A KERESZTEZETT - 1 - Viharos éjszaka

Néztem túl a szobám ablakán a sötétségbe. A szemem sem rebbent, ahogy közvetlen előttem az üveget verték a hatalmas esőcseppek. Az eget teljesen bevilágították a villámok. Sűrűn követték egymást, a dörgésük szinte kánonban rázta meg az ablaküveget.

Vállam felett hátra néztem húgomra. Hatalmasra meresztett szemekkel ült az ágyamon, a párnámat úgy ölelte a mellkasához, hogy az ujjai is bele fehéredtek. A villanásokra erősen behunyta szemét, a nyakát vállai közé húzta. Kezeit a fülére tapasztotta, hallani sem akarta a csattogó éles dörgéseket, amik a villámokat azonnal követték.

Ez azt jelentette, hogy felettünk volt a vihar.

Apánk még nem ért haza, anyánk a konyhában készítette a vacsorát. Hallottam az edények zaját, éreztem a készülő sült illatát. Összefutott a nyál a számban.

Az úton autó lámpája világított át a sötétségen. Egyértelmű volt, hogy hozzánk tartott. Az út az erdőn át egyenesen a házunkhoz vezetett. Zsákutca volt, amit a rusztikus ház zárt le. Ha valaki átrohant volna rajta, a másik oldalán kijutva egy hatalmas tóban találta volna magát.

A sötétség és a vihar ellenére is megismertem apám kocsiját. A hangját össze nem tévesztettem volna senkiével, akár kilométerekről sem. De ezt titokként őriztem magamban, mint sok más megtapasztalt furcsa érzést, amik ahogy nőttem csak szaporodtak. Nem csak apám autóját hallottam. Közeledett egy másik is. A szívem erősebben kezdte verni a mellkasom. Késő volt és emlékeim szerint a szüleim nem említették, hogy bárkit meghívtak volna. Nem is szoktak össze járni senkivel. Ha jött is vendég az mindig félrevonult apámmal a dolgozó szobájába. Egyszer sikerült egy érdeklődő mondatot elcsípnem. Még nem csukták be maguk mögött az ajtót mikor a sötét öltönyös férfi azt kérdezte apámtól: „– Hogy áll a kutatással?”

Makacs, konok és öntörvényű voltam. Úgy döntöttem, ha apám titkolódzik, akkor én is! Nem hazudtam. Az megmagyarázhatatlan módon nem ment nekem. Ha bármit kérdezett, arra őszintén válaszoltam, de magamtól nem közöltem vele semmit. Vagyis nem mondtam el neki mindent. Például azt sem, hogy éjszakánként kiszöktem. Nem féltem az erdőben. Szerettem. Szerettem az illatát, a hangjait. Mérhetetlen szabadságérzetem volt, amikor ott kuporogtam a magas fák tövében és hallgattam a farkasok vonyítását. Egy idő után már fel is ismertem a hangjukról őket, és meg tudtam különböztetni, hogy úgy nyolc vagy tíz állat üvölt együtt.

Hallottam, ahogy apám már a nappaliban rázta le magáról az esőt, szitkozódott a rossz idő, az elhúzódó munka, meg a határidők miatt. Anyám már tálalt, csörögtek a tányérok.

Húgom óvatosan csúszott az ágy szélére, lassan maga mellé engedte le a párnát, de ujjai még markolták.

– Jött apa – közölte, amit én már rég tudtam. – Gyere vacsizni!

– Mindjárt. – Az utat néztem, s bár hallottam a közeledő idegen autót, fényt mégsem láttam az úton.

– Együtt szoktunk vacsizni! – erősködött a húgom, de tudtam, hogy csak fél egyedül lemenni a vihar miatt.

Megadtam magam. Lecsúsztam az ablak elé állított szófáról és elindultam. Kinyújtottam felé a kezem. Szinte dobta magától a párnát, s úgy kapott utánam, mintha az élete múlt volna rajta. A vért is kiszorította a kezemből, úgy félt. Éreztem. Elindultunk lefelé. Közben, kiélezve figyeltem a hangokra. Már nem hallottam az autót.

Elkezdődött a mindennapi szertartásos vacsora.

Anyánk az asztalra tette az ételt, amire legszívesebben azonnal rávetettem volna magam, de követtem apám mozdulatait. Összekulcsoltam a kezeim, és végighallgattam az asztali áldást, aminek a végén együtt mondtunk egy „Ámen”-t.

Denise, a németjuhász kutyánk acsarkodó ugatása zavarta meg a pillanatnyi csendet. Nem sokáig. Fájdalmas nyüszítések után elhallgatott. A hangokra anyámnak rémülten nyílt tágra a szeme, egyenesen apámra meredt, aki már pattant is az asztaltól. Anyám egy pillanat után követte. Húgomat rutinos mozdulattal kapta az ölébe fél kézzel, ezzel egy időben ragadta meg a karom, és húzott fel a székről. Úgy húzott maga után, mint aki tisztában volt vele, hogy öt éves létemre tudom őt követni. Tudtam.

A szobájukba terelt, a teraszajtó felé. Nyilván a kocsihoz akart kijutni velünk. Egy pillanatra megállt, kitárta a ruhás szekrény ajtaját, félre söpörte az akasztókon lógó ruhákat. Újabb ajtó, ami mögött fegyverek arzenálja tárult a szemem elé. Kezébe kapott egy vadászpuskát, aztán sietve terelt tovább minket.

Érzékeltem a mozgást a teraszablakon túlról, de közben már félreismerhetetlen hangok jöttek a nappali felől. Tört az ajtó, artikulátlan ordítás, apám azt kiabálta: „Takarodjatok rohadt dögök!” Lövés. Apám lőtt. Agyam lázasan járt:

A támadók? Nem használnak fegyvert?

Veszett morgások mellett emberi hangok is parancsokat osztogattak. Pattogtak a rövid utasítások.

– Keressétek!

– Nem maradhat senki!

Dübörgő léptek rázták meg a falakat, ahogy az ismeretlenek ellepték a lakást, átforgatták a szobákat.

Húgom arcán kövér könnyek patakban folytak, markolta anyám nadrágját, aki remegő kézzel tartotta a fegyvert az ajtó felé. Lassan hátrált a falnak, hogy ne lehessen hátba támadható.

– Bryan! Gyere ide! – parancsolta visszafolytott hangon. Mellé oldalaztam, szememet le nem vettem az ajtóról. Hirtelen jött az ötlet. Karon ragadtam a húgom, és valósággal benyomtam a nyitott szekrényajtón, aztán rácsuktam. Anyám mögé ugrottam, a sötétítő takarásába húzódva a falhoz lapultam.

Keretestől tört be az ajtó, ordítás és morgás kíséretében.

– Hol van?! – kérdezte egy hang parancsolón. Anyám lövéssel válaszolt. Ütés hangja, koppanat a fegyver, anyám a földre zuhant. Gyorsan próbált lábra állni, és futásnak eredt. Próbálta magát átverekedni az ajtóig. Ő is tudta, hogy lehetetlen vállalkozás volt, de ki akarta csalni a betolakodókat a szobából, ahol a gyerekei voltak.

Eddig soha nem érzett szagok töltötték be az orrom. Nem láttam a támadókat, a szagukból pedig nem tudtam eldönteni, hogy mik. Az állat, és az ember szaga keveredett. Soha hasonlót még nem éreztem.

A terasz hatalmas üvegajtaja résnyire nyitva volt. Hirtelen nem tudtam eldönteni, jó-e ez nekem vagy sem? Ha észreveszik, akkor vészesen közel jönnek hozzám. Lebukok. Ha elkerüli a figyelmüket, talán egy óvatlan pillanatban kisurranhatok rajta.

Dulakodás hangja töltötte be a szobát, bútorok borultak, anyag szakadt, erőtlen fájdalmas nyögés. Nem hallottam nyílni a szekrényajtót, és szerencsére a húgom sem árulta el magát. Csendben volt. Talán ijedtében el is ájult. Ez lett volna neki a legszerencsésebb, legbiztonságosabb állapot.

Vér. Ezt a szagot jól ismertem. Megtelt vele az orrom. Könnybe szaladt a szemem. Tudtam, mit jelent. Anyám hangját már nem hallottam, de tompa zajokat még igen. Bútorokat tologattak, anyag szakadt, borult egy szék, éreztem a légmozgást, amit a paplan okozott, ahogy ledobták az ágyról. Valami hangosan fújtatott. Ahhoz volt hasonló mikor Denise szimatolt. Akármi is adta ki azt a hangot, büdös volt! Mélyen morgott, egyre közelebbről hallottam. A huzat kintebb nyitotta a teraszajtót. Erősen szembe csapott a bűze. Ez azt jelentette, ha én éreztem így őt, akkor ő engem nem. A huzat nekem kedvezett.

Távolodni hallottam. Újabb bútorok dőltek, s nyílt a szekrényajtó! A dobhártyám fájdalmasan reagált a sikításra. Dübörgött az egész szekrény, ahogy a csöppnyi lány sokkos állapotban kézzel, lábbal hadonászva próbált védekezni.

Megtalálták.

– Hol van?! – recsegte ordítva a mély hang. Megrázta a visítozó húgomat, aki a rémülettől megszólalni sem tudott. Sikított, hadonászott, a hangja távolodott. Kiürült a szoba.

Még mindig visszatartottam a lélegzetem, és először csak a fejem dugtam ki a nehéz anyag mögül.

Csatatér volt a szoba és minden csupa vér. Anyám teste teljesen rendellenesen kitekerve véres cafatként hevert a felborult antik fotel mellett. Húgom visítása váratlanul abbamaradt. Tudtam, hogy egy másodpercet sem várhatok. Csak én maradtam, és nekik nagyon kellett valami. Hiszen képesek voltak a családomat lemészárolni érte.

Mély lélegzetet vettem, s már nem érdekelt, hogy hallanak-e vagy sem. Bíztam a gyorsaságomban, abban, hogy ismertem az erdőt, mint a tenyeremet. Kicsúsztam a teraszajtón és bevetettem magam a fák közé. Elnyelt a hideg sötétség, s csak reméltem, hogy az erdő, amit eddig szinte minden este elindultam felfedezni, most cinkosom lesz és elrejt engem.