2017. október 28., szombat

A KERESZTEZETT - 2 - Falkára találva


Mindenkit lemészároltak. A szörnyű képekkel a fejemben, nem tudom meddig futottam, csak céltalanul egyre bentebb. Az ijedtségtől, a futástól, megemelkedett a pulzusom, s olyan rosszullét jött rám, amit addig soha nem tapasztaltam. Az érzések, amik aztán teljesen elhatalmasodtak rajtam, megijesztettek. Másképp viselkedett minden érzékszervem. Állni bizonytalanul tudtam, menni egyáltalán nem. Hányingerem lett a sok szagtól, ami elöntötte az orrom egészen a torkomig. Megálltam, hullámzott előttem minden, szédültem, görcsösen markoltam bele a legközelebb lévő fa törzsébe. Neki tántorodtam, próbáltam a hátamat támasztva talpon maradni. Megroggyantak a lábaim, leroskadtam a fa tövébe. Rázott a remegés. Fújtattam, egyre szaporábban. Már lihegésként hallottam saját légzésem. Feküdtem az oldalamon. Föld és falevél íze és szaga keveredett a nyelvemen, az orromban. Ahogy nyeltem a fogam végig karcolta a nyelvemet. Próbáltam megemelni a fejem, nehéznek éreztem, furcsán viselkedtek az izmok a nyakamban. A lábaim, a kezeim mintha esetlen fadarabként himbálóztak volna csak, csúszkáltak az avarban, kaparták a földet, ahogy fel akartam állni. Hasra fordultam, inogott a fejem, próbáltam körbe nézni. Két szürke mancs kandikált ki alólam. Megrémültem.
Istenem! Mi van alattam? Mire feküdtem rá? – próbáltam kezeimre támaszkodni, megmozdultak alattam a mancsok. Megdermedtem. Néztem őket, aztán újra támaszkodni próbáltam, és a szürke szőrös végtagok újra mozogtak. Baljós felismerés kúszott végig hideg verítékként a gerincemen.
Ezek az enyémek! Mi történt? – hangosan dübörgött a szívem majd kiugrott, eszembe jutottak a támadók, akik bizonyára a nyomomba lehettek.
Így utolérnek! Nemhogy szaladni, de felállni sem tudok! – a kilátástalanságtól összeszorult a torkom, némán sírni akartam, de nem jöttek könnyek a szememből. Tartottam a hangom, amíg tudtam öt évem férfiasságával, de egy idő után már nem ment. Remegve próbáltam használni a végtagjaim, nem engedelmeskedtek. Bebicsaklottak alám, mikor végre a fának dőlve felküszködtem magam és lépni akartam. A hangok vékony nyüszítésként törtek fel a mellkasomból, szinte fújtam ki a levegővel a számon, az orromon.
Hol a hangom? Nem tudok beszélni! – már nem érdekelt, hogy észrevesznek-e vagy sem, egyre hangosabban szűköltem, miközben dülöngélve terültem el minden próbálkozás alkalmával. Magával ragadott a kilátástalan kétségbeesés.
„– Ne vonyíts! Mi bajod? Hogy kerültél ide? Kihez tartozol? Hol vannak a tieid?” – pattogtak a mély morgással kísért kérdések valahol a fák közül. Pislogva hallgattam el, néztem a sötétségből kibontakozó hatalmas fekete cirádás farkast. Felém tornyosult, végig szagolt.
Most biztos lebukok! – behúztam a nyakam, azon gondolkodtam, hogyan hallhatom? Beszél? Egy farkas, aki beszél!
Sokkot kaptam! Nem vagyok magamnál, eszméletlenül heverek és mindezt csak képzelem. Biztos így van!
„– Megsebesültél? Miért nem tudsz felállni?” – körbejárt, szemügyre vett.
Beszélni akartam, de nem tudtam megszólalni. Nem tudtam válaszolni. Csak a tekintetemmel követtem. Közben sűrűn pislogtam mögé, körbe a fák közé, hogy üldözőim mikor érnek utol. Puha lépések, újabb farkasok bontakoztak ki a sötétségből. Lassan kimérten lépkedtek felém, körbe fogtak.
„– Megsérült?”
„– Nem látni rajta semmit.” – a nagy fekete, mintha jelentette volna, a kérdező barna árnyalatos farkasnak. Nem mozgott a pofájuk, a gondolataikat hallottam.
„– De nem bír felállni.”
„– Belső sérülései lehetnek.”
„– Kihez tartozol kicsi?” – a világosszürke rajzos közelebb lépett, ő is végig szagolt.
„– Teljesen idegen. Jóval messzebbről kerülhetett ide.”
A barnás fekete felszegte a fejét, szimatolt a levegőbe. Valamit megérezhetett. Talán a támadókat. A közelben lehettek.
„– A tieid?” – fordult felém. Sikerült nemlegesen megrázni a fejem, ha már nem tudtam másképp kommunikálni velük.
Biztos ő lehetett az alfa. A borostyánbarna szemeit az enyémbe fúrta, csak nézett némán, hosszan.
Szinte visított a fejembe a gondolat.
„– Mindenki meghalt! Mindenkit megöltek! Megölték a családom!” – nyüszíteni kezdtem, viszont a gondolataimat meghallhatta.
„– Hallgass!” – toppantott a mellső mancsaival: „– Caro! Vidd!”
A világosszürke fölém hajolt, éreztem a fogait, de nem fájt, ahogy felemelt.
„– Frey, Lee! Fedezzétek! Dunk! Gyere velem! Tang te maradj középen!” – adta a rövid parancsokat az alfa, már fordult is, és a fekete kíséretében eltűnt a fák között.
Lógtam a nőstény farkas fogai között, közben néztem a himbálózó mancsaim. Puhán és gyorsan haladtunk.
A barlang bejárata teljesen be volt nőve borostyánnal, bokrokkal, így más számára tökéletesen láthatatlanná tette a természet. Szorosan összeszorítottam a szemem, ahogy szállítóm átsiklott az ágak között. Szúrtak, csikartak, szokatlan volt.
Fülledt melegség csapott meg, halk neszek, kölykök nyöszörgése, vinnyogása.
A világosszürke farkas, egy kölykeit szoptató nőstény előtt állt meg. Az szúrós tekintettel nézett ránk, ahogy óvatosan letett elé.
„-Yair mondta, hogy hozzam ide.” – kezdte alázattal, fejet hajtva kissé: „– Az őrjárati ösvény mellett volt. Nem tudott lábra állni. A családját kiírtották.”
A kölykeit tápláló nőstény még mindig kritikusan nézegetett, közelebb hajolt, szimatolt.
„– Üldözték.” – tette még hozzá az egyszavas információt a világosszürke nőstény.
Egész testemben remegtem. Hol az egyik, hol a másikra néztem. Aztán a kölyköket, akik anyjukat dagasztották mancsaikkal miközben mohón szívták a tejet.
Nem tudtam mennyi idősnek számíthatok náluk. Láthatóan kölyöknek. De mennyire? Felfordult a gyomrom, a torkomba gombóc keletkezett.
Ugye engem nem fog csupa segítségből és jóindulatból a kölykei mellé sorolni, hogy én is belőle táplálkozzam?!
Szűkölve, felsandítottam rájuk, mellső mancsaimra engedtem a fejem.
„– Nem olyan a bűze, mint azoknak.” – állapította meg, az alfa párja.
„– Nem.” – erősítette meg, akit Caronak neveztek: „– De ott voltak! Biztos ők irtották ki a kölyök családját! Többen voltak!”
Az alfa nőstény újra rám nézett.
„– Miért tehették? Eddig figyelemre se méltattak minket. Alantas állatok vagyunk a szemükben.”
Én sem tudtam. Hogyan válaszolhattam volna a kérdésére? Se a választ nem tudtam, se kommunikálni. Azt sem tudtam, hogy ott az erdőben az alfa hímnek, hogyan sikerült meghallania a gondolataimat.
„– Vidd! Adj neki enni. Vackold be, mert remeg az egész kölyök.”
Caro újra a fogai közé vett és engedelmeskedett az alfa utasításainak. Én pedig megkönnyebbültem! Nagyobb kategóriájú kölyöknek számítottam, egy szopósnál. Remek! Húst fogok kapni!
Nem érdekelt, hogy nem volt megsütve zamatos ropogósra. Alig rágtam meg nyeltem, éhségem csak még nőtt, ahogy csúszott le a torkomon a véres, nyers hús. Magamon éreztem Caro tekintetét. Figyelt, ahogy esetlenül faltam a húsdarabokat, amiket egy nagyobb állat teteméből tépkedett nekem. Próbáltam természetesen mozogni, de be-beinogtam. Inkább nekihasaltam a lakomámnak.
„– Mikor ettél te utoljára kicsi?” – mosolygott a szeme.
„– Nem vagyok kicsi!” – morogtam magamban a húst marcangolva, sután csapkodtam a mancsaimmal.
„– Mmmmm! Micsoda önérzetesek vagyunk!”
Meghallott! Felkaptam a fejem, ránéztem. Látta rajtam a lepettséget.
„– Hallak.” – mondta csendesen, jóságos tekintetét az enyémbe fúrta: „– Szóval mégiscsak tudsz beszélni!”
Rengeteg kérdés tódult a fejembe, de csak néztem a szemeibe s ő mintha abból is olvasott volna. Látta rajtam a bizonytalanságot, a kétséget. Mindent.
„– Honnan jöttél? Miért ölték meg a Különlegesek a falkád?”
„– Különlegesek?” – ismételtem utána.
„ – Igen. Azt hiszik mindenki felett állnak, pedig csak korcsok. Emberként járnak és nem is tudnak igazán farkassá válni!” – hangjából sütött a gyűlölet, szeme megvetően pillantott oldalra.
Akkor egy ilyen szagát érezhettem! – hasított az agyamba a felismerés.
„– Pedig nem valami profik.” – csúszott ki a fejemből a gondolat. Caro szeme újra mosolygott, érdeklődve fordult ismét felém.
„– Nem? Miből ez a nagy tapasztalat?”
„– Elbújtam. Ott lihegett szinte az arcomba! Hallottam, ahogy fújtatott! Éreztem a bűzét is!”
Caro torkából olyan halk rövid horkantás tört fel, mintha elkuncogta volna magát.
„– Nem vett észre! Akkor nem lehet olyan, hú de okos és ügyes.”
„– Valóban nem.” – tekintete arról árulkodott,  nem hitte el, amit állítottam.
Alaposan teletömtem a pocakom, álmosságig. Caro csendben lépdelt el mellettem, félálomban még láttam és éreztem, ahogy végig szimatolt, megnyalta a fülem tövét.
Kiment.
Hallottam, amikor megélénkült a barlang. Az alfa gondolatait hallottam, a fekete farkasét, és még másokét.
„– Nem volt sehol semmilyen falka lemészárolva.”
„– Az erdei házban viszont igen! Ott megöltek mindenkit!”
„– Éreztük a Különlegeseket. Láttuk is őket. Láthatóan kerestek, üldöztek valakit.”
„– Furcsa kölyök” – hallottam Carot.
„– Megtudtál valamit?”
„– Talán azoknál az embereknél lehetett. Kölyök. Őket tartotta a falkájának. Ez megmagyarázná a furcsa viselkedését. Nem tudott hozzánk sem szólni. Lehet egészen kicsi volt, amikor a családhoz került. Most, ahogy evett kezdett egyre jobban természetesen viselkedni.” – vitte a szót Caro.
„– Igen, ez megmagyaráz mindent. Egy szerencsétlen kölyök, aki egy ember család fogságában nőtt fel.”
„– Azt mondta a Különleges nem vette észre mikor elbújt.”
A bejelentés általános hitetlenkedő jókedvre derítette a társaságot pár másodpercig.
„– A Különlegeseket nem érdeklik a mi fajtánk. Inkább úgy fogalmaznék, hogy figyelemre se méltatta.”
Miért nem veszik észre, hogy más vagyok? – nem mozdultam a vackomban, csak pislogtam a sötétségbe bámultam, hallgattam őket.
Vagy nem is vagyok más? Ez lennék? Farkas? És akkor eddig? Volt családom! Anyám, apám, húgom. Emberek! Én is az voltam! Mi történt ott a fánál? Miért és hogyan lett belőlem farkas? Ki vagyok? Mi vagyok? Hová tartozom?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése