2017. október 28., szombat

A KERESZTEZETT - 4 - Látogatás


Messziről néztem a fák közül a házat, ahová születtem, ahol öt éven keresztül boldog voltam. Legalábbis akkor azt hittem az az igazi szabadság és boldogság. Mikor a határ ellenőrzése közben kitérőt tettem erre, mindig rám törtek az emlékek. Hallottam a húgom nevetését, ahogy kiabálta a nevem. Anyám megnyugtató álomba ringató hangját, ahogy este mesét olvasott. Apám sokszor úgy bele volt merülve gondolataiba, hogy fel sem tűnt neki, hogy valamit már sokadjára kérdeztem meg tőle. Dünnyögött, hümmögött. Egy „Ühümmm” vagy egy „Iggenn?!” esetleg egy elnyújtott „Á, dehogy” volt a válaszai repertoárjában.
Visszagondolva és az emlékeim közt kalandozva is, akkor éreztem magam a legszabadabbnak és a legboldogabbnak, amikor este kiszöktem a szobám ablakán és futottam az erdőben. Leguggoltam egy vén vastag törzsű fa tövébe, hallgattam a farkasok vonyítását és legszívesebben én is kiengedtem volna a hangom. Akkor izgatottan és áhítattal hallgattam őket, most pedig velük együtt tettem. Az arcizmaimban éreztem, hogy halvány mosolyra húztam a szám.
Sokszor gondoltam át mi történhetett azon az éjjelen. Hogy lettem emberből farkas? A pillanatnyi eszméletvesztés, a hiába való küzdés a rosszulléttel. Aztán a mancsok. Borzasztó érzés volt, hogy semmi nem engedelmeskedett nekem a testemben, semmi nem úgy mozdult, ahogy azt akartam volna. A félelem, hogy ott és akkor végem. Remegtek az inaim.
Megborzongtam, összeszorult a gyomrom. Alaposan figyelve a környéket, óvatosan kiléptem a fák takarásából. Cikázott a tekintetem, minden rezdülésre azonnal figyeltem, ahogy átlépkedtem az erdő és a ház közt lévő tisztáson.
Ennyi idő után is, megtépázott állapotban, ugyan de körbevették a házat a „Police” feliratú sárga figyelmeztető szalagok. Gazdátlan maradt. Ugyan kinek kellett volna, ilyen történettel, eseménnyel a múltjában? Brutálisan kiirtottak egy családot benne, ami még mindig rémtörténetként keringhetett, s talán nem csak a környékbeli emberek között. Apám elismert tudós volt. A történteket nem lehetett csak úgy a szőnyeg alá söpörni.
Senkinek nem árultam el, hogy rendszeres látogatója voltam egykori otthonomnak, bár Caro szemén láttam, hogy sejti titkom van. Mégsem kérdezett soha. Talán mert tudta, én sem sokat tudok, szinte semmit. Valójában azt sem tudtam mi vagyok. Azt igen, hogy nem tartozom a Különlegesek közé. Ember sem vagyok. Teljesen nem. És farkas sem. Éreztem. Éreztem az emberi tudatomat legbelül.
Óvatos puha lépésekkel csúsztam be a terasz betört ablakú ajtaján. Még mindig félig nyitott állapotban volt. A festék már pattogott a fakeretről, a függönyt megszaggatva libegtette a szél. A huzat, ami akkor megmentette az életem. A nappaliban fakón, de még látszottak a testek körberajzolt formátlan alakzatai. Az apámé, és a húgomé.
Hát itt hallgattatták el. – mély levegőt vettem, tekintetem körbevezettem felborogatott bútorok között.
Mancsommal, orrommal addig lökdöstem apám dolgozószobájának ajtaját, míg ki nem nyílt. Becsúsztam rajta. Itt sem volt jobb a látvány. Papírlapok hevertek szanaszét. Föléjük hajoltam, mancsommal forgattam, de számomra semmilyen szögből nem volt értelmezhető. Öt évesen még nem ismertem a betűket, a farkasoknál meg nem is volt rá szükségem.
Összeszorult a torkom. Elfogott a honvágy. Néztem a mancsom, fogni akartam. Megfogni a papírokat, elolvasni őket. Felegyenesedni, és kinyújtóztatni a tagjaim. Lehasaltam, mancsaimra engedtem a fejem. Körbesandítottam a dolgozószobán. Farkasként nem is tudtam rendesen szétnézni, hiába volt már felnőtt tudatom és gondolkodásom. Prüszkölve fújtam ki a levegőt, megráztam a fejem, hogy rendezzem a gondolataimat.
Ellöktem magam a padlótól és megindultam. Ki a nappaliba. Egy pillanatra megálltam, felnéztem az emeletre vezető lépcsőre. Már majdnem megindultam, mikor meghallottam a közeledő gépkocsit. Nem sokat mérlegeltem.
Kifelé! – adta a parancsot az agyam. Tudtam, hogy nem hétköznapi ember lehet, aki célzottan ide tart. Annak oka kell, hogy legyen. Nyomós oka!
Éppen ezért kíváncsi is voltam rá. A fal mellett lapulva kerültem meg a házat, óvatosan kukucskáltam ki a bokrok takarásából. A fekete Opel Astrából egy magas kisportolt férfi szállt ki. Remek kondiban lehetett, a mozdulatai könnyedek voltak, rugalmasak. A környéket pásztázta, ahogy elindult a bejárat felé. Gondolkodás nélkül szaggatta le az útjába eső figyelmeztető szalagokat. Tenyerét az ajtóra tapasztotta, óvatosan tárta ki maga előtt. Mielőtt belépett volna, tekintetét körbe járatta a nappalin.
Megemeltem az orrom, szívtam be a szagokat, szétválogatva elemezgettem mit érzek. Egyértelműen ember volt. Semmi mellékbűzt nem éreztem, mint annál a valaminél, aki akkor éjjel a függöny túl oldalán fújtatott.
Izgatottságot éreztem rajta, de félelmet nem!
Mit akarhat itt egy egyszerű ember? – hangtalanul követtem, biztonságos távolságból, a felborogatott bútorok takarásában. Sűrű, sötét vállig érő haja coffba volt fogva, egyszerű farmert és egy barnás-szürke pamut felsőt viselt. Negyvenes lehetett. Egy jó kondiban lévő negyvenes férfi volt.
Leguggolt, turkált a kandallóról egykor lesodort fényképek között. Lesöpörte róluk az összetört üvegdarabokat, és gondosan az ujjai közé szedegette a régi családi fotókat. Úgy nézegette őket, mintha mindegyikhez emlék fűzte volna. A legutolsót kifejezetten sokáig nézte. Nagy levegőt vett, felállította a dohányzó asztalt, tenyerével ideiglenesen lehúzta róla a mocskot és csak eztán tette rá a képeket. A legfelsőt még nézte pár pillanatig, mielőtt elszakadt volna a látványától, a hüvelykujjával végigsimított rajta.
Felegyenesedett, lassan tovább sétált.
Óvatosan követtem, megfelelő távolságot tartva, ügyelve, hogy legkisebb zajt se ejtsek. Az asztal mellett még rápillantottam az ott hagyott képekre. Öt éves kori önmagammal szemeztem. A képen, öleltem a kutyánk nyakát, arcomat szőrös pofájához nyomtam, vigyorogtam.
Egyre jobban kezdett érdekelni, ki ez az ember, aki ilyen bátran magabiztosan járta be a szülői házamat.
A távolból vonyítás hallatszott. Megdermedtem. Engem kerestek. Vetettem egy utolsó pillantást az emeletre vezető lépcső felé, a fényképre, aztán puhán neki lódultam.
Luna ült várakozón az erdő szélén a fák és bokrok árnyékának takarásában. Aggódó tekintetét belém fúrta.
„– Te mit keresel itt? Itt emberek járnak!”
„– Te, mit keresel itt? Nem szabadna itt lenned! Tilos! Én őrjáraton vagyok. És TE?!” – förmedtem rá.
Leeresztette fejét, úgy pislogott fel rám.
„– Hiányzol.” – gondolata halk volt: „– A többiekkel nem olyan, mint veled.”
„– Nem vagyok már kölyök Luna. Nem szabad! Ez már nem játék!”
Az enyémbe fúrta a tekintetét.
„– Tudom.” – tett felém egy bátortalan lépést: „– Én sem számítok már sokáig kölyöknek.”
„– Luna.” – el kellett neki mondanom. Képtelen voltam nem őszintének lenni vele.
„– Én nem vagyok közétek való. Nem olyan vagyok, mint ti. Más vagyok. Másfajta”
„– Különleges vagy?!” – tekintete rémülten meredt rám: „– Nem érezni rajtad!”
„– Nem! Dehogy! De… más. Még nem tudom én sem. De meg akarom tudni.” – vállam felett hátra néztem a házra: „– Itt éltem. Sokáig. És… nem úgy, mint fogoly farkas.”
Érdeklődve, vegyes érzelmekkel hallgatta szavaim. Lassan emeltem újra rá a tekintetem.
„– Két lábon jártam. Ember voltam. Volt egy húgom. Volt egy kutyánk… nagyon szerettem… Aztán jöttek azok a furcsa idegenek. Mindenkit legyilkoltak. Anyámat a szemem láttára. Az erdőbe menekültem. Rosszul lettem, elvesztettem az eszméletem. Zavaros volt minden. Nem tudom, hogy lettem farkas.” – lesütöttem a szemem. Vártam, hogy ítélkezzen felettem.
A némaságba burkolódzó percek óráknak tűntek.
„– Tudja ezt rajtam kívül még valaki?”
Válaszként megráztam a fejem.
„– Miért mondtad el pont nekem?”
„– Mert…. mást érzek a közeledben… mint bárki mással.”
„– Mást?”
Bólogattam, rettentő zavarban voltam. Képtelen voltam nem válaszolni a kérdéseire.
„– Remegek. Elgyengülök. Gyorsabban ver a szívem.” – hadartam: „– Többet jelentesz nekem, mint bárki is a falkában.”
Megindult felém, orrát az állam alá fúrta. Tolta tovább addig, míg nyakával az enyémhez simult, fejét a maromra hajtotta.
„– Apád szétszaggat. Ha ezt most látná….” – fújtam, de nem volt erőm elhúzódni tőle. Inkább még jobban hozzá nyomtam a fejem, a nyakához dörgöltem a pofám.
„– Azt szeretném, ha az alfám lennél Bred.”
Mellbe vágtak a szavai. Az izmok megremegtek a bundám alatt.
„– Szeretnék az alfád lenni Luna.”
„– Kivárom!” – végignyalta a pofám. Borzongás futott végig a gerincemen, beleremegtem. Viszonoztam.
Pár év… mi az nekem?! – töltötte be az agyam az elhatározás – Folyamatos kemény harcok. Persze, hogy vállalom! Mindent! Érte? Bármit!
Magam sem tudtam, hogy mi vagyok, mégis elfogadott, a múltammal, a másságommal együtt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése