A KERESZTEZETT - 6 - Zűrös őrjárat

Nem lehettem egy pillanatra sem gyenge. Be kellett bizonyítanom, hogy elbírok az alfákra háruló feladatokkal és felelősséggel. Folyamatosan magamon éreztem a többiek figyelmét. Caro szemében ott volt a büszkeség és a féltés. Egyre több volt a kiélezett helyzet. Nem akartam, hogy Yaír veszélyeztetve érezze a pozícióját, de a magamét is meg kellett tartanom akár a kölykeivel szemben is. Nem az alfa helyére pályáztam. Meg akartam mutatni, hogy méltó vagyok a lányára. Képes vagyok Luna mellett alfa párt alkotva egy falkát vezetni. Dunkon éreztem, hogy nyugtalan. Őt sem akartam kitúrni. De láttam rajta, hogy ő ebben már nem volt olyan biztos.

„– Dunk.” – valamivel mögötte álltam meg: „– Beszélnem kell veled”

„– Meg akarod beszélni mielőtt, kihívsz?”

„– Nem akarlak kihívni.” – mondtam határozottan.

Válla felett hátra nézett, láttam az érdeklődést a szemében és a zavart.

„– Csak a vak nem veszi észre, hogy alfa vagy Bred. Ez előbb-utóbb felborítja a falkát. Vagy megküzdesz Yaírral, vagy menned kell.”

„– Tudom.” – mellé lépdeltem, a szurdokról néztem az alattunk elterülő tájat. A lemenő nap mély meleg színekbe öltöztette. Mintha égett volna alattunk az erdő.

„– Nem akarok megküzdeni Yaírral. Tisztelem.”

Dunk a szemembe nézett, tekintetében együttérzés volt.

„– Luna. Így van?”

Válaszként, bólintottam.

„– Pengeélen táncolsz fiam. Ugye tudod?”

Egy újabb néma bólintással válaszoltam.

„– Luna testvérei nem fogják hagyni.”

„– Pár hét. Felnőtt lesz ő is.”

„– Azt a pár hetet meg is kell élned!”

„– Ne nézz rám ellenségként Dunk. Nem akarok se az alfám, se ellened fordulni. Saját falkát akarok, Lunával az oldalamon.” – tekintetem az övébe fúrtam. Vártam. Nem is tudom mire. Biztatásra, tanácsra, jóváhagyásra, támogatásra. Messzire engedte tekintetét, és hallgatott.

„– Vigyázz magadra fiam!” – fújta szavait a messzeségbe: „– Ha mind neked esnek, vízben járó leszel.”

„– Megeshet. De akkor jobb lesz, ha szétszaggatnak. Mert ha kidobnak a többi farkas közé, falkavezérként térek vissza!”

Az elszántságot láthatta a szememben. Én az övében pedig apai büszkeséget és rengeteg fájdalmat. Mintha mondani akart volna valamit, de nem tette. Lehajtotta a fejét, lehasalt. Állát mancsaira helyezte és lehunyta szemeit. Ha ember lett volna, azt gondoltam volna, hogy a könnyeit próbálja így elnyelni. Figyeltem. Marján remegett a bundája, a szája alig észrevehetően meg-meg rándult.

Tiszteletben tartottam ki nem mondott érzéseit, mélyen elnyomott fájdalmát. Homlokom a nyakába nyomtam egy pillanatra, aztán magára hagytam.

Megfeszítettem inaim, lendítettek előre az izmaim, elindultam esti őrjáratomra. Végig szagoltam a határjelzéseket.

Visszafelé tartva nem kellett sokat hezitálnom, hogy tegyek-e kitérőt a Doki felé. Álltam az erdő szélénél és néztem a két autót.

Vendégei vannak. – konstatáltam, s nagy levegőt vettem. Láttam halvány mozgást az erkély ajtó sötétítőjén túl. Lendületes mozdulatok voltak. Mintha össze-vissza hadonásztak volna. Kíváncsi lettem.

Mi a fenét csinálhatnak? – fülem éleztem, hogy jobban felfogjam a kiszűrődő hangokat. Zavaros volt. Ordított a TV. Zene és ordibálás értelmetlen elegyet alkotott. Emlékeim között kutattam, ahogy próbáltam beazonosítani a hangokat. Egy nehezebb bútordarab borult. Megrándultak az izmaim, mintha mellkason vágtak volna. Fejem előre szegtem, maromon felborzolódott a szőr, puha, de határozott léptekkel elindultam a ház felé. Futó pillantást vetettem csak a fekete Opel mellett parkoló kocsira. Régi volt, elhanyagolt, amolyan tákolt módon működésre bírt. Kicsit sem hasonlított azokéra, akik akkor éjjel ránk törtek.

Lövés dörrent, megrázta a ház ablakait.

Döntöttem.

Elrugaszkodtam, nekidobtam a testem a teraszajtó üvegének. Hatalmas csörömpöléssel szinte szétrobbant, a függöny reccsenve szakadt le a karnisról. Karmaim utat nyitottak a sűrű vásznon, vicsorogva mutattam ki a fogaim. Mély vészjósló morgással ráztam le magamról a függöny cafatjait.

Négy alak volt a Dokin kívül a helyiségben. A meglepetés ereje előnyt jelentett nekem a túlerővel szemben. Azonnal a fegyvert tartó fiatalember felé rugaszkodtam. Elsütötte a pisztolyt, én meg leszakítottam csuklóból a kezét. Ordítva tántorodott hátra. Lendítve a fejem, kiengedtem fogaim közül a végtagot. Ahogy a másik idegen felé fordultam, elkaptam a térdét. Kirántottam alóla a lábát, recsegve tört a térde, rendellenesen kifordult. Hagytam hasra zuhanni. A másik kettő már az ajtó felé rohant, egymást lökdösték az elsőbbségért, hogy kijussanak.

A szagukról éreztem, hogy csak emberek. De amellett, fanyar, szinte erjedő bűzük volt.

Az előttem menekülő hátára ugrottam. Egyensúlyát vesztve próbált belekapaszkodni az előtte rohanóba. Mindketten alám estek. Az egyik csak térde, a másikon már rajta álltam, de még markolta társa kapucnis felsőjét. Állkapcsom kegyetlenül csattant a tarkóján. Egy kurta nyögéssel vége lett. Ujjai elengedték az anyagot. A negyedik férfinek már nem volt ideje feltépni a bejárati ajtót, hogy ki tudjon menekülni. Hallottam, ahogy kocogtak a fogai, remegve markolta a kilincset. Nem mert megfordulni, de még megmozdulni sem. Bűzlött a félelemtől. Suttogva ismételgette: „Istenem! Édes istenem!”

Vicsorogva morogtam, lassan közelítettem felé. Mint az áfonya, olyan íze volt az emberi vérnek a számban.

A doki erőtlen nyögése egy pillanatra megállított. A hang irányába fordítottam a fejem. Ezt kihasználva már fel is tépte az ajtót, hogy meneküljön. Gyorsabb voltam. Utána kaptam, kettéroppantottam a bokáját, kirántottam alóla a lábát. Ordítva esett az ajtónak, kétségbeesetten markolta a kilincset. Arra számított, hogy elvonszolom. Hagytam a vérében csúszkálni. A Dokit kerestem. Szimatoltam, hegyeztem a fülem. Éreztem, hallottam, hogy él és lélegzik. Nehezen, de lélegzik.

A földön feküdt, könyökére támaszkodva próbált felállni. Vérzett a szemöldöke felett, a szája széle. Vállánál a fölsője vértacsakosan tapadt hozzá. Tenyerével vörös nyomatot hagyott a padlón, ahogy próbálta felküszködni magát. Nehezen, de felült. Bökdöstem az orrommal, próbáltam kideríteni mennyire sebesült meg.

– Téged is eltalált az a mocsok?! – nekem is csak most tűnt fel, ahogy a vállam felett végig simított, a bundámba túrt – Megmentetted az életem! – szakadt fel belőle hálásan, de kicsit olyan éllel, mint aki maga sem hiszi amit tettem. Aztán nem fogta vissza magát, átölelte a nyakam, belém fúrta az arcát.

– Köszönöm barátom! – a bundámba mondta a szavait.

A támadók nyöszörögve kérlelték a Dokit, hogy engedje el őket, miközben ő, lassan de biztosan összeszedte magát. Felállt, az első útja a fegyverhez vezetett, felvette. Lerázta róla a görcsbe merevedett végtagot, aztán a hátához a nadrágja derekába szúrta.

– Drogos csürhe! – morogta, ahogy körbenézett felmérve a károkat.

– Gyere! Ellátom a sebed! – a fejével intett felém. Követtem a rendelőbe.

„– És veled mi lesz?” – kérdeztem automatikusan, aztán rájöttem, hogy úgyis hiába. Ő nem hall engem. Tűrtem, ahogy megszabadított a golyótól, fertőtlenített. Néztem a mozdulatait. El kellett ismernem profi volt. Legalábbis, ahogy így elsőre meg tudtam állapítani.

– No, akkor most a védelmem alá veszlek haver! – pisztolyszerű valamit nyomott a nyakamhoz. Gyors volt és határozott. Mintha megütöttek volna, egy pillanatra furcsa szúrást éreztem.

Mivel nem fájt igazán, nem lettem még csak rosszul sem, nem aggódtam. Nem szóltam bele a munkájába, értette a dolgát. Tökéletesen ellátta a sebem.

Egy tálba húst darabolt nekem a hűtőből, elém rakta. Míg azt marcangoltam, telefonált. Nem sokkal később újabb autókat hallottam, fények villogtak. Mellém ereszkedett, s nyugtatva túrta a bundám, óvatosan vigyázva a sebemre.

Megelevenedett a ház. Mentők, rendőrség. Ellátták a dokit, a betolakodókat, már akit el tudtak. Ez egyiküknek már nem volt szüksége rá.

– A farkas a magáé? – kérdezte a noteszébe jegyzetelve az egyik rendőr, fejével felém bökött.

– Igen, az enyém. Biztosíthatom, be van oltva, chipelve és minden papírja rendben van – sorolta, szemrebbenés nélkül, nyájas mosollyal hazudva a rendőr szemébe.

– Megölt egy embert.

Dr. Dunken hanyagul rántott a vállán:

– Ha nem teszi, már halott lennék.

– Tisztában van vele, hogy el kéne, hogy szállítsuk az állatot?

Védőm lassan felegyenesedett mellettem, a marom, a nyakam simogatását egy pillanatra sem hagyta abba.

– Igen, tisztában. És gondolom, maga meg azzal van tisztában, hogy ezt nem fogom engedni. Az életem köszönhetem neki. Bármeddig hajlandó vagyok elmenni, hogy semmi baja ne legyen a barátomnak ebből az incidensből. A dolgát tette. Megvédett!

A két ember hosszan szemezett egymással.

A rendőr végül mély levegőt vett, hangosan fújta ki. Fején megigazította sapkáját, megadón bólintott:

– Megértem Dr. Dunken. Tökéletesen megértem.

Lassan kiürült a ház, ketten maradtunk. Kényelmesen belesüppedt a kanapéba a kandalló előtt, lábát keresztbe felrakta a dohányzó asztalra. Szétdobta karját, fájdalmas fintorral kísérte a mozdulatot.

– Drogosok! Azt hitték könnyű préda a rendelőm az erdő szélén – morogta, rám nézett, kacsintott. – A legjobbkor jöttél! Tudsz időzíteni!

A legnagyobb természetességgel hajolt hozzám, beleborzolt a maromnál a bundámba. Hagytam, hogy nekem dőljön, szinte párnának használt. Amikor éreztem a súlyát, a lassú mély légzését, tudtam, elaludt. Óvatosan csúsztam ki alóla. Haza kellett mennem. Már így is aggódhattak. Messze elmaradtam a szokásos időponttól, amikor a járőrözésből vissza szoktam térni. Gyengébbnek éreztem magam a szokásosnál. A harc, a sebesülés és a vérveszteség. De futottam. Végig hajtottam magam, repítettek haza az izmaim. Egy pillanatra megtorpantam. A kötés ott fehérlett a vállam felett.

A rossz sebbe! – jött a hirtelen felismerés – Ezt nem tudnám kimagyarázni a falkának. Egyértelműen emberkéz nyoma.

Körbenéztem, majd addig dörgöltem magam a fához, amíg a kérge meg nem szabadított a kötéstől. Ezzel viszont felszakadt a sebem, újra vérzett. Nem érdekelt. Megráztam magam, aztán nekilendültem, ismét futni kezdtem.

A barlang bejáratánál, már annyira szédültem, neki tántorodtam a sziklafalnak.

„– Bred!” – Caro aggódó hangját hallottam meg a fejemben először. Az állam alá tolva a fejét próbált betámogatni. Megroggyantak a lábaim, lassan elfogytak a erőtartalékaim. Örültem, hogy eddig bírtam.

Megelevenedtek körülöttem. Aggódó falkatársak bökdöstek az orrukkal.

Yaír sötét tekintettel, szemében bosszúra szomjasan nézett, hiszen a falkájának egy tagját ember tette harcképtelenné. Ismerte a jellegzetes golyó okozta sebet.

„– Ezt fegyver ütötte!” – dörögre, láthatóan forrt benne a düh az ember ellen.

„– Rád lőttek Bred?! Ki? Hol?” – Dunk határozott léptekkel közeledett.

A falkán érezhetően végigkúszott az aggodalom.

Nem tudtam hazudni, de nem akartam elmondtam mindent.

„– Nem tudom.” – fújtattam: „– Mikor megláttam, hogy fegyvert fog rám, támadtam. Akkor lőtt. Nem igazán tudok többet.”

Lehunytam a szemem, reméltem, hogy hagynak pihenni, és elkerülöm a további faggatózásokat. Caro fölém hajolt, aggodalmasan nyalogatott.

Yaír láthatóan azon gondolkodott mi tévő legyen, hogy megerősítse a barlang és a terület biztonságát. Arca sötét volt és gondterhelt. Megfordult és kiment a barlangból. A többiek követték.

Dunk még tett felém pár lépést szimatolva. Döbbenet jelent meg a szemében, tekintetét az enyémbe fúrta. Izgatottan dobbant a szíve, pulzusa gyorsabban kezdett verni, fújtatott. Néhány másodperc után nehezen, de rendezte indulatát. Lassította légzését. Tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam, ahogy hátrált. A szemébe néztem, nem tudtam megmagyarázni, amit benne láttam. Keserűség, sajnálat. Mélyen eltemetett fájdalom sütött belőle, ugyanúgy, mint pár órával ezelőtt ott a szurdoknál.

Már biztos voltam benne, hogy nem csak nekem voltak titkaim.

Hosszan, jelentőség teljesen szemeztünk.

Mit érezhetett rajtam, ami Caro figyelmét elkerülte? – agyam lázasan dolgozott.

Nehezen szakadt el a tekintete az enyémtől. Mielőtt kiment a kürtőből még újra visszanézett a válla felett.

Biztos voltam benne, hogy beszélni akart volna velem, de mivel Caro nem mozdult mellőlem, neki pedig mennie kellett, követnie Yaírt így csak a zavart tehetetlen düh látszott a szemeiben.