ÖRÖKÖLT VÉR - Prológus

Az asszony hosszú, ébenfekete haja az izzadságtól csapzottan tapadt a homlokához. Bele-belefeszült a teste a fájásokba. Már közel volt az idő, hogy világra hozza gyermekét. Az erdő sűrű növényzetének védelmében, születendő gyermekének apjával együtt várták utódjuk megérkezését. Szorította őket az idő. Rebeca mentális erejét felhasználva, rejtve hordta ki gyermekét a legnagyobb titokban, és szökött el Altarosból, vállalva minden veszélyt, hogy megszülhesse és biztonságban tudhassa. Alden, az apa egy Fiery volt. Arcának bal felét bátorságát hirdető tetoválás borította. Hosszú, dús, barna árnyalatokban aranyló haja jellegzetes Fiery-fonatban simult izmos hátára, egészen a derekáig. Szemének íriszében mintha lángok lobogtak volna, ahogy együttérző biztatással szorította párja kezét. Miközben minden idegszálával felkészült utóda fogadására, figyelme mégsem lankadt egy pillanatra sem, éberen pásztázta a sűrű növényzetet. Súlyos, mesterien megmunkált kardja combja mellett hevert, kézközelben. Hallotta, sőt érzékelte a közeledő ellenséget. Tisztában volt vele, csak egyiküket tudja életben tartani. S mivel népe vezére a gyermek befogadására megadta az engedélyt, nem volt kérdés, hogy kinek az életét kell majd mentenie, ha kapcsolatukról az Altarosiak is tudomást szereznek. Rebeca is vállalta, hogy életét adja a gyermekért, ha arra kerül a sor. Mindketten pontosan tudták, hogy nagy árat fognak fizetni azért, ha kapcsolatuk kiderül, hiszen egyikőjük népe sem tolerálta a másikat.

Rebeca megszorította a férfi kezét, s hang nélkül kitartóan feszült bele minden izma, amíg a gyermek kicsi tüdejének minden erejével fel nem ordított, miután kicsúszott belőle e kegyetlen világra.

– Vidd! – lihegte a nő, s még egy pillanatra magához vonta a babát és homlokon csókolta. – Menj! – utasította határozott kemény szavakkal a harcos férfit. Az nem engedelmeskedett azonnal. Magához ölelte az asszonyt, szorosan, s egy utolsó csókra még a nő ajkához érintette az övét. Kardjával egy vágással elválasztotta anyjától a csecsemőt. Ahogy felegyenesedett, sietve betakargatta a válláról lehúzott állatbőrökbe a babát, s közben termete egyre hatalmasodott, s mint a hegyről lezúduló láva, úgy lángoltak át bőrén az erek. Izzó folyamként rajzolták tele állatiassá vált testét, s világítva váltak láthatóvá ott, ahol az állatbőr és a kovácsolt páncél vértek nem takarták. Kezében tartva kardját és gyermekét, rugalmasan lendült a sűrű növényzet közé vetve magát. Hihetetlen sebességgel szelte át az erdőt, testével szinte betakarva az erőszakosan ordító kisdedet.

Rebeca magához vette Alden védekezésre mellette hagyott harci tőrét, ami már-már felért egy karddal. Liwithing létére, igenis volt benne harcos szellem, tűz és kitartás. Lázadó volt a lelke is, az érzelmei irányították, ezért is találtak egymásra Aldennel, mikor kamaszos dacos kihívásból és bizonyítani akarásból kiásta magát a Burkon kívülre. Addig, mint más, ő is félt a legendásan rettegett Fieryktől. Onnantól viszont, hogy megismerte Aldent, csodálta őket. Nagyobbra és többre tartotta a saját népénél is a Fieryket. Rebeca azon kevesek közé tartozott, akiknek alkalmuk és lehetőségük volt megismerni Alden által a Fieryk titokzatos és tökéletesen szervezett életét. Ő ismerte a titkukat is, és bátran vitte magával a sírba a férfiért, akit mindenkinél jobban szeretett és tudta, hogy gyermekük tőle jobb kezekben nem is nevelkedhet.

Több irányból törtek rá a saját népéből valók. Még volt annyi mentális ereje, hogy első támadásukat, hatalmas lökéshullámmal verje vissza, majd használta a fiery-i fegyvert úgy, ahogy azt párja oly sokszor tanította neki.

Nem adta könnyen az életét. Támadóin súlyos vágásokat ejtett, mire ő maga több sebből vérezve az aljnövényzetbe borult. Nem hagyta meg gyilkosainak azt az örömet, hogy vissza tudják vinni őt Altarosba. Ott akart maradni, ahol boldog volt, az erdőben. Mélyre szívta a tiszta levegőt, aztán utolsó mentális erejét összeszedve, testét millió fénypontra robbantotta szét.

Alden belegörnyedt a fájdalomba, ami mellkasába mart. Megtorpant, magához szorítva gyermekét, előre dőlt egy pillanatra a teste. Megtartotta egyensúlyát, fogait összeszorítva fojtotta magába a fájdalmát. Tudta, hogy ebben a pillanatban veszítette el a társát. Megérezte. A Fieryk olyan kifinomul erős érzelmi intelligenciával rendelkeztek, hogy hihetetlen módon átérezték szeretteik minden érzelmi hullámát. Örömét, fájdalmát, félelmét. Írisze lángolt, bosszúra esküdve ráncolta szemöldökét, hiszen tudta, hogy Rebeca félelem nélkül, de fájdalmasan halt meg értük. Elszánt tekintetét messzire engedte, szinte a semmibe. Jobban az arcába húzta az állatbőr csuklyát, s pár mély lélegzetvétel után, eltökélten újra futásnak iramodott. Egyre hihetetlenebb tempót vett fel. A gyermek közben elhallgatott, mintha csak megérezte volna, hogy ezt kell tennie. Egy hirtelen irányváltásnál a gyerekkel együtt eltűnt, szinte a semmibe. Különös páncélba burkolt zsoldosok csapkodták kardjaikkal a bozótot, de a nyomát sem találták. Tehetetlen dühvel kaszabolták a növényzetet, s minden apró rezzenésre kibiztosított fegyverrel reagáltak.

Alden látta őket, szinte az orruk előtt volt. Ám a harcos nem hiába hordta arcán a tetovált elismeréseket. Mesterien és tökéletes gyorsasággal tudta használni mentális képességeit. Sejtjei, szinte beleolvadtak a környezetbe, s közben óvón takarta gyermekét is.

A Guard katonák nem tudták maradéktalanul teljesíteni feladatukat. A gyermeket és az anyját nem tudták visszavinni Altarosba. Az utódot, akiről a sámán jósok is beszéltek, elvesztették.

Bár a Guard harcosok már elmentek, Alden rejtőzködő módban maradva siető léptekkel haladt tovább. A gyermek hihetetlen smaragdzöld szemekkel, némán pislogott rá. Tekintetéből félelmetes értelem sugárzott, még maga az apa is megborzongott tőle, ahogy néha gyermekére pillantott. Aztán hirtelen megállt. Lelkét a fájdalom szorította, arcát az ég felé emelte. Szemeit, fogait, szorosan összeszorítva néma könnyekkel siratta el párját, aki az életét áldozta értük. Pár perces néma gyász után újra gyermekére nézett és megkeményítve szívét tovább menetelt. Tudta, hogy Farolowba érve fog véglegesen dönteni a vének bölcs tanácsa gyermeke sorsa felől. Próbált minden eshetőségre felkészülni. Végiggondolt minden lehetséges alternatívát, amit a vének kiszabhatnak rá és utódjára a tiltott kapcsolatáért, a szabályok megszegéséért, lázadó viselkedéséért. Észre sem vette, hogy miközben lefelé haladt a föld mélye felé a barlangjáraton, egyre jobban magához szorította gyermekét. Ösztönösen tette. Szinte érezte a kicsi szívverését, mintha csak a sajátja a testén kívül dobogott volna. A főbejáratnál, a súlyos kapunál megállt egy pillanatra, torkát elszorította a bizonytalanság. Mikor belépett a hatalmas kapun, már döntött. Bármi is történjék, nem hagyja a fiát a sorsára. Ki fog érte állni akkor is, ha ez az ő halálát fogja is jelenteni.

A nagyteremben csak a bátyja várta. Hátul összefont karokkal, gondolkodón lehorgasztott fejjel sétálgatott a kövekből faragott tartóoszlopok között. Ferhao öt évvel volt tőle idősebb, és egyenrangú vezérei voltak közösségüknek. Fivére bal arcát is tetovált motívumok borították. Ahogy közeledett testvére felé, az lassan fordult. Tekintetét a hallgatag, fegyelmezett kis csomagra szegezte, amit Alden a karjában tartott.

– Mi a döntés? – kérdezte a Fiery harcos, s megállt.

– A fiad Korcs, Félvér – kezdte csendes, kimért hangon Ferhao –, ezt te is tudod.

A kemény, de őszinte szavakra Alden egy katonás fejbólintással válaszolt. A Fiery vezér mély lélegzetvétel után folytatta.

– A Bölcsek és a Vezérek döntöttek a sorsa felől. Amíg anyára van szüksége, addig itt maradhat. A feleségem, Healing elvállalta, hogy gyermekünkkel, Rossival együtt, egy éves koráig gondját viseli. Egy év. Ennyit kapott.

– És aztán? Egy évesen akarjátok kirakni? – törtek fel Aldenből a védelmező, indulatos szavak.

– Nem – vágta rá azonnal Ferhao, azután folytatta. – Alighogy elmentél egy Duar jött.

Aldenben a vér is megfagyott. Pontosan tudta kik azok a Duarok. Hírvivők, követek és könyörtelen végrehajtók. Legalább annyi legenda övezte a hírüket, mint a Fieryknek. A Daardiak árnyékkatonái voltak, bár azok tagadták, hogy közük lenne hozzájuk.

– Mi köze egy Duarnak a fiamhoz? – Ferhao arcán egy pillanatra döbbenet futott át.

– Szóval fiú. A Duar igazat szólt – dünnyögte. – Ahogy a fiad betölti az első életévét, a Duar eljön érte, hogy Phoalba vigye.

– Phoalba?

– Nem kerül a Guardok kezére, mint a legtöbb Korcs, Keverék és Mutáns. Neked ez nem elég? – emelte meg hitetlenkedve a hangját a fivér.

Alden arcán megfeszültek az izmok, aztán némán, megadón bólintott.

– De – mondta kurtán, de agya már azon járt, hogy legalább kapott a fiával egy évet. Egy év! Egy év alatt annyi minden történhet…

Eddig az ajtó mögött a beszélgetés végét várta, s a hosszabb csendet jelzésnek véve belépett a terembe Healing. Magas, karcsú, izmos alkatú nő volt. Nyoma nem látszott a testén, hogy pár hónapja ő is életet adott egy gyermeknek. Határozott léptekkel ment oda sógorához, és karját nyújtotta a gyermekért. Alden még vetett fiára egy pillantást, s valamennyire megkönnyebbülten nyújtotta át a nőnek a fiúcskát. Healing leplezetlen csodálattal a szemében mosolygott az új családtagra. Gyakorlott anyaként fogta, és gyöngéden magához ölelte.

– Mi a neve?

Aldent meglepte a kérdés, s főleg az, hogy eddig az eszébe nem jutott elnevezni a fiát. Felvont szemöldökkel kapta tekintetét fivére felé, aki biztatón lendítette a karját.

– Még nem adtál nevet a fiadnak? Valahogy csak szólítanunk kell.

Alden tagadhatatlanul zavarban volt, hiszen pontosan nem is tudta a döntés után mennyit engedhet meg magának apaként. Mennyire vehet majd részt fia életében. Egy év! Zakatolt az agya.

Az anyja neve Rebeka volt…

– Rebel – mondta ki büszkén, mire Healing ajka mosolyra rándult.

– Találó név – biccentett. – Szabályok ellen lázadó szülők gyermeke mi más lehetne?

– Healing! – Ferhao hangja határozottan csattant, mire a nő egy bólintással már indult is ki a teremből.

– Rebel – ismételte a smaragdzöld szemű fiúcska nevét. – Üdvözöllek nálunk! Gyere, és ismerd meg az unokatestvéredet – duruzsolta a nő kifelé menet.

Az egy év hihetetlen gyorsan elrepült. Alden fájó szívvel, de büszkén ölelte búcsúzásra magához az ébenfekete hajú, hihetetlen zöld szemű fiát, mikor a csuklyás Duar eljött érte. Legbelül, mélyen érezte, hogy fia nem véletlenül került a Daardiak figyelmének központjába. Sámánok, jósok és gyógyítók gyülekezete volt, akik emlékezetek óta titokzatosak voltak ugyan, a tudásuk viszont vitathatatlan volt. Ismerte a történetet, amikor az apjukat a Daardiak bújtatták el, miután egy csata kellős közepéből élet és halál között juttatták ki a Duarok. Alden akkor még meg sem született, s ha nem tették volna meg ezt az apjáért, ő nem is lenne.

Bízott bennük.

Azzal az érzéssel engedte útjára a gyermekét, hogy a Daardiak valamit biztos tudhatnak, amit még senki, és ennek a valaminek részese az ő fia.

A Duar gyakorlott, határozott mozdulatokkal kötözte testéhez a gyermeket, hogy szinte nem is látszott ki a hosszú csuklya fél vállára és hátára omló leple alól. Aztán azzal is betakarva, magához csomózta a fiút. Alden figyelte minden mozdulatát, de a harcos arcából a csuklya csak erősen borostás állát engedte látni. Azt azonban megjegyezte, hogy állkapcsának vonalán induló, a jobb arcára felfutó, hosszú forradási heg szakította meg borostáját. Makacs, keskeny vonalú ajka egy szó erejéig sem nyílt szólásra, betartva a hallgatási esküt. A köszönés is csak egy határozott, néma fejbólintás volt, aztán fordult, és lendületes, dinamikus futásnak eredt.

Alden hosszan követte tekintetével a távolodókat. Még látta, ahogy a Duar lendült, és pár szökkenés után akrobatikus ügyességgel ugrálva fáról-fára, hamar eltűnt a szeme elől.

Néma fájdalommal, sokáig bámult még abba az irányba, amerre elvitték tőle a gyermekét.

Nem tudta, csak remélte, hogy valamikor még az életében, legalább egyszer láthatja majd felnőtt férfiként a fiát.