ŐRZŐK FALKÁJA - 3 - Új és régi ismeretségek

– Hogy bízhatsz benne? – Zak tehetetlen dühvel csapott a levegőbe.

Amy egyértelműen osztotta barátom véleményét, de duzzogva hallgatott. Anskar csak néma szemlélőként a bárszékről figyelt minket.

– Mindenki megérdemel egy esélyt! – érveltem döntésem mellett.

– Volt esélye! Egy egész éjjelen át!

– Zak – tekintetem barátom szemébe fúrtam –, kinn valahol van egy falkám, és az életem adnám értük. Te tudod a legjobban, ki és hogyan került közénk... Darko, Vator – soroltam –, mégis nagyszerű vadászok és harcosok! Mi több az életem is rájuk bíznám!

– Az még eszedbe se jutott, hogy egyszer így valaki ki is nyírhat? Az a fenemód nagy lelked! Miért neked kell előbb bizonyítanod, hogy bízol benne? Bizonyítsa ő, hogy bízhatsz benne!

Amy folyamatosan bólogatott Zak szavaira.

– Vezér vagyok, ami annyit jelent – mondtam –, hogy figyelek mindenkire a falkámban. Példát mutatok. Csak azt várhatom el másoktól, amit én is megteszek. Az a vezető, akit követnek. – Figyeltem Anskart, kíváncsi lettem volna a véleményére, de még mindig távol maradt a vitától, nem foglalt állást. Lelkesen érveltem tovább:

– Mindenkinek egy esélye van. Darkonak is annyi volt. Ezt mindenki tudja is, a falkámban. Ők megértették. Aki nem érti meg, és nem tartja be, az úgyis kihullik.

– Bred! Ez nem olyan, mint Darko, vagy Vator! Ők csupán a falkád tagjai lettek. De vele így kölcsönösen fogjátok egymást érezni! Találj más módot, ha meg akarod védeni! Elárulhat! – Pontosan tudtam, mitől féltett barátom. Tapasztalhatta véresküjének előnyeit és hátrányait. Felfogta mennyi bizalom kellett hozzá, hogy véresküvel kössük össze egymást. Onnantól még csak gondolatban sem voltak titkaink a másik előtt.

– Ha ezt elárulja, ha árulóvá válik…

– Meghal – mondtam hidegen.

– Nem ölnél meg senkit következetes hidegvérrel – rázta a fejét Chakor. – Nem olyan vagy, Bred!

– Akkor nem ismersz – rántottam a vállamon.

Amy arca megváltozott. Pislogva meredt maga elé, látszott rajta, hogy mondana valamit, mégis hezitált.

– Megteszi – mondta ki végül a húgom. Ahogy egymáséba fonódott a tekintetünk, már tudtam mi játszódott le előtte, amitől képesnek tartott rá. Anskar és Zak is őt nézték, azt várva, hogy talán mond még valamit, aztán a kelta farkas lehajtotta a fejét. Vagy olvasott lánya gondolatában, vagy bízott minden indoklás nélkül a szavában. Zak tanácstalanul tárta szét a kezeit.

– S ezt, pont te mondod? Nem ismered a testvéred?

– Nem ismertem – mondta szótagolva Amy, a múlt idő ragját különösen megnyomva, miközben a szemembe nézett.

Anskar egy mély lélegzetvétellel hirtelen lecsúszott a magas bárszékről.

– Alfa vagy – fújta ki a levegővel a szavait. Hallhatta ő is az érkező járművet, de valamiért nem akart jelen lenni a tárgyaláson. Talán mert rám bízta a döntést.

Miközben Abby leparkolt a ház előtt, Zak már dühösen viharzott ki a nappaliból. Futólag találkozott Amyvel a tekintetünk, aztán pillanatnyi késéssel húgom követte barátomat.

Codyn lényegesen visszafogottabb smink volt. Hiába volt már egy éjszakán át a vendégem, most mégis bátortalanul araszolt a nővére előtt, miközben sűrűn pislogott hátra rá.

Kezemmel a fotelok felé intettem.

– Nem rángatlak bele olyanba, amit te magad nem akarsz – mondtam.

Lassan engedte bele magát az antik bútordarabba, Abby egy gondolattal később követte. Ahogy leült a két nő, én is helyet foglaltam velük szemben.

– Olyanba meg pláne nem, amiről nem tudod, hogy mivel jár. – Nagy levegőt vettem. – Nem fenyegetés, csupán tény. Azzal, hogy segítettél nekik, beavattak dolgokba. Azzal, hogy tudsz dolgokat, veszélyt jelentesz a számukra – vázoltam fel a helyzetét a szinte még kamasz lánynak. - Főleg, hogy sejtik tőled tudhattam a szórakozóhelyről is. Nem tudsz kiszállni. Döntened kell. Továbbra is bízol bennük, vagy bízol bennem?

– Miért bíznék pont benned? – kérdezte, makacs tekintetét a szemembe fúrta.

– Még élsz – mondtam higgadtan. – Akkor ott a szobádban, abból a félszerzetből több infót ki tudtam volna húzni, mint amivel te szolgáltál. Mégis a te életedet védtem, azok után, hogy te kitartóan próbáltál kinyírni. Neked ez nem elég? – vontam fel a szemöldököm, széttárva a kezeim.

Abby idegesen rágta a szája szélét, gyűrögette a táskáját az ölében.

– Kiszállok az egész szarból és kész! – rántott a vállán Cody, keresztbe fonta karját. – Hagyjon engem mindenki békén! – fakadt ki lázadón, és hátra vetette magát a fotelban.

– És ezt hogy képzelted?

– Elköltözöm! – vágta rá határozottan. – Jó messzire! Választok valami jó kis nyugis munkát – azzal széles vigyorra húzta a száját. – Majd csini műkörmöket fogok csinálni! Ott biztos nem találkozok ilyenekkel.

Tiszteltem benne a szilárd elhatározást, hogy volt elképzelése. Lendület volt benne, energia, és kőkemény szilárdság. Egyben őrült vakmerőség, hogy minden védelem és hátország nélkül gondolkodott. Számomra nem voltak ésszerű magyarázatai a tetteinek és a döntéseinek, de elfogadtam őket. Halvány mosollyal álltam fel.

– Sok sikert az elképzeléseid megvalósításához – mondtam csendesen, és feléje nyújtottam a kezem. Cody meglepődött, hogy nem győzködtem tovább, Abby pedig kétségbeesett. Neki úgy tűnt, a sorsára hagytam a testvérét. Nézett fel rám, láttam a könyörgést a szemeiben.

Cody zavartan pislogott hol rám, hol a nővérére aztán nagy levegőt vett, és felpattant a fotelból.

– Elmehetek? – szegezte nekem a kérdést, mintha halaszthatatlan dolga lett volna.

– Persze – bólintottam készségesen.

– Nem nyírsz ki?

Megvontam a vállam.

– Miért tenném?

– Mert tudok rólad ezt-azt!  – blöffölt hencegve.

Tekintetem mosolyogva fúrtam az övébe.

– Annyit tudsz rólam, mint amennyit bárki más.

Zavarba jött, amitől újra pislogni kezdett, aztán ezt leplezve nagy levegőt vett, és széles kört írt le a kezeivel.

– Na, akkor végeztünk is – sóhajtotta tettetett unottsággal –, igaz?

Mosolyogva figyeltem, megjátszott magabiztosságát, aztán bólintottam a kérdésére.

– Húzzuk el a csíkot! – intett a kezével és fejével egyszerre a nővére felé. Abby lassan állt fel, kérlelőn nézett a szemembe.

Cody egy gyors köszönésnek szánva, inkább csak hadonászott a kezeivel, pár lépéssel az ajtónál volt, sietve nyitotta, nem várta meg a nővérét. Abby bizonytalan léptekkel indult utána. Kikísértem.

 – A vesztébe rohan! – nyögte. – Meg fogja magát öletni! Baja lesz!

Szolid, szép vonású arcát a tenyerembe vettem.

– Talpra esett stramm kis csaj a húgod. Hidd el! – mondtam a szemébe. – Nem buta! Csak a határait feszegeti.

– Hogy tudnék rá vigyázni? – könnyek szaladtak a szemébe.

– Tud járni. Engedd el a kezét! Pontosan tudja, hogy ott vagy mögötte, és ha elesik, te elkapod.

– Persze! Persze, hogy elkapom! A testvérem!

– Nem ártana, ha egyszer hagynád, hogy megüsse magát. – Vigasztaló mosollyal töröltem le aggódó könnycseppjeit az arcáról. – Akkor megérezné a határait. Kialakulna a veszélyérzete is.

Valósággal belezuhant a nyakamba, s egy pillanatra magához szorított.

– Mindent nagyon köszönök! – suttogta, aztán engedett, és siető léptekkel ment a húga után. Mielőtt beült a kocsiba, még visszanézett rám.

Becsuktam az ajtót, s ahogy megfordultam, Zak ott állt a nappali közepén leengedett vállakkal, és engem nézett.

– Ne haragudj – mondta csendesen –, hogy nem bíztam benned.

– Bíztál bennem, csak féltél. Féltél, hogy mi lesz, ha más is véresküt tesz nekem. – Lassan fordultam felé, a szemébe néztem. – Zak, a te helyedet senki nem fogja elvenni. Senki. Egy nekem tett véresküvel pedig, nem adlak ki senkinek.

– Tudom – motyogta szégyenkező pillantással, aztán a földet nézte. – De magadat igen – mondta és tekintetét az enyémbe fúrta. Az aggódást láttam benne, és engem féltett, nem pedig saját magát!

Pár nyújtott lépéssel előtte voltam, magamhoz szorítottam.

– Te nem véresküdt tettél. Te a vértestvérem vagy!

A hatalmas faragott tölgyfaasztalt négyen ültük körbe. Zak, hol a laptop felé fordult, fürgén jártak az ujjai. Aztán közelebb húzta magához a megsárgult lapú vaskos könyvet, és azt lapozgatta. Amy, szintén egy régi kötésű könyv böngészésébe merült bele, én meg a neten szörföltem. Amit fontosnak tartottam, azt kijegyzeteltem, vagy elraktam a könyvjelzőim közé. Anskar, egy fém csatokkal megerősített hatalmas könyvet lapozgatott.

– Vegyétek úgy, hogy a mondák, mítoszok minden egyes nép egy-egy történelme – motyogta miközben homlokát ráncolta. – Úgy olvassátok azokat!

Figyeltem, a szája mozgott csak, ahogy némán olvasott.

– Történelme? – Zak nem palástolta kételyét. – A mítoszokban, óriások, istenek, meg mindenféle lények vannak! Hogy lenne ez bármilyen népnek is a történelme?

– Nem arra a történelemre gondolok Chakor, amit ti annak neveztek – dünnyögte, tekintetét Zaknek szegezte. – Az istenek idejében, a nagy harcok előtti időről beszélek. Hiú és gyarló az ember, hogy azt hiszitek, a tietek volt kezdetektől a föld.

Zak tátva felejtette a száját, felvonta szemöldökét.

– Másképpen olvasd! Rá fogsz jönni az igazságokra. – Anskar fejével intett jelezve barátomnak, hogy folytassa a kutakodást.

– Több farkas legenda is van – állapította meg Zak, tekintetét a google által felhozott repertoáron futatta végig. – Nem lehet a farkasokat egy kalap alá venni. Nagyon nem. Sok legenda és mítosz igenis tiszteli, és segítőként említi a farkasokat. – A monitor felé mutatott.

– Minden fajta farkasnak, meg van a legendája, mítosza, hogyan keletkezett, hogyan teremtődött – motyogtam miközben jegyzeteltem. – A türköknek is volt rá történetük. Lemészárolták a várost, egy gyermek maradt meg, akit Asena a nőstény farkas nevelt fel. Ez a nőstény farkas később félig ember félig farkas utódokat hozott a világra! Segítettek a népnek megvédeni a földjeiket, a hazájukat.

– És ha átok? Mint az Apolliták! – Zak a tollat kezdte forgatni a fogai között.

– Kik? – felszaladt a szemöldököm.

– Apolló isten átkozta meg a saját fajtáját, mikor a felesége féltékenységből kinyírta a szeretőjét és annak gyermekét. A szeretője, azt hiszem huszonnégy vagy huszonöt éves volt. Azzal az átokkal sújtotta őket, hogy csak addig a korukig élhetnek. Aztán a felesége meg azzal próbálta ellensúlyozni az átkot, ha vért isznak, halhatatlanná válnak.

Eszembe jutott amit Veronica mondott.

Vadászik! Vámpírokra és mindenfélékre! Nem is biztos, hogy zakkant! Sőt! – járt az agyam, kavarogtak benne a gondolatok.

– Lükaon! – Amy felnézett a könyvből, tekintetét körbevezette a kis asztaltársaságon. – Őt is megátkozták! Zeusz! Sült emberhúst szolgált fel Lükaon az egyik vacsorán. Zeusz farkassá változtatta a királyt. Benned Fenrir vére van. – Amy, Anskartól várt megerősítést a gondolataira – Lükaonnak is lehetnek utódai.

Anskar megmagyarázhatatlan tekintettel pillantott fel. Mint akinek rossz emlékek jutottak eszébe.

Zak a szemöldökét vonogatta.

– Mondom én! – vigyorgott, mint aki beletrafált valamibe. – Az apák bűneiért az utódok bűnhődnek! Az átkot tovább viszi a vér, mint az Apolliták esetében.

– Minden nép hiedelme között megtalálható a vérengző farkas ember. Csak másképp nevezik. Valami közös ősnek, csak kell lennie, ennek a fajtának is. – kiszáradtam, alaposan meghúztam a már kihűlt, erdei teámat.

– Ezt hallgasd! – Zak izgatottan csattant fel, hangosan kezdett olvasni. – A farkas inspirálja az igaz egyensúlyt. A farkas őrző!

– Szóval – nagy levegőt vettem –, ez már egyértelmű. Több fajta farkas létezik.

– Bizonyára nem a jófiúk vélik úgy, hogy nem kellett volna megszületned – biccentett Zak.

– Viszont ez azt is jelenti, hogy a farkasok között vannak, aki téged támogatnak. Akik melletted állnak! Vannak valahol más őrző farkasok is. Nem vagy egyedül! Nem kell egyedül harcolnod. – Amy fellelkesült tekintettel nézett rám. – Nem csak az ellenséget kell megkeresni. A farkasoknak a falkában van az erejük. Az összetartásban.

– Kövesd a farkas ösztöneid. – Zak rám kacsintott, úgy lendítette fel a whiskys poharát, mint aki tósztot mondott, aztán a szájához emelte, és egy húzásra leöntötte a torkán.

Zak utánam ért a stéghez. Mégis ő emelkedett ki először a vízből, kiült a padlózat szélére.

– Igazad volt. Érezhetted Kielt.

Én is felhúztam a testem, mellé lendítettem magam. Megráztam a fejem. Tenyeremmel végig simítottam arcomon, kezemmel töröltem le róla a vizet.

– Ha rendszeresen jár a barlanghoz, miért nem látogat meg?

Zak rántott a vállán.

– Nem tudom. Talán csak a falkát akarja rövid időre visszahozni. Tudja, hogy nem tartanád jó ötletnek, és inkább stikában csinálja. Végül is logikusan gondolkodik. Ha nem tudod te sem, hogy itt vannak, akkor nem tudod véletlenül sem elárulni őket.

– Hallod is, amit mondasz? Hogy a fenébe ne tudnám, hogy itt vannak? Meg fogom érezni őket! Mint ahogy megéreztem őt is!

Zak gondolkodón meredt maga elé, miközben lábát, mint egy gyerek lóbálni kezdte a víz felett.

– Akkor beszélj vele. Menj utána, ha megérzed. Kiel, mindig egyenes volt veled. Nem hiszem, hogy azért titkolózik, mert ártani akar neked.

Rábólintottam a szavaira. Én magam is tudtam ezt. Kiel, soha nem támadott volna hátba.

Veronica arcára kiült az őszinte döbbenet, amikor ajtót nyitott és velem találta szembe magát. Felszaladt a szemöldöke, aztán kedves mosollyal lépett hátrább.

– Gyere be! – mondta biztatva, és kitárta előttem kicsi lakása ajtaját. – Minek köszönhetem a megtiszteltetést?

Zavart mosoly jelent meg az arcomon, követtem a praktikusan mégis otthonosan berendezett nappaliba. Tekintetem körbevezettem a berendezésen, a falakon. Ez volt az egyetlen nagyobb helyiség, ami magába foglalta a konyhát, a nappalit és a hálót.

– Nem vagyok egy magas rangú vendég – szabadkoztam, ahogy invitálására lassan beleengedtem magam a kanapé kényelmébe, aminek a végében gondosan összehajtogatott és egy indiai szőttessel letakart kupac árulkodott arról, hogy éjjel ezen aludhatott.

– Megkínálhatlak valamivel? Mit innál? – kérdezte miközben az ötletesen kialakított amerikai konyhapult mögé lépett.

– Egy kávét elfogadok.

– Azt hittem, nem látlak többet – jegyezte meg. Megmarkolta fonott tincseit, csuklójáról lehúzott egy hajgumit, összefogta vele. Fürgén tett-vett, aztán tenyerébe fogva hozta a két csésze kávét az asztalhoz, leült velem szembe egy dobszerű puffra és elém tette a forró italt.

– Ugye nem csak le akartál rázni, amikor a kocsiban azt mondtad, te voltál – biccentett egy félmosollyal, ahogy bele kortyolt a kávéjába. – Remélem nem ezért jöttél, hogy azt mond, bocs, de…

A szavába vágtam.

– Nem – mondtam kurtán.

– Akkor jó – fújta megkönnyebbülten. Keze megindult, ujjai közé csavarta az egyik fonott tincsét, én meg akaratlanul elmosolyodtam a mozdulatán.

– Erről már nem szoksz le – szaladt ki a számon.

Zavartan engedte el a haját, térdei közé szorította a tenyerét.

– A szokás hatalma – rántott a vállán.

– Mikre vadászol? – kérdeztem a legnagyobb természetességgel, mire kikerekedett szemekkel meredt rám, láthatóan megleptem érdeklődésemmel. Csodálkozva pislogott:

– Te tényleg nem nézel bolondnak?

– Mondtam, nem?

– Igen, mondtad – bólintott. – De rád nem fogok – mosolygott szelíden. Látszott rajta, hogy óvatos, bizonyára nem sokan vették őt eddig komolyan.

– Megnyugodtam – biccentettem –, mert vannak elegen, akik ezt teszik.

– Igen? – felvonta szemöldökét, de mintha nem igazán lepte volna meg, amit mondtam. – Miért is? – érdeklődött.

– Még nem egészen tudom, de szeretném kideríteni az okát, és az illető személyét.

– Ha tudok, segítek – ajánlotta készségesen.

– Pontosan ezért vagyok itt.

Büszkén húzta ki magát, ahogy látta rajtam, tényleg komolyan veszem őt, és oldódni látszott. Határozottabbá váltak a mozdulatai, közlékenyebb lett.

– Vannak ismerőseim – mondta élénk kézmozdulatokkal kísérve szavait –, akik tudnának neked segíteni. – Zavart mosollyal tette még hozzá: – Gondolom, nem lepődsz meg azon, ha azt mondom, kicsit ők is mások, akárcsak te.

– Nem lepődőm meg – vigyorogtam.

– Mások, de nem rosszak! Én is sokat köszönhetek nekik.

– Honnan ismered őket? Abból a sörbárból?

– Nem. Vagyis van, akit onnan.

– Mesélsz róluk?

Minden izma befeszült, még az arcizmai is, ahogy összeszorította álkapcsát.

– Ne haragudj – mondta, s ezzel egyértelművé tette, hogy nem fog bővebben beszélni róluk. Tetszett a magatartása, ahogy védte őket, és régi ismeretségünk ellenére, engem kezelt bizalmatlanul.

Döntöttem. Annyi egyelőre elég volt, amit eddig megtudtam tőle, hogy én is eláruljak magamról valamit. Vettem egy nagy levegőt, s azzal együtt fújtam ki a szavaim:

– Őrző vagyok.

– Ezt bárki mondhatja – vágta rá határozottan. Bennem pedig egyre jobban tiszteletet és elismerést ébresztett. Tekintetem körbevezettem a falakon, ahol totemek, indián, fából faragott arcok és álomfogók lógtak mindenfelé. Felhúztam karomról a felsőm ujját, s feléje mutattam.

– Ez tetoválás – vetette oda nekem egy futó pillantást követően. – Ezt már láttam rajtad a Wild Animalsban is.

– Akkor nézd meg jobban.

Kicsit közelebb hajolt úgy vizsgálgatta, aztán pár pillanat múlva keze elindult felém, és ujjait végig vezette a tribal vonalakon. A szemembe fúrta a tekintetét.

– Minek rá ez a sok tetoválás? – szaladt fel a szemöldöke.

– Azt a tanácsot kaptam, álcázzam. Majdnem balul sült el – rántottam a vállamon –, de megmaradtam.

Bólintott:

– Összehozhatok egy találkozót a barátaimmal.

– Azt tudod, hogy most rád bíztam magam?

– Ugyanazon az oldalon állunk.

– Honnan tudhatnám?

– Tudod te azt. Különben, most nem lennél itt.

A világhálón szörföltem, de minduntalan falakba és zsákutcákba futottam.

– Kelta farkas, kelta farkas legendák… – soroltam, aztán türelmetlen dühvel vetettem hátra magam a kanapén. – Fenrir itt, Fenrir ott…

– Mi a baj?

– Zak! Fenrir a skandináv mitológiában szerepel! Nem a keltában. A skandináv az nem kelta! A kelta inkább Ír.

Barátom rántott a vállán, miközben kényelmes léptekkel elindult felém kezében a frissen töltött whiskyjével.

– Anskar egy kelta farkas, de Fenrir skandináv! Vagy Anskar nincs a vérvonalamban vagy Fenrir.

– Miért zárná ki az egyik a másikat? Fenrir valamelyik leszármazottja nem keveredhetett egy keltával? Nem egy hétköznapi családfád van. – Zak, megtámaszkodott szabad kezével a kanapén, és egy laza mozdulattal átlendült a háttámláján. A szemöldökét vonogatta, ahogy mellém huppant.

 – Megmondta a doki is, nem? – vigyorgott, és belekortyolt az italába.

– Anskarról nem tudok igazán semmit, hiába az apám – fújtam tanácstalanul. – Nem beszél magáról. Anyám naplójában az volt, halhatatlan. Mióta élhet? Fenrir vérvonala mikor keveredhetett az övébe?

– De sok kérdésed van öregem! – Zak vigyorgott ugyan, de láthatóan gondolkodóba ejtették a szavaim. – Miért nem tőle kérdezed?

– Az pedig, hogy ő is azt hangoztatta anyámnak, hogy nem szabad megszületnem…

– Ja, de mostanra jól el vagytok.

– Zak! Ha akkor éjjel Anskart keresték, és nem engem, amikor megöltek mindenkit, akkor miért nyírták ki olyan csúnyán és kegyetlenül a dokit? – előttem volt a szörnyű emlék, ahogyan rátaláltam.

– Fenyegették többször is, nem? Akárkik voltak, elintéztek mindenkit a házban. Nem hagytak élő szemtanút, ez logikus – mondta barátom a vállát vonogatva, láthatóan ő nem talált ebben semmi szokatlant.

– Igen. Amikor kicsi voltam, akkor is ezt hangoztatták a támadók, hogy nem maradhat senki – idéztem fel a fájó emlékeket, tekintetem barátomra emeltem. – De a Dokit miért pont a pincében? Miért vitték le oda? Miért az a kegyetlenkedés vele? Miért szakították le az álkapcsát? A doki egy halandó, ember volt csupán, aki számukra nem volt ellenfél, fölösleges volt darabokra szaggatniuk, aztán meg feltűzdelni a konténer falára!

Láthatóan Zak agya is lázasan dolgozott, végül tanácstalanul húzta a nyakát vállai közé.

– Biztos?

– Mi biztos?

– Hogy csak egy szimpla ember volt.

– Ugyan már, éreztem volna rajta!

– Bred! Rajtad sem lehet érezni!

Ez igaz! – jött a döbbent felismerés. – És az ő nevét kaptam! Miért pont az övét, ha majdhogynem, a legjelentéktelenebb adalék volt a koktélomhoz?

Zak két ujját orrnyergére nyomta, masszírozva a csontját.

– Az tényleg furcsa, ahogy felszurkálták a testrészeit. Olyan bosszúnak tűnik. Lehet én is hasonlóképpen csinálnám ki azt aki, éveken át így fogva tartana és boncolgatna, mint ahogy a pincelakót.

Újra csírázni kezdett bennem a kételkedés.

– Ki Anskar? Ki volt a doki?

– Biztos, hogy Anskar volt a pincelakó? A kép alapján nem ismertük fel! Nem biztos, hogy azért mert sokat változott.

Tekintetem, Zakéba fúrtam, s ahogy egyre tovább néztem a szemébe, csak most tűnt fel, mennyivel világosabb lett a szivárványhártyája. A mély barna szemei már nem a régiek voltak. Nem sötét, hanem fakó föld színe, majdhogynem rikított a fekete hajához képest. Eltűnt belőle a meleg, barátságos mély sötétség. Hideg volt, veszélyt sugárzó.

– Ha nem ő volt a pincében, miért tetováltatta volna azt a mondatot a karjára, anyám nevével?

– A lányodat is Sienának nevezted el. Biztos, hogy az anyádat jelenti az a név?

Nagy levegőt vettem, rendeztem a gondolataim. Végig simítottam a fejemen.

– Amy, biztos, hogy a húgom! Ebben vagyok a legbiztosabb, hiszen őt érzem is. A naplóban anyám le is írta, hogy Amy a pincelakótól van. Miért lenne Anskarnál, ha nem ő az apja?

Zak tanácstalanul tárta szét a karját.

– Kiel! – szakadt fel belőlem a felismerés, mert hirtelen megéreztem a bétám. Barátom velem egyszerre rugóként pattant fel a kanapé kényelméből.

– Veled menjek?

– Ne! – vágtam rá, s ahogy kimondtam a rövid parancsként csattanó szót, alakot váltottam, és magam mögött hagytam a nappalit. Minden inam és izmom megfeszült, löktek előre a lábaim. Cikázva az aljnövényzet ágai, lombjai között, követtem Kiel szagát. Nem csak őt éreztem!

 Amy! – a felismeréstől megtorpantam. Néztem fel a régi barlang felé, mert éreztem, hogy a húgom odabenn volt. Még Kiel szaga is az orromban volt, de már gyengült, ami azt jelentette gyorsan távolodott. Döntöttem. A bétám után vetettem magam. Szándékosan nem rejtőzködtem, azt akartam, hogy észrevegyen, mert kíváncsi voltam, mit tesz, ha megérez.

Bevárt.

„– Mit keresel te itt?” – szegeztem neki a kérdést, ahogy utolértem.

„– Megnéztem a régi barlangunk.” – zavartnak éreztem, de nem hazudott.

„– Miért?”

Lassan szembe fordult velem, s úgy válaszolt büszkén, határozottan felszegett állal:

„– A falkának újra együtt kell lennie Bred, és te vagy az alfájuk, ők pedig a te családod!”

Megdöbbentettek nyílt, és őszinte szavai. Nem az, hogy a szemembe merte mondani, hanem az, ahogy látta a helyzetet.

„– Hiányzol a lányodnak és hiányzol Lunának! Ne akard te eldönteni, mit vállalnának érted, hogy veled lehessenek.”

„– Neked nincs családod! Nincs párod, hogy tudd milyen félteni azt, aki a legfontosabb!” – szakadt fel belőlem.

Pofáján megfeszültek az izmok, ahogy összeszorította fogait. Makacs hallgatással elfordította a fejét, a barlang felé nézett, aztán a földre szegezte tekintetét.

„– Gondold át Bred” – mondta csendesen: „– Bármikor készek vagyunk visszajönni. Siena lassan felnőtté válik. Ugye nem akarod, hogy a te félelmeid, aggodalmaid miatt ne ismerje a gyökereit, és az apja nélkül nőjön fel. Nézz magadba! Hiszen te is azt kerested! Neked kell megtanítanod neki, hogy mi is ő, és hogyan kezelje. A falkát elirányítom, de ebben nem tudlak pótolni.”

Martak a bétám szavai, de a fájdalmon túl el kellett ismernem, hogy igaza volt. Eszembe jutott, hogyan viselkedett Anskar, Amyvel. Ahogy sírt akkor a húgom, és én mennyire sajnáltam. Amikor ordítva tettem ígéretet, hogy én biztos nem fogok az aggodalmammal és a félelmemmel fájdalmat okozni a lányomnak. És most mégis pont ezt tettem. Magára hagytam. Megvontam tőle azt, aminek a hiánya nekem mindig is fájt, pedig adva volt a lehetőség, hogy ő másként nőjön fel.

„– Igazad van Kiel.” – motyogtam, összeszorult a torkom. Megfordultam, magam mögött hagytam bölcs és higgadt bétámat. Sokadjára köszöntem meg magamban, hogy ilyen jellemet tudhattam magam mellett a falka vezetésében.

Még éreztem a húgomat a barlangnál. Pillanatnyi gondolkodás után döntötten, és megindultam az ösvényen fel régi otthonunkhoz. Megtorpantam a bejáratnál, mivel láttam a félhomályban a körvonalait, hogy éppen öltözködött. Visszahúzódtam, kinn vártam meg.

Ráérősen sétált ki a barlangból, az edzőkesztyűt még a markában szorongatta, ahogy kiért.

– Itt volt Kiel, nem futottatok össze?

„– De.” – válaszoltam kurtán.

Megállt. Megmagyarázhatatlan nyugtalanság, pillanatnyi idegesség lengte körbe. Nem lehetett nem észrevenni, mivel még a kesztyűt is úgy szorította a markában, hogy az ujjai is bele fehéredtek. Kézfején tisztán kivehető volt a sötét végtelen vonalakban tekeredő kelta csomózott motívum. Próbálta minél természetesebb mozdulatokkal felhúzni kezére a kesztyűket, és ezzel be is fejezte az öltözködést.

– A közelben van a kocsim. Jössz velem? – kérdezte.

Megráztam a fejem. A mozdulat végig hullámzott a nyakamon.

„– Futok. Át kell gondolnom néhány dolgot.”

– Ahogy érzed – biccentett, nagy sóhajjal dobta szét a kezeit, aztán indult.

„– Amy!”

– Igen?

„– Te mit kerestél itt?”

Rántott a vállán:

– Szoktam erre futni. Szeretem ezt a barlangot, és néha feljövök ide. Talán baj?

Nem zárta el a gondolatait, őszinte volt.

„– Nem. Nem baj. Én is szerettem.”

Fájtak, martak a régi emlékek, amik ide kötöttek, mert itt boldog voltam.

Amy fél térdre ereszkedett előttem, beletúrt a bundámba. Megmarkolta a nyakamon, és gyengéden megrázott.

– Ne akarj magányos farkas lenni Bred. A farkasnak a falkában van az ereje, az összetartásban. Egy összetartó falkát akartál, és neked az van! Nem értem, miért tartod magadtól távol őket – mondta és megölelt, majd homlokon csókolt.

Kulturált, csendes söröző volt, a vendégek hétköznapi embereknek tűntek. Tekintetem, látszólag teljesen közömbösen vezettem körbe a helyiségen. Felültem a pultnál az egyik magas bárszékre. A pultos hölgy haja hihetetlen színekre volt melírozva, volt benne arany, ezüst, mélybarna, fekete. Olyan ívelésű szeme volt, akár egy macskának. Talán a tekintetem egy villanása árulta el zavarom, ahogy megláttam a pupilláit, amik hosszában oválisan osztották ketté zöldes-sárga íriszét.

Rám mosolygott, ahogy észrevette pillanatnyi reakciómat.

– Kontaktlencse – mondta, és kacsintott mellé. – Extrém, de szórakoztat az, amit kivált az emberekből.

Fürgén, mégis kecsesen vezette végig a nedves rongyot előttem a pulton, közben jól megfigyeltem a mozdulatait. Puha volt, lágy, bele hullámzott minden izma. Különleges illata volt, nem éreztem még hozzá hasonlót, de azt azonnal megállapítottam, hogy nem csupán ember.

– Az, extrém – motyogtam, mosolyogva az orrom alatt. – Ezért nem is kapni ilyet minden sarkon – tettem hozzá szándékosan.

Megmeredt egy pillanatra a mozdulatban, tekintetét az enyémbe fúrta.  Álltam a pillantását, ami nem volt ellenséges, inkább érdeklődő.

– Mit innál? – kérdezte. – A vendégem vagy – mondta egy újabb cinkos kacsintással –, meghívlak!

– Amit innék, azt itt nem hiszem, hogy felszolgálnak – rántottam a vállamon, és kétértelmű mosollyal húztam félre a szám. Pontosan tudtam, hogy félre fogja érteni.

Közelebb hajolt, suttogott:

– Ha vért akarsz, akkor rossz helyre jöttél!

Utánoztam a mozdulatát, így még közelebb kerültem hozzá.

Én is suttogtam:

– Van erdei gyümölcs teátok?

Tágra nyíltak a szemei pár másodperce, aztán mosolyogva ingatta a fejét.

– Az valóban nincs.

– Megmondtam! – szélesedett vigyorra a szám. – Whisky jó lesz.

Bólintott, s már öntötte is.

Fogtam a poharam, a vállam felett a vendégeket méregettem, közben kortyolgattam az italomat.

A sarokban, egy nyúlánknak tűnő fiatal fiú, vaskos könyvet olvasott, közben fülhallgatón keresztül zenét hallgatott a telefonjáról. Lábait ütemesen rezegtette az asztal alatt. Némán járt a szája, hirtelen nem is tudtam eldönteni, hogy így olvas, vagy a zeneszám szövegét mondja. Tekintete fürgén siklott a betűkön. Kapucnis, pamut szabadidő mellényt és tréning alsót viselt. Dejavue-m lett. Zakra emlékeztetett, amikor megismertem, mert ugyanilyen tartásban feszengett az iskolában mellettem. Bár ő akkor, az idegességtől rezegtette a lábát, és egy monoton dallamsort dudorászott magában. De alapjában véve, ugyanazt a látvány nyújtotta.

Már elszakadt volna tőle a figyelmem, mikor észrevettem, hogy vállain a bőre alatt, meg-megrándultak az izmai, és hogy a néma szájmozgás ütemes volt. Ledöbbentett a felismerés, pláne a képesség egy ilyen fajta osztott figyelemre.

Az egyik asztalnál fiatalok kártyáztak, baráti társaság. A másiknál egy párocska volt egymásba feledkezve. Két fiatalember dartsozott. Első pillanatra nem tudtam eldönteni, hogy egy párt alkottak vagy testvérek voltak. Az egyiknek barna melíros haja volt, a másik jóval sötétebb árnyalatú. Határozottan domináns kisugárzással rendelkezett és az ő fellépése, mozdulatai, vittek el inkább a testvérek alternatíva felé. Elismerően vágta hátba a másikat egy jó dobás után, s egyáltalán nem finomkodott, szinte kibillentette játékostársát az egyensúlyából.

Órámat néztem a csuklómon, aztán a fali órát. Másodpercnyi különbséggel ugrott tovább a két mutató. Veronica még sehol nem volt, s a sörözőben tartózkodók közül, csak találgatni tudtam, kik is lehettek egykori osztálytársam barátai. De az is lehet, hogy majd vele együtt fognak érkezni, és akiket kiszúrtam a vendégek közül, csupán a rejtőzködő félszerzetek táborához tartoztak.

Visszafordultam a pult felé. A kiszolgáló hölgy barátságosan rám mosolygott, kicsit csalódottan viszonoztam.

Nyílt az ajtó, és végre Veronica magas sportos alakja suhant be rajta, de nem hozzám tartott. Határozott léptekkel, előbb a két dartsozó fiatalemberhez ment oda. A sötét hajú egy fél mosollyal hajolt a nyakához, belecsókolt, tenyerét végigvezette a gerincén, a háta alján állapodott meg, és magához ölelte. Bizalmas lehetett közöttük a viszony. Ahogy arcukat végighúzták simogatva a másikén, lesütöttem a szemem. A mozdulat, a gesztus nagyon is ismerős volt, összeszorult tőle a mellkasom. Luna emléke töltötte be az agyam, s bármennyire is nehezemre esett most el kellett hessegetnem. Nem vonhatta el semmi a figyelmem, mert talán az életem múlhatott rajta. Nem hazai terepen voltam.

Veronica elindult felém, s a két férfi követte. Aki az előbb a nyakába csókolt, végig átkarolva tartotta a derekát, határozottan sütött róla a birtoklás. Minden mozdulatával, tekintetével ordítva jelezte: „El a kezekkel! Ő hozzám tartozik!”

Felismertem! Beugrott, hogy ott a félszerzetek szórakozó helyén is ezzel a két férfival beszélgetett, mikor szándékosan észrevetettem magam vele.

A fekete hajú, egy domináns alfa magabiztosságával nyújtotta felém a kezét, ahogy oda értek.

– Triston Mc Cready – mondta rekedt érces hangján, erejét kimutatva szorította meg a kezem. – Tris.

– Cross Bred.

– Solomon Mc Cready – mutatkozott be a barna is.

Túl voltunk a formalitáson, amitől pláne bizonyossá vált, hogy testvérek. Közelebbről már a hasonlóságok is egyértelműbbé váltak a két férfi között. Árnyalataikban viszont pont egymás ellentétei voltak, ahogy Tris fekete hajához sötétkék szemek párosultak, Sol pedig szőkés-barna melíros frufruja mögül mély barna szemekkel nézett rám.

– Üljünk oda Juanhoz – invitált Veronica miközben már fordult is, és elindult a tréningruhás fiú asztala felé. Mintha titkokat rejtett volna a vaskos könyv, úgy csukta be a fedelét, ahogy feléje léptem.

Nyújtottam a kezem:

– Cross Bred – mutatkoztam be neki is.

Mielőtt elfogadta volna a jobbom, lassú mozdulattal lesimította a fejéről a kapucnit, felnézett rám. Hihetetlen ásványszerű zöld szemeit az enyémbe fúrta, ahogy felemelkedett a székről. A haja éppolyan pár millisre volt letúrva akárcsak az enyém. Megadta az alap tiszteletet, mivel nem csak úgy ülve, félvállról mutatkozott be, de nem kapkodta el a mozdulatait. Szemtelenül fiatalnak tűnt, huszonnégynél nem néztem többnek.

– Juan Paramo – mondta nyugodt, halk hangnemben, miközben szokatlanul nyílt érdeklődéssel fúrta a szemembe a tekintetét.

Éreztem, szétáradt bennem a nyugalom, miközben kezet fogtam vele. Egy szikrányi ellenségesség sem volt benne, pedig szinte minden sejtemben éreztem szétáradni. Meg voltam győződve róla, hogy tudott volna áthatolhatatlan falakat emelni a gondolatai köré, mégsem tette. A legmélyebb tudatával is nyílt volt.

– Biával, hozunk valamit inni. Addig ismerkedjetek – hadarta Veronica, azzal magunkra hagyott bennünket. Trissel szinte egyszerre ültünk le, Sol egy gondolattal később. Juan elégedetten vezette körbe a tekintetét rajtunk, aztán ő is leült. Tiszta tekintetű szemeit belém fúrta. Éreztem, hogy kutat bennem a tudata. Hagytam. Még csak hasonlóval sem találkoztam eddig, mint ő.

– Mire vagy kíváncsi Keresztezett? – kérdése váratlanul ért, pláne az, ahogyan szólított.

Tudja, ki vagyok! – jött a megdöbbentő felismerés. Pedig ezt még Veronicának sem árultam el.

– Valakinek gerenda vagyok a szemében. Tudni akarom, ki akarja annyira a halálom, hogy képes kiírtani a családomat is.

– Azokra gondolsz, akiket kiiktattál akkor éjjel? – kérdezte Tris, s megköszörülte torkát. Keresztbe fonta karját, miközben kényelmesen hátra dőlt a széken, még a lábait is kinyújtóztatta az asztal alatt.

Tekintetem neki szegeztem.

– Mennyit láttatok?

– Eleget – dünnyögte Tris hanyagul rántott a vállán. – Szarul jártak.

– Ti ismeritek őket?

– Laignach Faelad – válaszolt kurtán Juan, miközben még mindig nekem szegezte tekintetét. – Írek. Egy zsoldos horda, akik megfelelő fizetségért elszegődnek bárki mellé.

– Bérgyilkosok?

Tris nagy levegőt vett, kinyújtóztatta karjait, aztán újra összefonta teste előtt.

– Biztos lehetsz benne, hogy nem adta át a megbízójának az üzenetedet. Az neki nem üzlet, ha életben hagyod. Fizetségért megtette volna.

Eljutott a tudatomig, hogy nem csak éppen ott voltak, de végig is nézték a harcomat. Ott voltak és mégsem avatkoztak közbe, vagyis állítólagos őrző létükre végig nézték volna, hogy többen támadnak egyre.

Milyen őrzők ezek? – felpaprikázódtam.

– Ha már így végig moziztátok – tekintetem körbe vezettem a kis asztaltársaságon –, megtudhatom azt is, kinek drukkoltatok? Vagy esetleg még fogadásokat is kötöttetek?

– Minek avatkoztunk volna bele? – kérdezte Sol, s még halk szavakkal hozzátette: – Nem szorultál segítségre, neked ők nem ellenfelek.

Felszaladt a szemöldököm a csendes véleményre.

Veronica, a pultos lány társaságában tért vissza, italokat hoztak.

– Ő pedig Bia.

– Bianna Garrido. – mutatkozott be, és széles mosolyba szaladt a szája, ahogy a kezét felém nyújtotta. – Ha törzsvendég leszel, esküszöm külön neked tartok a pult alatt abból a ritkaságból, amit te szeretsz inni – kacsintott.

Tris ellenségesen szegezte nekem a tekintetét, Juan pedig visszafogott mosollyal lehajtotta a fejét. Biztos voltam benne, hogy Paramo elég magas mentális képességek birtokában volt, és pontosan tudta, hogy Bia a gyümölcsteára gondolt.

Trisben tombolt az alfa. Éreztem benne a farkast, és azt, hogy riválist látott bennem. Sol pedig engedelmes másodhegedűse volt, ő volt kettejük közül a csendes, háttérben meghúzódó, de bölcs támogató. Vator és Kylar jutott eszembe a testvérpárról.

Tris hirtelen felpattant, fejével intett testvére felé, mire Sol egy elnézést kérő fejbólintás után követte fivérét.

Veronica arca elárulta, hogy nem igen várt más viselkedést közeli barátjától, Bia pedig együtt érző fintorral vállai közé húzta a nyakát.

– Kicsit heves, hirtelen, de klassz srác – hadarta Veronica.

– Miért szólítottál Keresztezettnek? – kérdeztem, most már teljes figyelmemmel Juan felé fordulhattam. Az asztalra könyököltem, ujjaim összefűzve még felé is dőltem kicsit. Igazság szerint örültem, hogy Tris kiszállt a beszélgetésből. Paramo személye felkeltette az érdeklődésem, meg akartam tudni ki és mi is ő.

Juan nem is pislantott, úgy nézett a szemembe.

– Alfa vagy. Van falkád.

Veronica szemei kikerekedtek.

– Neked van falkád? – hüledezett.

Most nem tudtam egykori osztálytársamra figyelni, Juan, és amiket mondott, teljesen kitöltötték a tudatom. A szavai, amiket tudott rólam, a döbbenet erejével vágtak mellkason.

– Ha nem vagy velük, nem tudod megvédeni őket. Egy mindenkiért. Ez nagyon szép, dicséretes és nemes, de engedd a másik felét is működni.

Veronica kettőnk között kapkodta a tekintetét. Juan ásvány zöld szemei a semmibe meredtek, mintha jóslatot mondott volna, mint akinek látomása volt, és közvetíti éppen.

– Anskar is azt tanácsolta, hogy jobb nekik így – mondtam, próbáltam érvelni, bár ha belegondoltam nem is az én ötletem volt, hogy távol tartsam magam tőlük.

– Te, hogy érzed? – kérdezte megmagyarázhatatlan tekintettel.

Lesütöttem a szemem. Pontosan emlékeztem rá, hogy én nagyon is közel akartam tudni őket! Az otthonomban!

– Ulfhednar vér folyik az ereidben. Bízz a megérzéseidben! Az ösztöneidre hallgass! Soha nem csalnak meg téged!

– Azt akarod mondani, hogy Anskar rossz tanácsot adott?

– Anskar?

– Anskar Convel.

– Anskar Convel – ismételte, aztán egy pillanatra lehunyta a szemét. Mély lassú lélegzetvétel után újra rám emelte a tekintetét.

– Te melyik karodat hagynád levágni?

Kérdésére ráncba szaladt a homlokom.

– A falkád még csak most alakul. Ne félj az igazságtól – duruzsolta a szavakat, mintha csak jósolt volna. Megfogta a csuklóm, feltolta a karomon a felsőm.

– Büszkén vállald, ami vagy – mondta a szemembe.

Majdnem kiszaladt a számon, hogy ez is Anskar tanácsa volt, hogy tüntessem el valahogy, mert elárul, leleplez.

Lehúzta mellénye zipzárját, és széttárta előttem. Mellkasán szinte egy szabad hely nem volt, állatok képei borították a bőrét. Sólyom, kígyó, leopárd, farkas, medve, hihetetlenül élethűen ábrázolva őket, lendületes mozdulat közben.

Látta arcomon a döbbenetet, a csodálatot.

– Egy benandanti vagyok – mondta halvány mosollyal az arcán. Biztos voltam benne, pontosan tudta, hogy fogalmam nem volt, ki és mi az a benandanti. Az arcomról is leolvashatta, de éreztem, hogy nyitott könyv volt az elmém is a számára.