2017. október 28., szombat

A KERESZTEZETT - 7 - Vízben járó


Gyors gyógyulásomnak köszönhetően magamon éreztem falkatársaim gyanakvó pillantásait. Megváltoztak velem szemben. Caro érdeklődőbb lett, de nem ellenséges. Yaír sokszor méregetett. Tapasztalt alfahím volt. Pontosan tudta, hogy szokványos esetben egy ilyen seb után hosszú a lábadozás még a fajtánkra jellemző szívósság ellenére is. Mivel eddig tökéletesen bizonyítottam felé hűségemet és tiszteletemet, nem volt miért megvonja tőlem a bizalmát, de óvatosabb lett velem szemben.
Két nap múlva már velük tartottam vadászni. Kiel és Hyra mellém voltak beosztva tanulni. Tudtam, éreztem, hogy Yaír szándékosan tartja távol tőlem Lunát. Ő pontosan tudta, hogy a falkában nincs ellenfelem. Azt viszont nem egészen értette, hogy mire várok még a hatalomátvétellel.
Dunk is megváltozott a beszélgetésünk és a történtek óta. Viselkedését mégsem tudtam hová tenni. Tisztán éreztem, a kettős hozzáállást. Hol úgy viselkedett velem, mintha az alfája lennék, hol pedig, mint egy keményen tanító és óvó szülő. Fel sem tűnt, hogy mikor ragadt meg a szótárában megszólításomként a „fiam” de a legnagyobb természetességgel használta.
Az öt alfakölyökkel és a vadászathoz csatlakozó négy nősténnyel már szép kis létszámú csapatot tettünk ki. Neki mehettünk egy nagyobb termetű állatcsordának is.
Fantasztikus érzés volt velük vadászni. Így, teljes létszámban pedig igazán veszélyes és stabil falkaként tartottak számon minket a szomszédjaink.
Én mégis éreztem az egyre növekvő feszültséget. Türelmetlenül vártam mikor állhatok végre Yaír elé, hogy nyíltan bejelentsem szándékomat. Csak a vak nem vette észre, hogy jó ideje már nem csupán kölyökként óvom Luna testi épségét. De a tisztes távolságot megtartottam. Nem akartam ellenségeket szerezni magamnak. Bár egyre érezhetőbb volt, a sebesüléssel végződő járőrözésem óta, hogy hatalmi harcok célpontjává szemeltek ki a lassan felnőtté érő kölykök. Azt hitték, sérülésem könnyű ellenfélé tesz számukra. Luna tudta, hogy ez nem így van. Pontosan tudta, hogy más vagyok, de megőrizte a titkom.
A feszültséget szinte harapni lehetett, hiába tűnt úgy, hogy békésen és rendben fogtunk hozzá a zsákmányt elfogyasztani. Renc és Sky kezdték el csipkedni egymást, egyre felnőttesebben belemerülve. Kiel rövid gondolkodás után, könnyed mozdulattal ugrott talpra és felém csípett. Nem játékosan.
Ettől tartottam. Ha bármelyik kölyök pont nekem fog esni, nem volt kétség afelől, hogy szembe kell kerülnöm Yaírral ha akarok, ha nem.
Kiel első próbálkozását játékként kezeltem csak egy fejmozdulattal hárítottam. Nem akartam komolyan venni a kihívást. Egy kurta morgással jeleztem, hogy ne keresse a bajt, nekem ő nem ellenfél.
Csak futólag, pillantottam körbe, felmérve, ki hogy reagálja le a fiatal hím próbálkozását. Yaír elkapta tekintetét, mintha nem érdekelné. Dunkon láttam a feszült figyelmet. Zsigereimben éreztem a felismerést, ez nem egy rögtönzött kihívás.
Luna! – tekintetem őt kereste. Testvérével, Hyrával a másik tetemnél volt, már csak tessék-lássék módon falatoztak. Jól laktak. De határozottan a megszokott módon viselkedtek. A két alfa nősténykölyök játékos hempergésbe és pofozkodásba kezdett.
Bármi is készül, ők nincsenek beavatva. – konstatáltam, aztán Carot kerestem, merre lehet. Ő is nyugodtan heverészett az elfogyasztott lakoma után.
Tehát a nőstények kizárva. Ez a hímek akciója ellenem. – minden idegszálam megfeszült, felkészültem a csoportos támadásra. Ilyenben még nem volt részem. Sötét hangulat ereszkedett rám.
Az is lehet, hogy ma meghalok. – szembesültem az igazsággal. Újra körbenéztem. Szívem egyre gyorsabban vert, a koponyám mélynyomóként erősítette fel az ereimben zubogó vér hangját. Egyenletesen, mélyen szívtam be a levegőt, elhatározásom dagadt a mellkasomban. Majd szétvetette. Rugóként pattantam fel, szemfogaim vicsorogva mutattam Kiel felé. Talán egy pillanattal előztem meg csak állkapcsai csattanását. Hangom még nekem is szokatlanul és ijesztően mély volt. A kölyök szemei csak egy pillanatra nyíltak nagyra. Ha ez az akció csak az ő ötlete lett volna, már nyüszítve szaladt volna el. Láttam a tekintetében, éreztem a szagán, apró remegés rázta a bundáját. A farkát vissza kellett tartania, hogy ne húzza teljesen a lábai közé.
Megálltam a mozdulatban, ugrásra feszült inakkal, hosszan, lassan engedtem ki morogva a tüdőmből a levegőt.
Oldalról a másik két alfakölyök szinte belém csapódott. Áthengeredtem a tengelyem körül, állkapcsom csattant az egyik marján. Lendítettem a fejem, Sky nyüszítve repült odébb. Kapartak a lábai az avarba, ahogy azonnal próbált lábra állni.
Frey volt az első a felnőttek között, aki lassan leszegett fejjel morogva elindult felém. Kihasználta, hogy Renc még felettem volt és fürgén kapkodott az állkapcsával a nyakam és a vállam felé.
Tang ugyan felállt, de tanácstalanul nézett Leere, aki automatikusan Yaír felé fordult. Égyértelmű volt, hogy jelre vártak.
Dunk is felállt. Büszkén, hegyezett fülekkel, megemelt farokkal. Úgy állt ott, mint egy nemes alfa. Ő nem parancsra, vagy jelre várt. A mozdulat, tekintélyt parancsoló volt, és azt jelezte, vele is számolniuk kell.
Frey is rám vetette magát, a vállamba mart. Fogakat éreztem az oldalamban. Kiel is részesülni akart a csoportos győzelembe.
Dunk fenyegető mély morgása szinte megrezegtette a levegőt.
Erre már Yaír is felállt.
A hatalmas fekete rajzos béta hím ránk vetette magát. Nem kímélve a két alfakölyköt sem, elszánt harccal szaggatta le rólam támadóim.
Végre talpra tudtam ugrani. Az adrenalintól nem éreztem a sebeim. Az életösztön nagyobb volt bennem.
Frey volt az első, akinek a nyakát gondolkodás nélkül átharaptam. Hörögve rángatóztak a lábai, ahogy odébb lendítettem. Amikor földet ért felszakadt torkából vulkánként pulzált ki a vér.
A négy nőstény is talpra ugrott, de ne mozdultak.
Yaír közbeavatkozása érthető volt. Fiai közvetlen veszélybe kerültek.
Tang és Lee szinte egyszerre csatlakoztak alfájukhoz.
„– Fuss fiam!” – ordított Dunk. Veszélyes morgással, elszántan fenyegető testtartással a közeledők elé fordult.
Kielt óvatosan pakoltam el az utamból. Nem akartam komoly sebesülést okozni neki. Megértette, hogy szerencséje volt és nem is kapdosott utánam.
„– Nyomás! Fuss!” – ismételte Dunk, azzal falkatársai közé vetette magát, feltartotta őket, hogy időt nyerjen nekem.
Csak egy pillanatra találkozott Lunával a tekintetünk. Szűkölve dobbantott mellső lábaival. Ebbe benne volt minden. A féltő aggodalom és Dunk szavainak megerősítése.
Mély levegőt vettem, s már fordultam is az erdő felé. Kilőttem, az izmaim, szinte repítettek. Szégyelltem magam.
Futok! Menekülök! – összeszorult a torkom. Azon az éjszakán volt mentségem. Mindössze öt évem. Egy riadt gyerek voltam. Most?
Alfa akartam lenni, saját falkát akartam, és most mégis menekülök! – fújtatva torpantam meg. Hátra néztem. Hallottam a vérre menő acsarkodást. Nem hittem volna, hogy Dunk ilyen mértékig mellém fog állni. A falkával is szembe fordult értem. Hallottam, hogy páran követni kezdtek.
Elíz, Lee, Rella és Caro szagát éreztem.
Caro – mély levegőt vettem. Rajta sosem tudtam kiigazodni. Talán ezért nem is mertem igazán a bizalmamba avatni.
Megfordultam és tovább futottam. Agyamban a gondolatok összekuszálódtak. Megszédültem, az egyik fa végigsúrolta az oldalam. Megcsúsztak a lábaim és egyensúlyomat vesztve gurulni kezdtem bokrok és letört ágakon keresztül az egyik gyorsfolyású patak medrébe. Rázott a remegés, szokatlanul hidegnek éreztem a patak vizét. Lassan, fordultam hasra, hogy feltápászkodjam a landolás után.
Vízben járó. – villant fel elsőnek az agyamban Dunk szavai, ahogy néztem a csillogó patak vizét, benne a két nyitott újakkal támaszkodó kezet. Megakadt a levegőm, pillanatok alatt kiszáradt a torkom, fájt, szorított a mellkasom. Hideg szaladt végig a hátamon. A kis meder alján a kövek szúrták a térdeim. Az ujjak megmozdultak, lassan kiemeltem a vízből. Forgattam emberi kezeimet az arcom előtt. A döbbenetből jellegzetes szag zökkentett ki. Levegő után kapkodtam, néztem körbe. Próbáltam gyorsan tájékozódni. Megzörrent mellettem a bokor, Caro ugrott elém a vízbe.
Automatikusan leszegtem fejem, a támadásra felkészülve megfeszültek az inaim. Úgy álltam ott emberi formámban ugrásra készen, mint egy futó a rajt előtt. Kezeimen támaszkodtam, lábaim fél guggolásban, kilövésre kész remegő izmokkal. Tekintetünk egymáséba fúródott. Néhány pillanat múlva a döbbenetet láttam a szemében. Vicsorgott, de nem morgott. Védekező állást vett fel, úgy nézett rám.
„– Bred?!”
Hallom! Még így is hallom! – lüktetett az agyam.
„– Igen!” – csak reméltem, hogy ő is hall.
„– Mi vagy te? És mi történik?”
„– Nem tudom! Én senkit nem akartam bántani!”
„– Tudom.” – lassan oldalazva utat engedett, a folyó medre felé lendítette fejét: „Menj!”
„– Vigyázz Lunára! Szeretem!”
Bólintott.
Mély levegőt vettem. Bukdácsolva próbáltam két lábra állni, meg-megrogytam kapaszkodva, támaszkodva tettem meg az első lépéseket. Vállam felett hátra néztem. Még mindig engem nézett, szeme tele volt keserűséggel, együttérzéssel.
„– Visszajövök érte!” – mondtam szilárd elhatározással, aztán tovább küszködtem magam.
Caro az ég felé emelte hosszú orrát, elnyújtva felvonyított.
Ebbe benne volt a búcsúzás, és jelzés a többieknek, hogy erre nem talált semmit.
Vérző karmolás nyomokkal, harapásokkal a testemen bukdácsoltam a hideg, tiszta folyású patakban. Fogalmam nem volt, hogy nézhetek ki. Mennyire lehetek ijesztő, egyáltalán emberi?! Csíptek a sebeim, sajgott a csontom, fáztam, amikor meglibbentette a szél a vizes bőröm.
Testemen keveredett a vér a sár, remegtek az izmaim a kimerültségtől, a sérülésektől. Furcsa volt újra használni a kezeim. Markoltam fogtam, amit értem, próbáltam kijutni a patakmederből. Nem tudtam mennyi métert vagy kilométert tettem meg a vízben. Kimásztam a meredek ágakkal, indákkal borított falon. Remegve, óvatosan görnyedt testartással egyenesedtem fel. Markoltam támaszként a fa kérgét, végignéztem meggyötört testemen.
Így nem mehetek ki az útra. – jött a felismerés, hiszen nem volt rajtam semmi a vérrel keveredett sáron kívül.
A Doki! – automatikusan arra fordítottam a fejem amerre a ház volt.
Eszembe jutott az éjszaka, amikor megmentettem az életét.
Azt fogja hinni, hogy én is egy mocskos drogos vagyok. – fáradtan vágtam egy fintort. Rendeztem a gondolataim, mit tegyek?!
Dunk! Neki segítség kell! – agyam lázasan dolgozott.
Dr. Dunken állatorvos! Visszamegyünk érte! Én tudom, hol van! A Doki meg összekaparja bárhogy is téphették meg! – szilárd elhatározással indultam el egykori otthonom felé. Hihetetlen erőt adott, hogy segítenem kell védelmezőmnek.
Fél kábán, szinte nem is voltam a tudatomnál, az ösztön vitt. Bukdácsolva átküzdöttem magam a gondosan nyírt tisztáson, és mint mindig a hátsó üveg teraszajtót vettem célba.
Biztos rendel. Ilyenkor mindig rendel. – valósággal beborultam, ahogy eltoltam az ajtót. Felborítottam az antik fotelt, feltápászkodtam. Abba kapaszkodtam, amit értem. A kimerültség és a vérveszteség szinte az utolsó erőmet is kiszívta. Nagy levegőt vettem, a nevén akartam kiabálni, de csak fújtattam. Szédültem, forgott velem a szoba. Halvány utolsó emlékem, mintha megjelent volna vadászpuskával a kezében, a folyosó ajtajában.
– Dunk… – fújtam. Nem is voltam biztos benne, hogy hangként hagyta el a bétahím neve a szám, vagy csak az agyamba ivódott, hogy vissza kell érte menni.
– Dunk! – próbáltam újra hangot préselni ki magamból. Minden erő kiszállt a végtagjaimból, mély sötétségbe zuhanva ernyedten rogytam össze.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése