbízható és komoly társa van a húgának. Most már nincs miért aggódnia érte.

Cody büszkén húzta ki magát, billegett a sarkán, láthatóan lubickolt a nővére elismerésében.

– Én viszont nem hallottam rólad semmit.

– Talán, nem vagyok annyira említésre méltó – vigyorogtam, majd korrigáltam, hogy oszlassam a gyanúját: – Nem igazán vagyok közeli ismerős. Csupán egyszer, véletlenül jókor voltam jó helyen.

– Balesetem volt, és ő húzott ki a kocsiból – magyarázta Abby.

Talan tekintete Codyra vándorolt, mire ő semmitmondón legyintett.

– Az én esetem bagatel. Nekem csak a telefonom horgászta ki a szökőkútból. – hadarta.

Mellbe vágtak a szavai. Hazudott! Itt volt állítólagos álmai férfije, a társa, és szemrebbenés nélkül nekem falazva, neki hazudott.

– Ebbe aztán tényleg semmi említésre méltó sincs – mosolyogtam rá. – Ugye?

Átmehettem kutakodó vizsgálódásain, végre engedte a kezem.

– Klassz a tetkótok – bólintottam elismerően a vállukon lévő teljesen egyforma vonalakra. – Ez amolyan valódi összetartozást jelképez.

– Igen. – Cody arcon csókolta a férfit.

– Azt. – Talan jobban magához húzta a karcsú lányt.

– Hagyjuk őket ismerkedni. – Abby belekarolt testvérébe, elindult vele a terasz felé.

Tekintetemmel követtem őket, aztán új ismerősöm felé fordultam. Figyeltem, ahogy gyakorlott mozdulattal forgatta a húsdarabokat a roston.

– Mivel foglalkozol? – kérdezte, teljesen megváltozott hangnemben. Mintha oldódott volna, ahogy a lányok halló távolságon kívül kerültek.

– Állatorvos vagyok.

Felszaladt a szemöldöke, őszinte meglepettség volt a szemeiben, ahogy rám nézett. Végig mért.

– Ez lett volna a legutolsó tippem – vallotta be őszintén, végre megjelent egy mosoly az arcán.

– Nem nézni ki belőlem egy diplomát?

– Neeem! – rázta mosolyogva a fejét. – Meg ne sértődj! Nem erről van szó!

– Nem sértődöm könnyen – rántottam a vállamon. Kezembe vettem egy másik húsvillát, fordítottam ez egyik jobban átsült hús darabon.

Vigyorogva kapta fel a fejét.

– Nem szereted a pirult húst?

– Inkább nyersen, mint égetten – szaladt ki a számon.

Tekintetünk találkozott, s ahogy nézett a szemembe, látszott a zavara.

– Nem butának nézel ki – folytatta előbbi beszélgetésünk fonalát. – Egy állatorvoshoz képest túledzett vagy.

Felszaladt a szemöldököm.

– Szoktam futni. Elég sokat. Amolyan terepfutás – soroltam, rántottam a vállamon. – A suliban meg tanultam némi önvédelmet. – A külön foglalkozások emléke vigyort csalt az arcomra.

– Értem – bólogatott. – Meg gondolom szerencsés géneket örököltél. Mert az is sokat számít.

Újra összenéztünk.

– Jah – fújtam kurtán.

Oszlassam gyanúját, egy zeneszámra koncentrálva azt dudorásztam magamban. Ennek a technikának az ötletét még Zak-től vettem. Így nem tünt úgy, hogy szándékosan nem engedem be a tudatomba. Éreztem, hogy próbálkozott.

Végignéztem rajta.

– Abby mondta, hogy te mivel foglalkozol. Nem unatkozhatsz. Veszélyes.

– Férfias – javította ki a megfogalmazásom. – Veszélyes az, amit te csinálsz. – Rám vigyorgott, a szemöldökét vonogatta. – Mi van, ha megharap egy dög?

Egy darabig álltam a tekintetét. Csak most tünt fel a bőrszíj a nyakában, amin egy kicsi öntött medál volt. Egy vicsorgó farkas fej, aminek fogai között volt átvezetve a bőrszíj.

– Akkor letépem a fejét.

Válaszom, látható döbbenetet váltott ki belőle. Tekintete újra nekem szegeződött, én komolyan álltam egy darabig, aztán elnevettem magam.

– Gyógyítani szoktam az állatokat, nem kinyírni.

Láthatóan sikerült összezavarnom. Most hogy közvetlen mellette álltam, jobban szemügyre vehettem a vállán a motívumot. Egyértelmű volt, hogy nem tűvel csinálták! Észrevette, hogy figyelem.

– Egymásnak csináltuk – hazudta szemrebbenés nélkül. Vagyis ha bele gondoltam nem is volt hazugság, mindenki úgy értelmezte, ahogy akarta. Én pontosan tudtam, hogyan érti.

– De a tied, az durva! – fejével a karom felé bökött. – Sokáig tarthatott.

– Aham – bólintottam. – Egy egész éjjel.

Elismerően bólintott.

– Egyszerre rakattad fel?

– Ahha.

– Az úgy nem lehetett semmi.

– Nem, nem volt az. – Én sem hazudtam, ő meg úgy értette, ahogy csak akarta. – Másnap majdnem belehaltam! Baromira égett ám!

Tekintetét újra végigvezette a karomon, én meg figyeltem a reakcióját.

Szándékosan nem árultam el, hogy Cody munkája volt. Tiszteletben tartottam, hogy a lány is hallgatott róla, bizonyára meg volt rá az oka. Valamiért fedezett a társa előtt. Most már egyre jobban érdekelt, hogy miért? Tudtam viszont, hogy most, itt nem beszélhetek ilyenről Codyval.

Leszedegettük a sült húst a rácsról, Cody újabb adag nyershús darabokat hozott tárcán. A sült húst elvitte a teraszra, s a terített asztalra tette. A sült hús illata már nem töltötte be a szaglójárataim, így más szagok is megütötték az érzékeim. Nem olyan erősen, mint a mészárlás éjjelén, de felismerhető volt és összetéveszthetetlen. Ahogy Talan felé fordultam, épp elkaptam a pillanatot, amint vágott a nyershúsból és gyors mozdulattal eltüntette a szájában. Összeszorult az állkapcsom. Válla felett hátra nézett rám. Tudta, hogy észrevettem! Tekintetünk vegyes érzelmekkel fúrtuk egymáséba. Lassan mellé lépdeltem, figyeltem, ahogy egyik kezében húsvillát, a másikban az előbb használt kést forgatta. Fölényes mosoly jelent meg a szája sarkában.

– Maccon – morogta a szavait. – Egy farkas fia.

– Faoladh – sziszegtem a fogaim között. – Ír vérfarkas!

Oldalra pillantott rám.

– Én nem keresztezem a te utad.

– Amíg te nem teszed, addig én sem.

Bólintott.

– Akkor megegyeztünk – mondta és felém nyújtotta a kezét.

– Ha bármelyiküknek baja esik, letépem a fejedet! – Közelebb hajolva súgtam a szavaim: – Nem fenyegetés. Ígéret!

Válla felett hátra pillantott a két lányra, akik mit sem sejtve a terített asztal körül sürgölődtek, nevetgélve jókedvűen beszélgettek.

– Cody a társam, ha nem tünt volna fel – jelentette ki, s újra belém fúrta a tekintetét. – Megvesztél Maccon? A halálba is követném! Eszemben sincs ártani neki!

Álltam a tekintetét, elfogadtam a magyarázatát és a kézfogását.

A kezembe nyomta a húsvillát, és letette a kést a tálcára. Magamra hagyott. Tekintetemmel követtem, ahogy Cody mögé simult, átölelte, magához húzta, fejét a nyakába fúrta, arcát a vállához dörgölte.

Összeszorult a torkom. Nemrég elhunyt társam jutott eszembe. Lehajtottam a fejem, visszafordultam alkalmi szakács feladataimhoz. Halványan, de egyértelműen éreztem rajta azt a szagot, amit azon az idegeneken akik kiírtották a szeretteim. Járni kezdett az agyam. Lehet, hogy a Laignach Faeladhoz tartozott, de Juannal való beszélgetésem óta kicsit megváltozott a nézőpontom. Zsoldosok voltak. Ha bele gondoltam, csupán megbízatást teljesítettek. Lesarkítva ez annyit jelentett, hogy csupán elvégezték a munkát, amit bevállaltak. Minden relatív. Újra hátra pillantottam rájuk. Boldog mosollyal ölelve egymást, ringatóztak. Egy érző lény volt! Aki szintén az életét adta volna, azért akit szeretett. Újra a grillsütő felé fordultam, szorgalmasan forgattam a húsdarabokat. Megéreztem a puha meleg kezet a vállamon. Abby rám mosolygott, ahogy kezébe vette a másik húsvillát. Mosolyba szaladt a szám, faszén portól maszatos karját látva.

– Még tűz közelbe se kerültél és összekoszoltad magad? – hitetlenkedve ingattam a fejem.

Tessék-lássék módra söpört végig rajta a kézfejével.

– Szoktam fürödni, ismerem a vizet. Estére megszabadulok tőle. Ígérem még a fülem mögött is meg fogom alaposan mosni.

Összemosolyogtunk. Nekem valahogy nem sikerült igazán őszintére, rám nehezedtek az emlékek.

– Baj van? – kérdezte. Figyelt, várta a válaszom.

– Nem. Semmi – dünnyögtem. Nem akartam elrontani az estét, és nem akartam rázúdítani a fájdalmam sem.

– Látni. Most miért tagadod?

– Csak… eszembe jutott… Luna – válaszoltam kényszeredetten.

– A párod?

Nem néztem rá. Könnybe szaladt a szemem, pedig nem akartam gyengének látszani.

– Megölték.

Éreztem, ahogy vette a levegőt megakadt.

– Azt hittem elhagyott, elváltatok, vagy ilyesmi – hebegte.

– Így is lehet mondani – fújtam.

– Annyira sajnálom! – suttogta együttérzőn, végigsimított a karomon. – Őszinte részvétem. – Szavait egy öleléssel erősítette meg. Elkaptam Talan tekintetét Abby válla felett, ahogy minket nézett.

Lassan engedtük egymást Abbyvel. Mintha a homlokomról töröltem volna le valamit, azzal a mozdulattal simítottam le a könnyeim.

– Mi a diagnózis? – súgta a fülembe kérdését Abby, mielőtt hátrébb lépett.

Utánoztam mozdulatot, belehajoltam a nyakába, a fülébe súgtam a szavaim:

– Soha nagyobb biztonságban nem volt a húgod.

Rám mosolygott és kaptam tőle egy újabb ölelést.

– Köszönöm!

– Ne nekem köszönd. Neki. – Fejemmel az egymásba feledkező párocska felé böktem. – Meghalna érte, ebbe biztos lehetsz.

– Hűha! Ezt most azért eltúlzod, igaz?

Megráztam a fejem.

– Nem. Ez nem túlzás.

– Hát persze! – mondta elnyújtva, amolyan „bolondra rá kell hagyni” stílusban bólogatott, megveregette a vállam. – Nem azt kértem, hogy fényezd, csak a szimpla véleményed.

– Azt is megkaptad – biccentettem mosolyogtam, közben forgattam a húsdarabokat. – Mennyire süssem át?

– Ettől azért jobban.

Éreztem, hogy Talan mögém lépett, a vállam felett a hús állapotát vizsgálta.

– Az első adag a csajoknak készült. Ezt csináld férfiasra. – biztatott s hátba vágott, még a könyökével is lökött rajtam. Aztán egy cinkos kacsintással fordult is, sétált tovább, vissza az asztalhoz, Codyhoz.

– Férfiasra? – Abby szemöldöke kérdőn szaladt fel. – Az, mit jelent?

– Azt, hogy ez most így pont jó lesz! – vigyorogtam, azzal le is szedegettem gyorsan a rostról a húst. Abby döbbenten figyelte a félig átsült pácolt húsdarabokat.

– Ezt most nem mondod komolyan!

– Ugyan már Abby! – kiabált felénk az asztaltól jókedvűen Talan. – A másik tálca bőven elég nektek!

Szóval távolról is remekül hall! – konstatáltam magamban.

Abby szavakat keresett, levegő után kapkodott, hol Talan felé nézett, hol rám. Tettetett dühvel csípőre vágta a kezeit.

– Na, szép! Ti aztán jól egymásra találtatok!

Talan minden nehézség nélkül, rutinosan tépte rikító fehér fogaival a szinte nyers húst. Már elég ellazult, feldobott állapotban volt. Semmi ellenséges szándékot nem éreztem felőle, szimplán lazult, elengedte magát. Búcsúzáskor úgy csapta alkaromhoz az övét, mint egy régi bajtársat köszöntött volna. Meg voltam győződve róla, hogy másnap semmire nem fog emlékezni. Homlokát az enyémhez nyomta, megcsapkodta a tarkóm. Viszonzásképpen megveregettem a vállát, lassan engedtem, kihátráltam baráti öleléséből.

– Köszönöm, hogy eljöttél Bred. Köszönöm az estét! – Zavart mosollyal feszengett Abby, fázósan ölelte a vállait.

– Nincs mit. Menj be, mert átfázol. – Végighúztam a tenyerem az alkarján, a hamufolton. – Aztán megmosni a füled mögött is.

 Felnevetett.

– Igenis! Megértettem! – Kihúzta magát, mint egy közkatona, aki tudomásul vette a parancsot még tisztelgett is. Aztán egyik tenyerét az arcomhoz érintette, a másik oldalon, arcon csókolt. Meglepett. Sőt! Mondhatni zavarba is jöttem. Észrevette. Mosolyogva lesütötte a szemét.

 – Jó éjt! – hadarta, fordult és már csukta is az ajtót, szinte az orrom előtt.

– Jó éjt! – Szavaimat már csak a pácolt ajtónak mondtam. Nagy levegőt vettem, kezem a zsebembe süllyesztettem. Nyakam a vállam közé húzva először csak sétálva, majd egyre gyorsabb léptekkel indultam a kocsimhoz.

Túl voltam az éjszakán. Nem kicsit könnyebbültem meg. Nem erre számítottam. Bár lehet, hogy más körülmények között egymás torkának ugrottunk volna Talannal.

Arra viszont eltökélten választ akartam kapni, hogy Cody miért nem árulta el a társának, hogy ki vagyok. A viselkedéséből, a válaszaiból és a megjegyzéseiből egyértelműen kiderült, hogy nem tudatlan. Tisztában van vele ki a társa és azzal is, hogy én sem vagyok teljesen ember. Mégsem adott ki Talannak!

Újabb megválaszolatlan kérdéseim lettek.

Anskar dolgozó szobájában gyűltünk össze. A hatalmas antik faragott asztalt ültük körbe.

– Nem értelek Bred! Ha érezted rajta, hogy a Laignach Faelad tagja, ha érezted rajta a bűzüket, akár egy kicsit is… – Zak hitetlenkedve ingatta a fejét. – Miért nem kaptad el a nyakát?

– Nem szolgáltatott rá okot.

– Kinyírta a családod!

– Nem biztos, hogy köztük volt!

– Miért véded? – kérdezett közbe csendesen húgom.

Mélyre szívtam a levegőt. Tekintetem körbevezettem a jelenlevőkön.

– Az is egy népcsoport. Van saját életformájuk. Felbérelték őket és ők tették a dolgukat. – Lassan jöttek a gondolatok, a szavak. Próbáltam magam összeszedni. Anskarra emeltem a tekintetem.

– Jó példa vagy rá apám. Egyszer kiirtották a családod, aztán nekik köszönhetted a szabadságod. Őket nem személyes ellenségeskedés vezérelte. Azt tették, amivel megélhetést biztosítottak a népüknek. Zsoldosok. Harcoltak. Megtették, amivel megbízták őket. A megbízókat kell elkapni és büntetni, nem a katonát, aki parancsot teljesít.

– Átmosták az agyad a grill-partin? – Zak tagadhatatlanul dühös volt.

Anskar tekintetét az enyémbe fúrta, szemmel láthatóan kavarogtak a gondolatok a fejében.

– Értem a nézőpontod – szólalt meg váratlanul.

Kiel hitetlenül dobta szét a kezeit.

– Nem hiszem el, hogy még kihallgatni se lehetne!

– Milyen alapon? Fogalma nem volt ki vagyok! Csak egy másfajta, akárcsak én, vagy te. Mint bármelyikünk. Macconként mutatkoztam be…

– Te nem vagy magadnál! – Zak, hagyta homlokát az asztal lapjára zuhanni. – Képes voltál megint elsőnek kiadni magad!

– Ő mutatkozott be előbb. És ő fedte fel előbb magát! – magam sem tudtam miért keltem ilyen hevesen, új ismerősöm védelmére. Talán azért, ahogy viselkedett velem.

Anskar kizárt mindenkit a figyelméből, látszott, hogy minden idegszálával rám koncentrált, arra, amiket mondtam.

– Négyszemközt a tudtomra adta, hogy pontosan tudja mit jelent a név, amin bemutatkoztam neki. Különben is, meghívott voltam, vendég. Az ő vendégük! Cody a neki rendelt társ. Tehát, nem jelent veszélyt rájuk – soroltam. – Nem fogok neki esni csupán azért, mert ahhoz a népcsoporthoz tartozik, akit egy vagy két alkalommal felbéreltek ellenem. Pláne nem egy kívülálló házában!

– És ha egy felbérelt támadás alkalmával majd pont ő fog kinyírni téged? Mert egyszer majd ő is köztük lehet. – Zakből sütött az aggodalom, ami tehetetlen dühvel keveredett.

– Akkor majd harcolunk egymás ellen! – Felé fordultam, szavaim a szemébe mondtam. Úgy tűnt érveimmel egyedül maradtam.

– Kiel! Te igazságosnak tartanád, ha egy falka megtámadna egy emberek által őrzött nyájat, aztán ha véletlenül te az útjukba akadsz ezért téged koncolnának fel? Csupán azért mert te is farkas vagy.

Bétám arcán megfeszültek az izmok, makacsul szorította össze a fogait. Ujjai lassan színt váltottak, ahogy kezét ökölbe szorította. Megértette a hasonlatomat.

– Az emberek, pont ezt teszik, Bred – mondta csendesen.

– Attól nekünk nem kell, ugyanígy viselkednünk. – Anskar felé fordultam. – Emlékszel, amikor bosszút esküdtem? Ott! Amikor szétszaggatták a Dokit! Emlékszel mit mondtál? Az erőszak, erőszakot szül és csak lépésről lépésre eldurvul.

Anskar hallgatott. Öklével támasztotta fejét, lesütötte a szemét.

Körbenéztem a kis társaságon.

– Megvethettek érte, és tarthattok akár gyávának is. Nekem is eshettek mindannyian. – Akaratlanul találkozott Kiellel a tekintetünk. Ő is lesütötte a szemét, akár Anskar.

– Akkor sem fogok vadászni rá és neki esni éles harcon kívül. – Utolsó szavaimat már lecsendesedve mondtam. Néma feszült csend lett.

Zak, arcát kezeibe temette, ingatta a fejét.

– Öngyilkos vagy! Ki fogod magad nyíratni!

– Senki nem él örökké – fújtam. Hátat fordítottam a kis társaságnak és sietve elhagytam a helységet.

Nyugalomra, higgadtságra, pártatlan véleményre volt szükségem. Juant, rendszerint a kávézóban találtam meg. Én nem néztem rá, ő viszont tekintetével követett, ahogy a székre csúsztam vele szembe.

– Elég gondterheltnek tűnsz. – Becsukta maga előtt a megsárgult lapú régi könyvet.

– Kicsit másképp látom a dolgokat, mint a többiek.

– Az még nem jelenti azt, hogy nekik lenne igazuk.

Rántottam a vállamon. Kabátom ujját piszkálgattam, fogammal az alsó ajkam csipkedtem.

– Igazad volt – mondtam csendesen.

Felszaladt a szemöldöke.

– Ők is érző lények. – Szinte csak morogtam a szavaimat.

– Ők? Kik?

– A Laignach Faelad.

– Találkoztál velük?

– Eggyel. Egy ismerősöm társa. – A fogaim között mélyen szívtam tele a tüdőm. Egy pillanatra kihúztam magam a székben, nyújtottam a gerincem, még a vállaim is hátra feszítettem.

– Egy ismerősöd társa? – Éreztem hangjában a döbbenetet. Csak most emeltem fel a tekintetem.

– Rajtuk van az egyforma motívum. A jel, ami megjelenik mindkettőtökön, ha a társad valaki.

Juan a fejét ingatta.

– Az, nem akárkin jelenik meg. Egy Laignach Faelad-on nem fog.

Felszaladt a szemöldököm, érdeklődve közelebb hajoltam hozzá.

– Ezt hogy érted?

– Farkas és farkas között különbség van! A faoladh, a conroicht azok ír vérfarkasok például. Mások! Őre és védelmezője a gyerekeknek, a sebesülteknek az elveszetteknek.

– A Laignach Faelad is ír! Nem?

– Igen, de a Laignach Faelad egy zsoldos harcos faj. A faoladh, a conroicht békés. Őrzők, védelmezők.

– Hogy tartozhat egy Faoladh a Laignach Faeladhoz?

– Sehogy! Vagyis még nem láttam rá példát.

– Anskar nem teljesen ulfhednar – kezdtem hangosan gondolkodni. – Az anyja kelta druida volt. Tehát ezért, ő már félig kelta, vagyis ír farkas.

Gondolatvezetésemre Juan bólintva helyeselt.

– Szóval kiken jelennek meg akkor ezek az összetartozást jelképező motívumok? – kérdeztem, tudni akartam konkrétan. Megint annyi adat és ismeret volt a fejemben, hogy szinte már rendszerezni sem tudtam.

– Sámánok, druidák. Az alakváltók között azokon, akik az őrzőkhöz tartoznak. Akik bírnak valamilyen erővel, képességgel. A farkasok közül a conroicht, faoladh és a whelan…

– Whelan? – belém vágtak anyám naplójából a szavak.

„A felannak nem szabad megszületnie!”

Akaratlanul mozdult a kezem, tenyeremmel végig simítottam anyagon keresztül a karomon, vonalaim helyét.

– Egy whelan vagyok? – suttogtam kérdésem, szinte csak magamnak. – Ennek nevezett az apám a születésem előtt. – Juanra emeltem a tekintetem.

– Egy védő, egy őrző – bólogatott a benandanti. – Hiszen rajtad vannak a jelek is. Miért csodálkozol ezen?

– Ezek szerint lennie kéne képességeimnek is? Milyenek? A hallás, látás, szaglás az a farkas énemből van, nem? És a mentális kommunikáció képessége is. Hiszen a falkában így beszéltünk.

Juan, tanácstalanul tárta szét eddig összefűzött ujjait, nyakát a vállai közé húzta.

– Lehet, még nem fedezted fel mindet. Még nem nyíltak meg – magyarázta.

– Miért én tudok meg mindent magamról utoljára? – Öklömmel visszafogott dühvel csaptam az asztalra. – Van mit megbeszélnem az apámmal. Mennem kell. – Eltoltam magam az asztaltól, sietve távoztam. Rengeteg információ és gondolat feszítette a fejem.

Kopogás nélkül toltam be tenyeremmel magam előtt az ajtót. Anskar szemöldöke felszaladt, sötét tekintettel szegte le a fejét.

– Elismertelek alfámnak, de attól még az atyai tiszteletet megadhatnád a házamban! – dörögte.

Egyenesen a nehéz, robosztus asztalig meneteltem.

– Szándékosan tartasz tudatlanságban?

– Miért tenném?

Mélyre szívtam a levegőt, tekintetem az övébe fúrtam.

– Tanulni akarok – jelentettem ki határozottan.

Leírhatatlan mosoly jelent meg makacs szája szegletében. Kezével a szabad szék felé mutatott, az asztal másik oldalán, vele szembe. Pillanatnyi gondolkodás után, engedelmesen oda mentem és bele engedtem magam.

– Kérdéseim vannak – kezdtem, mire ő bólintott. Megváltozott. Most éreztem igazán, hogy rám figyelt.

– Whelannak neveztél. Nem csak kölyök farkast jelent. Ez olyan ír farkast takar, aki őrző, védő, gyámolító. Akkor miért mondtad, hogy nem szabad megszületnem?

– Mondtam. Nem volt tiszta a vérvonalad. Tudás és képesség egy olyan lényben, akiről nem tudod, mivé válik. Mindamellett akkor még nem tudtam azt sem, hogy anyád a nekem rendelt társ.

– Azt hogy kereszteztek, ez nem változott meg a születésem után sem. Min változtatott az, hogy mégis a neked rendelt társadtól születtem?

– Azt, hogy az ősi vér mindent felülír.

– Akkor… – megnedvesítettem az ajkam – semmi nincs belőlem Dunkból?

– Mellette nőttél fel. Példát mutatott neked – sorolta apám. – Formált téged. A jellemed. De, fiam. Nagyon is sokat köszönhetsz annak a nagyszerű farkasnak. – Végre magától kezdett beszélni arról, amit tudott rólam. – Az ősi vér fokozatosan írta felül benned a többi, hozzád adott DNS-t. Folyamatos változásban vagy. Most is, és még ki tudja meddig.

– Ezek a vonalak, amik elborították az egész karom. Amikre azt mondtad, ordítva árulkodik rólam. Azok végül is mit jelentenek? A társammal való összetartozást? Vagy azt, hogy őrző vagyok?

Anskar lassú mozdulattal, nemlegesen ingatta a fejét. Tagadhatatlanul fájt a válasza. Mert ez azt jelentette, hogy Luna, nem volt a nekem rendelt társ! Siena pedig nem a nekem rendelt társtól született utódom. Összeszorult a mellkasom.

– A családfát, a vérvonalat, amihez tartozol. Azt, ami vagy. – Felegyenesedett, szabaddá tette felsőtestét, felém mutatta bal karját. Ugyanazok a csíkok futottak rajta, végtelen fonatban, kanyarokban. Minimális eltéréssel.

– Akkor hogy nem ismertél meg, amikor megmutattam neked?

– Másnak gondoltalak. – Lehajtotta a fejét. – A tietek akkor, tökéletesen egyforma volt Amyvel. Ilyet még soha nem láttam. Csak társaknak egyezik meg teljesen. Talán azért alakult így, mert téged kereszteztek és a véred fokozatosan tisztult ki. Hiszen most már az övétől is eltér a tied.

– Az állandó változás – motyogtam. – Amy is említette. Állandó változásban vagyok.

Anskar bólintott.

– Meg akarom ismerni az őseim. Meg akarom tudni, mi vagyok, – apám szemébe néztem – és mi leszek. Tanulni akarok. Tanulni a képességeim. Nem egy sehova se tartozó akarok lenni.

– Nem vagy az Bred! Alfa vagy! Van egy falkád!

– Igazi őrzővé akarok válni. A falkám őrzőkből áll. Érezni is akarom, hogy méltó vagyok az őrzők alfája lenni.

Anskar szemében őszinte apai büszkeséget láttam, ahogy állta a tekintetem.

– Sok lesz a tanulni valód – mondta s a vállamra tette a kezét. – Az első lecke! Sose a bosszú vezessen! Rossz tanácsadó.

Bólintottam. Akaratlanul tévedt a tekintetem a festményre, ahol apám, legyilkolt családjával volt.

– Te mégis azt mondtad meg akartad bosszulni őket.

– Igen. És hogy tanuljak belőle, meg is ismételte a sors önmagát. Szinte ugyanolyan tragikus körülmények között vesztettem el újra a társam. Sőt! Őt is a gyilkos zsoldosok ölték meg.

Néztem a gyönyörű nő vonásait, a kezén a vonalakat, a karján ülő kicsit.

Megakadt a levegőm. A festményen, a karon ülő csöppség nyakában pont ugyan olyan nyaklánc volt, mint amilyet Talannéban láttam.

– Az mi? – Közelebb léptem a festményhez, ujjam óvatosan vezettem végig a festett bőrszíjon.

– Családi, kelta farkas talizmán.

– Az, pontosan mit is jelent?

– Neki öntettem – motyogta, hangja megremeget. – Születése óta a nyakában volt.

Hideg borzongás futott végig a gerincemen.

– Ez azt jelenti, hogy ilyen nincs több! Ez az egy van belőle! Igaz? – Tekintetem valósággal beitta a medál látványát. Gyűlt bennem a düh. Egyetlen egy módon kerülhetett Talan nyakába! Ha részt vett a gyilkolásban! Mit tehetett ezért? Mi része lehetett a kicsi halálában, hogy az ő nyakába lóg egy lemészárolt gyermek nyaklánca? Trófea? Jutalom? Beleszédültem a gondolatokba, amik betöltötték az agyam. Szorított a mellkasom, nehezen szívtam be a levegőt.

Hátrálni kezdtem a festménytől.

– Van egy kis elintézni valóm – fújtam. Sarkon fordultam, egyre nyújtottabb lépésekkel hagytam el az ősi házat.

Most már bármikor kész voltam megölni.

Cody tetováló szalonja inkább egy otthonos barlanghoz hasonlított. Amolyan kuckós hangulata volt. Kopogtak a felfűzött csontdarabok, ahogy benyitottam. A hangra felnézett rajzfüzetéből. Széles mosolyba szaladt a szája, letette a ceruzát.

– Micsoda meglepetés!

– Klassz hely! – tekintetem körbevezettem a falon lévő fotókon, amik munkáit örökítették meg. – Klasszak!

– Köszönöm! – Zavart mosollyal feszengett. – Minek köszönhetem a látogatást?

– Meglepne, ha tetováltatnék?

Elnevette magát.

– Még a történtek után mernél velem? – kérdezett vissza.

Rántottam a vállamon.

– Épp kávézni akartam. Velem tartasz? – Kezét a sarokban berendezett amolyan kis konyha felé lendítette. A kávé tényleg frissen jöhetett le, még gőzölgött és a kávéfőző is bekapcsolt állapotban volt. Bólintottam.

Töltött, kényelembe helyezkedtünk. Már amennyire lehetett. Ő felkuporodott a munkaszékébe, nekem a fekete bőrrel behúzott tetováló asztal jutott.

– Szóval? Mi járatban? – kérdezte.

Zavartan forgattam a tenyerembe a csészét, rántottam a vállamon.

– Nem is említettél a társadnak.

– Kellett volna?

Újabb vállrándítással reagáltam.

– Nem is tudom… - szívtam a levegőt a fogaim között a szavakkal együtt.

– Azt hitted, egy buta kis fecsegő, felelőtlen, kotnyeles liba vagyok?

– Neeem! – tiltakoztam, elnyújtott hangon.

– Talan más.

– Tudom – bólintottam.

– Nem rossz.

– Biztos?

Halvány mosollyal beharapta ajkát.

– Nem keveri a munkát a magánélettel.

– Erre rájöttem. – Akaratlanul kicsit gúnyosra sikeredett a hangnemem.

– Nem akartam belekeveredni semmibe a történtek után. Jött ez a társ dolog – mondta, közben végigsimított a vállán, a kanyargó jelen – és közöltem vele csak én vagyok. Én, az ember. Leszek a hátországa, de kizárólag itthon. Engem nem érdekel, mit csinál. De engem ne keverjen bele és az ismerőseimet se. Nem akartam elszigetelődni. Félni az miatt, hogy kihez tartozom. Ragaszkodtam az életemhez.

– Ezért hallgattál rólam?

– Igen – bólintott.

– Ha nem volt érintve benne, akkor miért hallgattál? Sőt! Ez több volt, mint hallgatás. Mi baj lett volna, ha tudja, hogy a tetoválásom te csináltad?

Tekintetét az enyémbe fúrta, de hallgatott.

– Őt sem fogom kiadni neked, mint ahogy téged sem neki. Megmondtam, hogy ki akarok maradni mindenből. Én vagyok a buta liba – mondta a szemembe, tekintete másról árulkodott.

Tisztelet ébredt bennem a kicsi termetű lány iránt. Sokkal több volt benne, mint azt valaha is gondoltam. Több jelző jutott eszembe hirtelen, amivel jellemezhettem volna, de a „buta liba” nem volt közte. Átfutott az agyamon mennyi mindent tudhatott, amiről mélyen hallgatott. Próbáltam a gondolatait fürkészni. Tekintetem az övébe fúrtam, pimasz mosollyal állta.

„– Még mindig nagyon szépek a szemeid.” – hallottam a gondolatát. Elmosolyodtam, és ő is.

– Hát nem vagy semmi Cody! – ingattam a fejem. – Minden elismerésem a tied!

– Köszönöm! – Letette a kiürült csészéjét. – Varrjak rád valamit? – Vigyorba húzta a száját. – Tuuudommm! Rúnát nem!

– Átengedjem a másik karomat is neked? – felhúztam róla a felsőm. Megállt bennem a levegő. Egy tökéletesen kivehető kelta motívum tekeredett rajta.

– Na! Ez új! – vonogatta a szemöldökét. – Ezt is el kell tüntetni?

Végig simítottam rajta, tagadhatatlan volt zavarom, hiszen ezt még én sem láttam!

Ez eddig nem volt rajtam!

Figyelt, nézett rám, várta, hogy végre mondok valamit.

– Nem. Nem kell. – hebegtem.

– Értem.

– Különben sem maradna meg.

– Ez megmaradna. Hidd el! Széles a vendégköröm – vigyorgott. – Fejlesztenem kellett!

Felszaladt a szemöldököm.

– Nem csak közönséges halandók járnak hozzám. Olyan tetoválást csinálok, ami tutira megmarad! – vonogatta a szemöldökét.

– Tapasztaltam.

– Naaa! – A vállamba bokszolt. – Ez most nem olyan!

Nyílt az ajtó. Talan először megtorpant egy pillanatra, tekintetét az enyémbe fúrta. Aztán lassú léptekkel elindult felénk.

– Hello – dünnyögtem, kiszáradt a torkom. Illedelmesen köszöntem ugyan, de indulatomon nehéz volt uralkodnom.

– Hát te?

– Gondoltam igénybe veszem a párod munkáját – vágtam rá gondolkodás nélkül. Tekintete a karomra siklott, aztán újra a szemembe.

– Úgy látszik, nem csak a munkáját folytatod, hazudni is meg tanultál tőle!

Felszaladt a szemöldököm a szavaira. Felegyenesedtem. Pillanat tört része alatt megértettem a szavait.

– Te csináltad? Te gyilkoltad meg a dokit olyan kegyetlen módon?

Hallgatott, állta a tekintetem.

– Ott voltál? – Próbáltam visszafogni kitörni készülő indulataim.

– Egy utolsó, hazug szemét volt. – Higgadtan, csendben mondta a szavait a szemembe. – Hidd el! Azt kapta, amit megérdemelt!

– Lee, a falkámhoz tartozott! – Próbáltam lassítani a légzésem. – Őt, miért kellett? – ordítottam, körmeim a tenyerembe nyomtam, úgy szorítottam az öklöm.

– Lee?

– A farkas a gyengélkedőben!

Rántott a vállán.

– Rosszkor volt rossz helyen, beleugatott… – Nem volt ideje befejezni. Lendült az öklöm. Cody felugrott egészen a konyhasarokig hátrált. Elkezdődött az adok-kapok. Szemeim jéghidegen sütöttek, feszült minden csontom. Csak egy pillanatra láttam a rémületet és a döbbenetet Talan szemében.

– Darabokra szaggatlak, mint azt a büdös szemetet, aki megölte az anyám, és fenyegette a Dokit! – Gyilkos szándékkal indultam felé határozott léptekkel. Szavaimra kikerekedtek a szemei, de nem hátrált.

– Te ölted meg Orrzont?! – hátra feszültek a vállai, széttárta karjait. Csak egy pillanatra döbbentett meg a világosszürke köd, ami beúszott a szemeibe. Akár Anskarnak azon az éjjelen, és ahogy nekem most. Gyöngyfehérek lettek a szemei, szinte szikrázott, mint a friss fagyott hó.

Volt mit törlesztenünk. Mindent söpörve, törve, zúzva egymásnak estünk. Cody nem sikítozott hisztériásan, csak úgy oldalazott a falhoz lapulva, hogy minél kevesebb sérüléssel megússza a gigászok harcát. Egy idő után feltűnt, hogy bár Talan fogai veszélyesen előtörtek, nem használta őket. Nem állatként marcangolt, és tépett. Harcosként küzdött!

– Szóval így harcol egy Laignach Faelad?

Nem válaszolt, leszegett fejjel méregetett, újabb fogást keresett rajtam. Mindketten súlyos sebekből véreztünk, de volt mit törlesztenünk egymásnak. Meg-megvillant a nyakában a családi kelta farkas talizmán.

„Anskart illeti! Az egyetlen emlék, ami a fiából maradt!”

Újra és újra támadásba lendültem, és nem fogtam vissza magam. Ott téptem martam, ütöttem ahol értem. Fordulás közben végigszántotta előtörő karmaival a hátam, keze a nyakam felé lendült. Hárítottam, támadtam. A következő fordulásnál elkaptam a nyakát, megemeltem a falhoz nyomtam. Karmai végigszántották az oldalam, de nem engedtem. Jobban megszorítottam. Szemei jég fehérből, lassan gyémánt feketébe sötétedtek. Karjai teste mellé zuhantak. Még tett egy erőtlen próbálkozást, hogy szabaduljon.

Cody belecsimpaszkodott a karomba, minden erejével húzta el a kezem Talan nyakáról.

Valami nem stimmelt! Hihetetlen kimerültem, még ott is sajgott, ahol ütés sem ért. Alig kaptam levegőt, szinte fulladtam. Bizonyára a dühtől, ami elborított. Fújtatva kapkodtam a levegőt.

– Neee! – ordította Cody. – Könyörgöm, ne öld meg! Ne tedd Bred! Bármit megteszek! Hagyd meg az életét! – zokogta. Kitartóan próbálkozott lehámozni róla az ujjaimat.

Lassult a légzésem, leengedtem a gyűlölt személyt. Talan rongybaba módjára csuklott össze a padlón. Nem mozdult. Nem voltam benne biztos, hogy már nem öltem meg. Mintha én is könnyebben kaptam volna levegőt, hogy őt eleresztettem. Néztem, ahogy Cody zokogva simogatta, szólogatta, magához ölelte, homlokát az övéhez nyomta.

– Talan! Szólalj meg! Neee! Ne hagyj itt!

Eszembe jutottak apám nem is olyan régen tanácsként elhangzott szavai:” Sose a bosszú vezessen! Rossz tanácsadó.”

És most mégis bosszúból öltem. Mert fogalmam nem volt, hogy élt-e még. Nem éreztem magam jobban. Sőt! Mérhetetlen szégyen fogott el. Elindultam kifelé, aztán megtorpantam, és mégis visszafordultam. Föléjük magasodtam. Lehajoltam, és kitéptem az eszméletlen ellenségem nyakából féltestvérem családi ereklyéjét. Talán a mozdulatban megrántottam magam, belemart a gyomromba, a mellkasomba. Olyan érzés volt, mintha egy pillanatra megmarkolták volna a szívem.

– Bred! – Cody a nyaklánc után kapott.

– Ez nem az övé! – dörögtem. – Adj hálát az égnek, hogy nem szaggatom őt darabokra!

– Nem is ismered! – engedte ki, az apró lány a hangját, könnyei között. Belerekedt úgy ordított utánam.