2017. szeptember 3., vasárnap

ŐRZŐK FALKÁJA - 1 - Szép és veszélyes

Nem volt nap, nem volt óra, hogy ne jutott volna eszembe a családom, a falkám. Távol kellett tartanom magam tőlük. Azoktól, akiket a legjobban szerettem, akik a legfontosabbak voltak a számomra.
A tribal vonalakat a karomon pedig álcáznom kellett. Erre első osztályú volt az egész karomat eltakaró tetoválás. Ötletem sem volt, amikor felhívtam az egyik tetováló szalont, csak annyi, hogy tökéletesen takarjon, ne maradjon szabadon egy milliméter sem.
A stégen vártam a szalonból a tagot. Hajlandó voltam többet fizetni, de ragaszkodtam ahhoz, hogy az otthonomban dolgozzon rajtam, és az én időbeosztásomhoz igazodva. Nem adtak azonnal választ. Többen dolgoztak a szalonban, fogalmam nem volt kit takarhatott a Cody név, aki végül is bevállalta a munkát az én feltételeim szerint. A bejelentkezésem után, napokkal hívtak csak vissza, időpontot egyeztetni.
Messziről hallottam a motort. Anskar Intrúdere volt, de Zak vezette. A kelta farkas kivételes figyelembe részesítette. Ha nem tudtam volna miért, talán még féltékeny is lettem volna rá. Apám nem tudta, azon az éjjelen mivé vált barátomban az a szellem, akit előhívott, hogy eggyé válva vele, erősítse őt. Gyógyítottam a véremmel, így megváltozott vérének szerkezete. Egyre többször tapasztaltuk, hogy talán nem csak az.
Ha csak ránéztem, mosolyba szaladt a szám az emlékektől. Mikor megismertem, egy kócos, szomorú mosolyú, madár csontú fiú volt. Barátok nélkül. Senki nem kereste a társaságát. Bennem elismerést ébresztett mérhetetlen hitével és erejével. Láttam benne a csiszolatlan gyémántot.
Már a terasz vastag gerenda korlátján lendült át. Széles vállain megfeszültek a szálkásan kidolgozott izmok. Sötét, két oldalt halántékig felborotvált haja, hosszú fonatban a derekáig ért. Vékony vonalban vágott szakálla kirajzolta karakteres állának vonalát. A meleg barna szemek, sötét fenyegetésként néztek férfiasan besűrűsödött szemöldöke alól. Úgy festett, mint egy hadisten. Alkarján elmaradhatatlan volt a két rejtett penge, amit mesterien kidolgozott kelta motívumokkal díszített, bőr alkarvédővel takart. Messziről vigyorgott, lendületes, könnyed lépésekkel közeledett. Példámon okulva, elköltözött a szüleitől. Bár én tudtam mennyire tiszteli és szereti őket, még sem mutatta ki. Ritkán látogatott haza, akkor is csak futólag. Jól megjegyezte, mit jelent egy harcos számára, ha valaki a gyenge pontjává válik.
Ökölbe szorította a kezét, ujjain ott sötétlettek a betűk, olyanok, mint az enyémen is. Tisztán olvasható volt a „WOLF” felírat.
– Még nincs itt a srác? – kérdezte, összeütöttük az öklünket. – Meg akartam nézni, hogy dolgozik.
Órámat néztem.
– Még van ideje – vigyorba húztam a szám –, tíz perc múlva lesz, hét.
– Szerinted mi ér ide tíz perc alatt? – kérdezte kicsit fölényesen barátom, felszaladt a szemöldöke.
Én már hallottam és tudtam azt, amit ő még nem!
– Mondjuk egy motor?
Mire válaszolt volna, már ő is hallotta a négyütemű dübörgését.
Tekintetével követte, a közeledő járgányt. Az utas feltűnően kicsi termetű volt, a járműhöz képest. Leparkolt a másik motor mellett. Fürgén, könnyedén csúszott le az ülésről. Vállán hátizsák volt. Nyújtott léptekkel indult el a stég felé, közben vetette le a sisakját.
– Ez egy csaj! – szakadt fel barátomból a felismerés.
Vigyorogva néztem fel rá kényelmes helyzetemből.
– Miből gondoltad, hogy hím nemű lesz?
– Hát, mert Cody… – Tekintetét az enyémbe fúrta. – Te tudtad?
– Ha úgy könnyebb neked, én is csak vagy tíz perce tudom – rántottam a vállamon.
– Hello. –  Az apró termete ellenére, tele volt energiával. Éreztem rajta. Az eltúlzott smink teljesen takarta valódi vonásait. Pírsing fénylett a szemöldökében, az ajkában. Fülkagylója tele volt lőve apró karikákkal. Eredeti világos barna haját tökéletesen fedte a fekete hajfesték. Zöld szeme még vadabbnak tűnt a smink és a hajszín sötétjétől.
– Hello – köszöntöttem én is, s illedelmesen pattantam fel. Állva nyújtottam felé a kezem. Ahogy határozottan megszorította, már az alkaromat nézte.
– Ezt akarod eltüntetni?
– Nem egészen.
– Értem én – bólintott –, hogy bele olvadjon.
Tetszett a gyors felfogó képessége. Oldalra pislantottam barátomra. Mint egy ragadozó méregette az apró termetű lányt. Megköszörültem a torkom:
– Hoznál közben a hölgynek, valamit inni?
– Persze – morogta engedelmesen Zak. Nehézkesen fordult a ház felé, kényelmes léptekkel indult.
– Szólíts nyugodtan Brednek.
– Oké, Bred. – Lecsúsztatta válláról a táskát, elkezdte pakolászni ki belőle az eszközeit. – Cody. De bármire hallgatok – csacsogta. – Csak azt ne mond, hogy cica! Attól feláll a hátamon a szőr!
– Nekem a Cody megfelel.
– Nekem is. – Végre leült, egy pillanatra megállapodott a mozdulatban. Rám emelte a tekintetét. Éreztem, hogy kihagyott egy ütemet a lélegzete.
Kényelmesen elhelyezkedtem a nyugágyamon.
– Mond, hogy esem a kezed alá?
Bele vörösödött a kérdésembe, elkapta a tekintetét.
– Mindegy – hadarta. – Előbb beszéljük meg, mit szeretnél. Elő kell rajzolni.
– A nélkül nem megy?
Zavarba hoztam a kérdésemmel. Pedig nem állt szándékomba, megkérdőjelezni a szakmai tudását. Ez viszont úgy hangzott. Beharaptam az alsó ajkam.
– Ne haragudj – szívtam a fogaim között. – Azt akartam mondani, nem kell megtervezni, vagy elő rajzolgatni. Rajzolj rá bármit. Ami jön – vigyorogtam. – Tied a pálya!
Zavartan mosolygott:
– Nem vagyok profi.
– Nem hiszem.
Felszaladt a szemöldöke, hogy tagadtam az ő beismerését.
– Nem úgy tűnsz, mint akinek nincs fantáziája, mint aki nem kreatív – magyaráztam.
Feszengett a székben.
– Éld ki rajtam magad! – Feléje nyújtottam a karom.
Gyakorlott mozdulatokkal mindent előkészített, mégis éreztem a feszültséget benne. Megfogta a csuklóm forgatta a karom, közben  ő is helyezkedett a széken, ahogy felém hajolt.
– Eléggé rájön a csuklódra. – Ujjával kísérte a vonalakat. – Mennyire korlátozódhatok a karodra? – kérdezte végül.
– Mondtam. Éld ki magad rajtam! Azt és úgy varrsz rá, amit akarsz. Rád bízom. A vonalakhoz nem nyúlhatsz, bele olvadjon, eltűnjön benne. Ez az egy kikötésem van.
Bólintott, nagy levegőt vett, és bele fogott.
Közben Zak odabent limonádét kevert, amit egy kancsóba hozott ki tálcán, a poharakkal együtt. Helyettem is szóval tartotta a kis művészt, vagyis inkább körbeudvarolta. Lehunyt szemmel feküdtem ugyan, és külső szemlélőnek úgy tűnhetett talán alszom, de mindent hallottam és érzékeltem. Zak, is tudta ezt. Barátom a farkas nevén mutatkozott be a lánynak, eredeti, születési nevét már csak hivatalos papírokon használta. Büszkén vállalta azt a nevet, amit Anskartól kapott a szertartás után. A külsejéhez illet is.
Chakor.
Cody, belemerült a munkájába, fáradhatatlanul rajzolt a karomra. Tövises kanyargó ágak, amik térhatásúan mintha bőrömbe vájtak volna. A bokrokból előtűnő, vonyító farkas fej. Egymásba tekeredő végtelen vonalak, Kelta stílusban. Fenyegető szempár, nyitott állkapocs, éles fogak.
– Jelképek, motívumok lehetnek? – kérdezte.
Kinyitottam a szemem, végignéztem a karomon, tekintetem találkozott barátoméval. Chakor szemöldöke felszaladt, álkapcsában megfeszültek az izmok. Megköszörülte a torkát.
– Mire gondolsz? – kérdeztem vissza, a lány szemébe nézve.
– Rengeteg van – rántott a vállán – Kelta kereszt, vagy ankh kereszt, körkereszt, Jing-jang, vagy védelmező jelek. Esetleg rúnák…
– Rúnák nem! – vágtuk rá feltűnően határozottan, és egyszerre Zakkel. Cody szeme kikerekedett.
Zak tenyerével végigsimított a mellkasán, megköszörülte a torkát.
– Csinálok valami kaját – hadarta. Felállt, és indult a konyhába.
– Rendben, rúnák nem – bólintott Cody.
Nem akarta elfogadni a vacsorát, de én ragaszkodtam hozzá, ha már ehhez a szokatlan időbeosztáshoz igazodva dolgozott.
Sűrűn pislogott körbe, nézegette a telefonját. Már sötétedett. Látszott, hogy nem csak zavarban volt, de kúszott fel benne a félelem is.
Megértettem.
Ha jól bele gondoltam, törékeny nő létére, távol a lakott területtől kettő, nem éppen bizalomgerjesztő külsejű férfival volt. Az ő szemszögéből ez a helyzet több mint fenyegető lehetett.
Már csak piszkálgatta a sült húst, a salátát, zavartan tekingetett a sötét erdő felé.
Szegény. És ha még a pincét is látta volna? – majdnem mosolyt csalt az arcomra futó, pimasz gondolatom. Próbáltam másra koncentrálni. Eszembe jutottak az őseim. Fenrir szülei. Loki. Néha határozottan éreztem magamban a fanyar humorát. Uralkodtam eme génjeimen. Elkezdtem alsó ajkam csipkedni a fogaimmal, mire az asztal alatt Zak bokán rúgott. Tekintetünk találkozott, egymáséba fúrtuk.
– Baj lenne, ha holnap folytatnám? – bukott ki a lányból.
Végig néztem a munkáján, és elgondolkodtam. Ránézésre, nem sok kellett már, hogy befejezett legyen a mű.
– Mennyi lenne az az összeg, amennyiért addig maradnál, amíg kész nincs? – kérdeztem, tekintetem neki szegeztem – Úgy látom az oroszlán része már kész.
 Ordított belőle a félelem.
– Nem kell tőle félned – szólalt meg Zak. – Ha akarod, maradok én is.
Éreztem, a lány félelme még nagyobb lett.
„– Fantasztikus! Ijeszd meg még ettől is jobban!” – fújtam, közben kényelmesen hátra dőltem.
„– Hát nem látod, hogy tőled fél?”
„– Szerintem, kettőnk közül, te nézel ki veszettebbül.”
„– Szoktál néha tükörbe nézni?”
„– Megkérdezzem?”
Látszólag, kínos, várakozó csend volt az asztalnál. Külső szemlélőnek semmi nem volt érzékelhető abból, hogy barátommal mentálisan évődtünk egymással.
– Telefonálhatok? – kérdezte bátortalanul Cody.
– Peresze! – bólintottam készségesen.
Táskájából kikotorta a telefonját, aztán a stég széléig ment. Bizonyára abban a hitben volt, ott már nem halljuk. Szegény, ha tudta volna, hová is keveredett? Nem lett volna az az összeg, amennyiért maradt volna.
Farkas üvöltés hasított az éjszakába.
Kis művészünk, hihetetlen megrémült a hangra, még a teste is megrándult, mire a telefon a tó fölé ívelve repült ki a kezéből. Ösztönösen kapott és hajolt utána, aminek köszönhetően beledőlt a vízbe.
Barátommal egyszerre ugrottunk fel az asztaltól. Zak tudta, az én érzékeim biztosabbak, hamarabb megtalálom a sötét vízben az elmerülő testet. Ő megállt a stég szélénél, én meg belevetettem magam a vízbe. Éreztem a lány pánik félelmét.
Nem tudott úszni. Ijedten kapadozva merült. Ugyan még tudta tartani a levegőt, de a szíve már szabálytalanul kezdett verni. A legrosszabb döntést hozta, kinyitotta a száját. Épp ekkor értem el őt, tenyerem a szájára tapasztottam, s húztam magammal a felszínre. Kapálódzott, küzdött a levegőért. Kegyetlennek tűnhetett, de tudtam, ha elengedem a száját, tele szívta volna a tüdejét vízzel.
Ahogy felértünk a felszínre levegőhöz engedtem. Ujjaim a vékony derekára fonódtak, s kitoltam a vízből Zak kezeibe adva. Ő a stég fölé fordult vele, óvatosan letette a padlózatra. Cody köhögött, levegő után kapkodott, kisebb tócsa keletkezett körülötte.
Kiemeltem a testem a tóból, felegyenesedtem, s megráztam a fejem. A mozdulat végig hullámzott a testemen, ahogy leráztam magamról a vizet.
– Pár napig nem kéne, hogy víz érje – prüszkölte a szavakat, két levegővétel között. A hideg víztől már vacogtak a fogai.
Felszaladt a szemöldököm.
Majdnem megfulladt, és a munkájáért aggódik?! – őszintén meglepődtem. Leguggoltam elé, állát megtámasztottam az öklömmel, megemeltem, hogy lássam az arcát.
– Rendben vagy? – kérdeztem.
Pislogott, a szemét törölgette, és ezzel szétkente a sminkjét. Két hatalmas sötét folt vette körbe a szemeit.
Nem bírtam megállni mosolygás nélkül.
– Smink készletet ugyan nem tudok adni, de egy forró fürdővel szolgálhatok. Nem is árt, a csobbanás után – mondtam, fejemmel a tó felé böktem. A lila rúzsból még az állán is volt. Akaratlanul mozdult a hüvelykujjam, letöröltem.
Hallhatóan kocogtak a fogai, hevesen bólogatott.
Megmutattam neki, merre van a fürdő. A vendégszobából nyílt, tulajdonképpen ahhoz tartozott. Ezt a két helységet engedtem át olykor barátomnak is az otthonomból. A konyhában és a nappaliban, megengedtem, hogy ténykedjen. De csak azért, mert elkerülhetetlen volt. Persze folyamatosan jeleztem, hogy mindent úgy szeretek találni, ahogy azt én hagytam. A pácolt faburkolatú szobámat, és belőle nyíló barlangszerű fürdőt, kizárólag én használtam. Az az én vackom volt, az intim szférám, a birodalmam.
Némán pakolásztam ki a szekrényből törölközőt, egy vastag kötött pulóvert. Még Bryané volt. Egy pillanatra összeszorult a mellkasom.
– Bocs, de női ruhát nem hordok, ebből adódóan, nem is tartok itthon. – Egy bokszer alsót dobtam a pulóver mellé. – Sajnálom, de a holdfénynél, nem fognak gyorsan száradni a ruháid.
– Köszönöm – suttogta, szipogott. Tüsszentett, kézfejét elhúzta az orra alatt.
– Melegedj át kicsi lány – biccentettem, fejemmel a kád felé böktem, aztán magára hagytam.
A nappali antik foteljébe süppedve várt Zak.
– Maradjak? – kérdezte.
– Ahogy akarod – rántottam a vállamon. – Elférsz a fotelban? Kényelmes? – vigyorogva bemasíroztam a konyhába, hozzá fogtam teát készíteni.
– Undok és pofátlan vagy! Miért nem a saját ágyad engeded át neki?
– Épp azt tettem! – bólintottam. – Rendben, undok vagyok. De pofátlan, az te vagy.
– Miért?
– Azért mert néha megengedem, hogy itt aludj, attól az, még nem a te szobád. Nem rémlik valami arról, hogy ez az én otthonom? – Keménynek tűntek a szavaim, de Zakkel, sokszor kellett így beszélnem. – Ha végzett a karommal, és már nem az én territóriumomon lesz, vadászhatsz rá. Itt nem! Amúgy, szerintem még nem is nagykorú!
Zak mély levegőt vett, ellökte magát a foteltől.
– Igazad van – fújta, s elindult az ajtó felé. Soha nem sértődött meg a kemény hangnemem miatt. Sőt! Néha kifejezetten úgy tűnt, mintha szándékosan provokálta volna ki.
– Reggel, meddig ne zavarjak? – szemtelenül vigyorgott rám, ahogy elhaladt előttem.
– Chakor! – mordultam rá figyelmeztetőn.
– Jó éjt! – szavai mellé a kezét is megemelte, becsukta maga mögött az ajtót.
Cody, bátortalanul lépkedett elő a fürdőből. Már nem vacogott. A pulóvert próbálta még lentebb húzni a combján, kilátszódott alóla a bokszer alja. Betöltötte a levegőt, hogy kényelmetlenül érezte magát.
– Annyira sajnálom – mondta csendesen, beharapta az ajkát.
– Semmi gond. Megúsztad. Élsz.
Bólogatott. Megkerülte az asztalt, a karom felé lendítette a kezét.
– Nem szabad lett volna, hogy víz érje – hangoztatta már sokadjára.
Rántottam a vállamon:
– Nem lesz semmi baja.
– Befejezem, rendben? – hadarta.
Elindultam felé a frissen elkészült, forró teával.
– Belül is melegedj át – dünnyögtem, ahogy  felé nyújtottam. Két kezébe fogta, ujjai ráfonódtak.
– Köszönöm – suttogta.
– Nem tudsz úszni, igaz?
Kérdésemre a fejét rázta:
– Nem. Nem tudok.
Figyeltem, ahogy még mindig állt, tartotta a bögrét. Megsajnáltam. Nyoma nem volt annak a határozott jelenségnek, aki reggel a motorral érkezett. Talán az zavarta, hogy nem volt rajta smink. Valami falként viselhette. Nem értettem miért, hiszen szép arcvonásai voltak.
– Ülve nem lenne kényelmesebb? – kérdeztem, a fotel felé lendítettem a karom.
Körbe nézett.
– A barátod? – érdeklődött Zak felől, közben lassan beleengedte magát a fotelba.
– Chakor? – biccentettem – Haza ment.
– Feltűnő jelenség – fújta. Megkönnyebbültséget éreztem rajta.
– Megijesztett?
– Kicsit – vont vállat, majd gyorsan hozzá tette: – De ne mond el neki!
– Nem fogom – ráztam meg mosolyogva a fejem. – Nagyon jó srác, egyébként. Nincs, miért félj tőle.
– Egyedül élsz itt?
Kérdésére bólintottam, leültem vele szembe.
– Barátnőd sincs? – érdeklődött tovább. Beharapta ajkát, mintha megbánta volna, amit kérdezett, de a szemembe nézett, várta a választ. Ösztöneim óvatosságra intettek. Most láttam először, nem tudhattam kicsoda. Éreztem, hogy ember, de kémkedni, puhatolózni még bárki küldhette.
Hallgattam. Szándékosan nem válaszoltam. A lelkem nem engedte, hogy letagadjam azokat, akik a legnagyobb kincseim voltak, kiadni, elárulni viszont nem akartam őket.
Érdeklődés csillant a szemében.
– Kínos a kérdés? – Kicsit előbbre dőlt. – Egy ilyen jó pasi, már bocs az őszinteségemért… – félre húzta a száját, a vállát vonogatta. – És nincs senkije? – Fészkelődött a fotelban. – Ugye nem vagy homokos? – pislogott zavartan.
A feltételezésére elnevettem magam.
– Naaa! Ugye neeem? – kérdezte elnyújtva.
Megráztam a fejem.
Láthatóan oldódott a viselkedése. Felpattant, átlépett a dohányzó asztalon, leült rá velem szembe.
– Ennek örülök – jelentette ki, veszélyes zöld szemeit nekem szegezte.
Tekintetem a bögrére vezettem, amit még mindig a kezében szorongatott. Ha nem tudtam volna biztosra, hogy semmit nem tettem a teájába, arra gyanakodtam volna. Így az jutott eszembe, talán valamilyen anyag lehetett nála.
Mit vehetett be, amíg fürdött? Mélyre szívtam a levegőt, semmilyen szert, nem éreztem rajta.
– Családom van – köszörültem meg a torkom, és hátrébb húzódtam. – Látom az ijedségen túl vagy, és ha álmos sem vagy, be is fejezhetnéd a munkád. – mondtam a szemébe. Felé nyújtottam a karom, megmozgattam előtte.
Csalódottság áradt belőle, lesütette a szemét. Talán kicsit el is szégyellte magát a rámenőssége miatt.
Bólintott:
– Rendben.
Kézfejemre térhatású rajz került. Mintha bőrcsíkokba lett volna tekerve egy farkas mancs, és az ujjaim lettek volna a belőle előnyúló karmok.
Vegyes érzelmekkel figyeltem, ahogy teljesen belemerült a munkája tökéletesítésébe.
– Ezt most miért? Valami bosszú féle? – érdeklődtem visszafogott mosollyal.
Kicsit durcásan rántott a vállán, de nem nézett rám. Dolgozott tovább.
– Ezt sugallod. Ez jön belőled. Ez villan be rólad – sorolta hadarva. – Különben nem arról volt szó, hogy enyém a pálya?
– De – bólintottam.
– Nem vagyok szemét, rúnát nem rajzoltam rád – biggyesztette le az ajkát, aztán rám nézett, és a szemöldökét vonogatta.
Ösztönösen futott végig a rajzon a szemem, hátha mégis elrejtve, de megtette. Tekintetem fenyegetőn az övébe fúrtam.
– Na, jó. Egy pillanatra eszembe volt, hogy kicseszek veled – mondta, pimaszul vigyorgott a szemembe.
– Ennyire nem számít az életed? – kérdeztem. Ordított rólam, hogy nem tréfáltam.
Döbbenten nézett rám. Arcáról leolvadt a mosoly, megérezhette a fenyegetést a hangomból. Látta rajtam, hogy komolyan kérdeztem.
Sokáig feszült csend ült közénk. Hol dühöt, hol félelmet éreztem rajta. Lassan megbántam, hogy Zaket haza tessékeltem. Főleg mikor akaratlan láttam pár bevillanó képet a gondolatai között. Rólam és róla, intim helyzetben.
Hirtelen felültem.
– Hééé! Ilyet ne csinálj! Szólj és abbahagyom – emelte meg a hangját. Mindenesetre azt elértem, amit akartam. Kizökkentettem a gondolataiból.
– Szünet – utasítottam kurtán. Ellöktem magamat a nyugágytól.
Felszaladt a szemöldöke, rántott a vállán.
– Szünet – ismételte meg. Pakolászott, rendezgette eszközeit.
– Tea? – kérdeztem.
– Már átmelegedtem. Más nincs?
– Nincs – vágtam rá mogorván. Eszembe nem volt alkohollal itatni. Nem akartam, még ettől is jobban ellazítani.
Inkább féljen tőlem, mint bepróbálkozzon – döntöttem el.
Egyre jobban megszokta alkalmi öltözetét, felszabadultan, természetesen mozgott benne. Már egyáltalán nem zavarta, ha a pulóver fentebb csúszott a combján.
Engem viszont igen!
Nem akartam húzni az időt, végezzen minél előbb, és tűnjön el az otthonomból. Túl akartam lenni az egészen. Az adott kitartást, hogy tudtam, a vonalakat a karomon takarni kellett valamivel, és ezt egyik napról a másikra kellett véghezvinni.
Visszahelyezkedtem a folytatáshoz.
Nehéz volt egyszerre résen lennem, és másfelé koncentrálnom. Lehunytam a szemem, az ellenkező irányba fordítottam a fejem. Éreztem, ahogy az apró tűszúrások a vállamról a mellkasom felé indultak.
– Szólj, ha megint szünetet akarsz tartani. Ne ugrálj fel hirtelen – dünnyögte. Ismét belemerült a munkájába.
Éreztem, ahogy többször valami puhát húzott át a tetováló tű nyomán, miközben rajzolt. Olyan simogató volt. Elkészült a mellkasomra futó vonalakkal, motívumokkal is. Matatott az asztalon a holmija között. Kellemes hideg folyadékot permetezett a bőrömre.
– Nem igazán kéne, hogy víz érje. Sajnálom az esti dolgot – motyogta, felegyenesedett. Kinyitottam a szemem, néztem, vizsgálgattam a munkáját, ahogy felültem. Az órára pillantottam a karomon, már hajnal volt.
– Nem hiszem, hogy megszáradtak már a ruháid.
Elmosolyodott.
– Tudom. A holdfénynél nehezen száradnak. Említetted – rántott a vállán. – Majd telefonálok a tesómnak, és hoz cuccot…
– Most? – Felszaladt a szemöldököm. – Hajnal kettő van!
Kínos csend lett.
– Felőlem szundíthatsz a vendégszobában – fújtam, felálltam. – Bár én hat körül elmegyek futni. – tettem hozzá.
– Értem. Hatig tűnjek el a lakásból – biccentett, tovább pakolászta munkaeszközeit. – Akkor már mindegy, hogy most vagy pár órával később ugrasztom ki a tesóm az ágyból.
Rántottam a vállamon:
– Te ismered jobban, ahogy jónak látod.
– Az is lehet – kifújta arcába omló frufruját –, dolgozik.
– Hajnal háromkor?
– Rezidens.
– Ja! Így már értem.
Alaposabban végig mértem.
Próbáltam elképzelni milyen lehet a testvére fehér köpenyben, ha hasonlítanak egymásra.
– Használhatnám a telód? Az enyémet elnyelte a tavad.
Megmosolyogtam, milyen burkoltan fogalmazta meg a történteket.
– Persze – bólintottam, felvettem a dohányzó asztalról a mobilom, felé nyújtottam.
– Köszi – biccentett, ahogy elvette a kezemből.
Most nem ment távolabb telefonálni, ülve maradt.
– Csövike! Dolgozol? – kérdezte, összeszorította fogait. – Nagyon utálnál, ha értem kéne jönnöd? … Száraz ruhát hozzál légyszi! … Neeem! Nem csináltam hülyeséget! … Volt egy kis balesetem… Neeem! Jól vagyok! Csak nem a saját ruhámban! – Rám nézett, beharapta az ajkát. – Hogy, hol vagyok? – Megakadt a levegője, kérdőn szaladt fel a szemöldöke. – Hol is vagyok? – kérdezte tőlem.
– Itt volt Dr. Dunken rendelője. Talán így behatárolhatóbb.
Cody tolmácsolta tovább a szavaim a telefonba, aztán gyorsan bontotta a vonalat.
– Kábé egy óra és itt lesz, értem. – Zavart lett. – Nem sokáig leszek a terhedre.
– Nem voltál a terhemre, dolgoztál. Én kértem így – hadartam. – Én sajnálom, hogy a munkád közben ért egy kis baleset.
Amíg a nővérére vártunk, hagytam, hogy a televízió kapcsolgatásával foglalja el magát. Csak tippelni tudtam mennyi idős lehetett. A kormeghatározásban nem voltam túl jó. De megérzéseim szerint szemtelenül fiatal volt. Figyeltem, miközben a konyhában pakolásztam. Váltogatta a csatornákat, mozdult a teste, amikor bejött egy-egy zenei műsor. Igazán, semmivel nem tudtam megkínálni a teán kívül, ami ízlett volna neki. Chipsszem nem volt, whiskyt meg nem akartam önteni neki.
– Megkérdezhetem, te mivel foglalkozol? – Figyelme azonnal felém irányult, ahogy a dohányzó asztalra tettem laptopom. Időm nem volt kényelembe helyezkedni.
– Mmm – kerestem a szavakat. Mivel foglalkoztam, és mi volt a munkám, az két külön fogalom volt.  Állatorvosként praktizáltam ugyan, de nem az otthonomban. Tanultam Bryan esetéből, s nem akartam vétlen áldozatokat. Az, hogy a tetoválás esetében ragaszkodtam ehhez a helyhez, elővigyázatosság volt. Haza pálya előnye.
– Mmm? Az mi?
– Állatorvos vagyok – mondtam végül.
– Wao! Hozhatom hozzád a kutyám, ha baja lesz?
Mosolyba szaladt a szám.
– Persze – bólintottam.
Összerándult minden érzékszervem, tisztán éreztem a bétámat, bár szinte csak egy pillanat volt. Nem csak őt! Még valakit, akit viszont nem tudtam beazonosítani. Tekintetemet a hatalmas teraszablakon túlra engedtem.
Mit keres itt Kiel? Baj lenne? Én nem éreztem bajban se Lunat, se Sienat. – A fejembe tóduló gondolatoktól nyugtalan lettem.
Hallottam egy autót közeledni. Végre megérkezett Codyért a testvére.
Szinte egyszerre álltunk fel.
– Összekapkodom a holmim – hadarta Cody.
– Beengedem – dünnyögtem.
Ő az emeletre én az ajtóhoz mentem. Ahogy kinyitottam, mellbe vágott a felismerés.
– Abby! – szakadt fel belőlem. Legszívesebben magamhoz öleltem volna a találkozás örömére.
– Bred?
– Cody a testvéred?
– A húgom!
– Ti ismeritek egymást? – csattant, a kérdés a lépcső felől.
– Futólag. – Rántottam a vállamon, még mindig régi kedves ismerősömet néztem. Jól esett újra látni.
Zavart csend lett. Késve, de eszembe jutott, bentebb kéne, hogy engedjem. Félre álltam az útjából.
Codyn érezhető volt a düh, féltékenység, dac. Nem értettem, miért, bár sejtettem abból, amiket néha a gondolatai között láttam az éjjel.
– Meg sem tudtam köszönni a teát, amit a barátoddal küldtél. – Abby zavartan kapkodta a tekintetét. Akaratlanul nézett szét a faborítású nappaliban, ahogy a vastag házi szövésű szőnyegen lépdelt bentebb.
– Te küldtél neki teát? – Újabb döbbent kérdés szakadt fel az apró termetű lányból. Rám meredt olajzöld, macska formájú szemeivel, mintha csak számon kérne engem.
– A kórházba! Nem emlékszel? Mikor a balesetem volt! – Abby lelkesen kezdte el hadarni a közös emléket testvérének. – Ő volt, aki kiszedett a kocsiból. Meséltem! Tőle van, az a plüss farkas.
– Még meg van?– szaladt fel a szemöldököm. Meglepett.
– Naná! – mosolygott rám. – De még most is felborul.
Cody, dühösen fújta ki a levegőt.
– Hoztál száraz cuccot? – vetette oda a kérdését nővérének.
– Persze! – Abby reklámtáskát nyújtott felé, Cody pedig szinte kikapta a kezéből, s elvonult átöltözni.
– Mi történt? – fordult felém aggódón régi ismerősöm.
– Semmi komoly – legyintettem. – A stég szélén telefonált, megijedt, kiesett a kezéből a telefon a vízbe, ő meg utána – hadartam el egy szuszra.
Abby a fejét csóválta:
– Ez rá vall. Olyan szeles és rendetlen!
– De szépen dolgozik! – mutattam feléje a karomat. – Ügyes! – dicsértem.
Gyanakvó pillantással mért végig. Aztán abba az irányba nézett, amerre húga elvonult. Újra felém fordult, majdnem suttogott, még közelebb is hajolt. Egyértelmű volt, nem akarta, hogy testvére is hallja őt.
– Ugye nem mászott rád? – kérdezte.
Mosolyba szaladt a szám, megráztam a fejem:
– Nem mászott rám. – Nem hazudtam, hiszen a szó szoros értelmében tényleg nem tette.
Cody hirtelen tűnt elő, valósággal elviharzott mellettünk. Kapkodta fel, szedegette össze még néhány munkaeszközét, tömte a hátizsákjába, közben sűrűn pislogott felénk.
– Na, megyünk? – fújta kérdését, s indult az ajtó felé.
A kocsiig kísértem őket. Cody felvette hátizsákját, még bíbelődött a motorjával, aztán a fejébe húzta a sisakot.
Abbyt magamhoz húztam egy baráti ölelésre, valahogy ösztönösen jött a mozdulat, mert őszintén örültem, hogy újra találkoztunk. Láthattam, hogy jól van a baleset után. Éreztem, meglepte a gesztusom, de aztán viszonozta. Magához szorított egy pillanatra, de aztán gyorsan engedett is.
Cody közben indította a motort, az útra fordult vele.
– Nagyon mások vagytok – állapítottam meg csendesen, néztem vállam felett az indokolatlanul duzzogó lány után.
– Igen – vett egy nagy levegőt Abby. – Aggódom is érte.
– Amúgy mennyi idős? Nem tudtam megállapítani.
– Tizenhét.
– Tizenhét? – ismételtem, nem tudtam leplezni döbbenetem.
Abby tanácstalanul dobta szét a karját.
– Próbálom úgy fogni, hogy ne viselkedjen velem ellenségesen – szinte nyögte a szavait. – Kiköveteli magának az önállóságot. Ezzel még nem is lenne baj, csak a társaság… nem tetszik.
– Természetes, hogy félted. A kishúgod. De szerintem talpraesett lány.
– Félre ne érts, nincs előítéletem. Nem azzal van bajom, hogy motoros bandával járkál. Hanem a személyiségükkel.
– Van saját munkája. Dolgozik, és elég jól! – Végigvezettem a karomon a tenyerem. Nem értem hozzá, pár milliméterrel a bőröm felett tettem.
– Igen, tudom – bólintott, tekintete végigsiklott a rajzon. – Ezt is ott… Nekik, náluk dolgozik. Nem Bred – rázta a fejét, szomorúan hajtotta le miközben nyitotta a kocsi ajtaját. – Nem önálló. Függ tőlük. Nem tudom pontosan, hogyan… de tudom, hogy függ tőlük!
Elgondolkodtam a szavain, meg az éjszakán. Most ütött csak szöget a fejembe, mikor arról volt szó, hogy fejezze be több pénzért a munkát, nem egy közeli hozzátartozót hívott. Nem azért telefonált, hogy biztonság esetére valaki tudja, hol tartózkodik.
– Egyedül, vagy veled lakik? – érdeklődtem, mintha egyébként mellékes volna.
– Velem – válaszolt Abby, kurtán.
Ez csak mélyítette rossz érzésemet.
– Ha akarod, utána nézek – fújtam.
Meglepetten nézett rám.
– Miért tennéd? – kérdezte, kutatón fúrta tekintetét az enyémbe. – A rendőrségnél dolgozol?
Elmosolyodtam.
– Nem – ingattam a fejem, félrehúztam a szám. Ordított rólam, hogy nem akartam bővebben válaszolni.
– Rendben. Ne mond el, ha nem akarod. Akkor is nagyon titokzatos voltál. – Elmosolyodott egy pillanatra. Csodáltam milyen következetesen tiszteletben tartotta a határaimat.
– Másképp kérdezem – vett egy nagy levegőt. – Nem vagyok senkid, miért tennéd? Van saját életed.
Elgondolkodtam a szavain, jöttek az emlékek, és válaszoltam:
– Nem felejtek. Ha te, akkor nem engedtél volna be a barátomhoz, már nem élne. Nem tudtam volna segíteni rajta.
– Megmentetted az életem. Ha úgy vesszük egyenlítettél.
– Egyenlíteni bosszúból szokás.
Fürkészte a tekintetem, álltam mélyre hatoló pillantását.
– Furcsa vagy Bred, de nem rossz értelemben. – Felém lépett. – Különleges. – Tenyerét arcom egyik feléhez simította, a másik oldalra az ajkát nyomta.
Meglepett. Az érzés is. Más volt, mint amikor a húgom tette ugyanezt. Mielőtt rendezhettem volna zavarom, már benn ült a kocsiban, indította.
– Azért örülök és megnyugodtam, hogy az éjjelt itt töltötte a húgom. Legalább biztonságban volt – mosolygott rám. – Szia!
– Szia.
Tekintetemmel követtem a távolodó gépjárművet. A gondolatok akaratlanul betódultak a fejembe. Arról amit Abby mondott, Codyról. Aztán, a köszönetként kapott csók az arcomra. Most jutott el a tudatomig, hogy emberként én még soha nem közeledtem a másik nemhez, még csak nem is gondolkodtam rajta. Azon sem, hogy milyen lehet. Emlékeztem rá, hogy annak idején Bryan feszegette a témát, de már akkor is csak Luna töltötte ki a tudatom. Eszembe jutott, amit a húgom mesélt az egymásnak rendelt párokról. Talán nekem pont Luna volt ez a társ, és ezért, nem is gondoltam soha másra, úgy.
A húgom! Éreztem őt! Az erdő felé fordultam. Tisztán kivehetőn éreztem, csak nem láttam. Hallottam, hogy beindult az autója. Nem sokkal később már láttam közeledni az úton. Megvártam, nem mentem be a lakásba.
Mosolyogva szállt ki a kocsiból, átölelte a nyakam. Érezhetően fel volt dobódva.
– Hát te? – kérdeztem.
– Semmi – rántott a vállán. – Erre jártam.
– Erre? – Felszaladt a szemöldököm, tekintetem az övébe fúrtam.
Zavartan pislantott, lesütötte a szemét.
– Futottam. Jól esett – hadarta. – A régi barlangotoknál is voltam. Baj? Nagyon szép hely.
Figyeltem minden apró mozdulatát, az érzékszerveim kiéleződtek. Nem hazudott. Futott, és a barlangunknál is járt. Csak a zavarát nem értettem.
– Bejössz? – Fejemmel a ház felé intettem. – Iszol velem egy kávét?
– Persze – bólintott. Tekintete végigsiklott a karomon, a frissen készült motívumokon. Meglepetten szaladt fel a szemöldöke.
– Hát ez meg?
– Anskar azt mondta ordítva árulkodnak a vonalaim. Eltüntettem. – Büszkén mutattam felé, forgattam a karom, hogy jól lássa minden irányból.
– Mikor és ki csinálta?
– Az éjjel. Egy tizenhét éves kiscsaj.
– És így megmaradt?
– Miért ne maradt volna meg?
Tekintetét az enyémbe fúrta, s abban a pillanatban rádöbbentem mire célzott. Agyamban elkezdtek dolgozni a fogaskerekek.
A tetoválás, bizonyos értelemben, sebnek számít, így be kellett volna, hogy gyógyuljon! – jött az első ösztönös gondolat. Aztán, próbáltam megnyugtató indokot keresni.
– Ezek is megmaradtak – mutattam az ujjaimon a feliratot és a gyűrűtetoválást.
– Azok a változás előtt kerültek rád.
– Változás?
– Igen. Mondta Anskar is, nem emlékszel? Folyamatos változásban vagy. És volt egy nagyobb, jelentőségteljes.
– Arra gondolsz, amikor Zak hozzátok vitt?
Bólintott.
Végignéztem a tetováláson. A kézfejemen megállapodott a tekintetem.
Nem véletlenül rajzolta rá, pont ez! Egy megkötözött farkas mancs! – jött a felismerés. tovább dolgozott az agyam.
Mivel csinálhatta? Többször említette, hogy nem tesz jót neki a víz! A víz! Hát persze! Semlegesít!
– A vízen kívül mivel lehet még semlegesíteni, átkot, rontást, meg hasonlókat? – hadartam, nyújtott léptekkel elindultam a ház felé.
Amy szinte futva követett.
– Sós víz! – vágta rá.
Bólintottam, szinte feltéptem a teraszajtót. A konyhában bedugtam a mosogató lefolyóját, megnyitottam a csapot. Elővettem a konyhaszekrényből a doboz sót, felszakítottam s beleborítottam a vízbe. Mertem a tenyeremmel a karomra a sós vizet, égőn mart a húsomig. Tudtam, hogy a friss sebet marja a sós víz, de ez a fájdalom a legbelsőmig mart. Más volt!
– Valamit nekem is mondanál? – Amy aggódva figyelte mit teszek. Fájdalomba torzult az arcom, sziszegve engedtem ki a fogaim között a levegőt.
– Azt hiszem valaki ügyesen ártalmatlanítani akart. Csak nem tudom ki és miért? – fújtattam, elhomályosodott előttem minden.
– Ezekkel akarta semlegesíteni a védelmed! – szakadt fel Amyből, figyelte a bevörösödő rajzokat. Nem tűntek el, izzott és mart. Beleszédültem az érzésekbe, megingott a testem, húgom tíz ujjal markolt belém.
– Bred!
– Jól vagyok – sóhajtottam. Fogalmam nem volt, csak gondoltam, vagy ki is mondtam a szavakat.
Nem voltam jól! Sehogy sem voltam. Sötétségbe zuhantam.



Nehezen vettem a levegőt. Bántott a fény. Lassan emeltem a karomat a szemem elé. Zak ücsörgött az ablakban, s engem figyelt.
Nehéznek éreztem a végtagjaim, hagytam visszazuhanni a testem mellé. Eszembe jutott a kézfejemen lévő rajz. A bőrszíjjal átkötött farkas mancs. Tényleg megkötözve éreztem magam.
– Amy? – kérdeztem, hangomat is távolinak hallottam.
– Lenn van Anskarral.
– Mi a fenét csinált velem a kis csitri?
– Inkább egy dörzsölt boszorkány! – javított ki Zak, lecsúszott a párkányról. – Nagyon is jól tudta miket firkál rád.
– Csak kapjam a kezeim közé! – sziszegtem a fogaim között, lassan felkönyököltem, szétnéztem. Még szédültem.
– Maradj már nyugodtan! Anskar, még kutyul neked valamit.
– Valami készülődik Zak! Tegnap éjjel éreztem Kielt egy pillanatra! Nem volt egyedül! Nem tudom ki volt vele, azt nem éreztem. Lehet, bajban vannak, csak ezek a szarok miatt nem éreztem meg.
Zak láthatóan elgondolkodott a szavaimon.
– Nem hinném – ingatta a fejét – Ha Kielt érezted, akkor azt is érezted volna, ha bajban vannak. Lehet, a bétád csak szétnézett a régi helyeteken. Nem? – rántott a vállán.
– Nem egyedül volt!
– Talán valaki a falkádból?
– Nem tudtam beazonosítani ki volt az! Nézz utánuk!
Bólintott.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése