TALAN - 10 - Egy másfajta világ

Már nem hallotta Ivan értelmetlen szavait. Hideg volt és sötét.

Miért nem döglök már meg? – türelmetlenkedett, s határozottan úgy érezte, mintha hullámokban, néha könnyebben viselte volna a sebeket.

„Ez neked kevés, hogy megdögölj kölyök!” – hallotta belülről egykori tanítója szavait.

Mi kéne ettől is több a halálhoz? – morfondírozott, lassan résnyire nyitotta a szemét, hunyorgott. Mindene sajgott, s az az ismeretlen fém marta őt belülről. Ivan jutott eszébe, a sárgán izzó szemei, ahogy nézte őt.

Nem is ember! Ő sem ember! – konstatálta.

Miért titkolta? Miért nem mondta el soha? Hová tűnhetett? – Erőtlenül billent jobbra, balra a feje, próbált szétnézni. Zörgött az avar, lépések közeledtek.

Remek! – Vett egy mély lélegzetet. – Majd jön egy nagy maci és jól felzabál!

Imbolygó erős fény pásztázta át a kis tisztást, feléje tartott.

Elemlámpa! Maci nem hord lámpát…

– Basszús – fújta az ismeretlen mély rekedt hang, ahogy fél térde ereszkedett Talan mellett.

Hosszú dús sötét haja copfban volt, terepszínű egyenruhát viselt. Óvatosan ért a félvér vadászhoz, vizsgálgatta a sebeit, megtámasztva az állát, lassan fordította a fejét, hogy jobban szemügyre vegye. Az erős fénytől Talan arcizmai megrándultak, összébb húzta a szemeit.

– A rohadt életbe! – sziszegte a fogai között a férfi, ahogy felfedezte a rúnákat Talan mellkasán. – Mocsok törvényszegők!

A vadőr elkaparta körülötte az avart, hogy jobban fel tudja mérni a sérülést okozó tárgyak helyzetét.

– Sajnálom öregem, de ez most kissé fájni fog – motyogta, azzal szorosan lefogta Talan csuklóját s egy hirtelen mozdulattal kihúzta a tenyeréből a dárdát. Talan teste egy pillanatra belefeszült. Fájdalmasabb volt, hogy megszabadult a fegyvertől, mint amikor a vámpír átszúrta vele a testét. A másik béklyóval hasonlóképpen járt el az ismeretlen segítő.

– Ezekhez – kezével a karók felett körözött – viszont, én egyedül kevés vagyok. – Mélyet sóhajtott a férfi, aztán újra folytatta előbb elkezdett furcsa vizsgálódását Talan kezein. A tenyerébe vette, áttapogatta az ujjait, a csuklóját, majd figyelme újra a félvér arca felé irányult. Félrebillentette a fejét, ujját végigvezette Talan arcélén, állán, majd váratlanul ugyanolyan kutató mozdulattal, mint egykor Bardwell, felhúzta a félvér vadász ajkát az ínyét a fogait vizsgálgatva.

– A francba – dünnyögte. – Tarts ki haver! – A férfi kitapogatta a telefonját a zsebében, aztán előkotorta.

– Hello Braydon! Esemény van! Egy félvér farkas! Alaposan kicsinálták a szerencsétlent… még él! Ez egy őrző! Rajta vannak a rúnák! Egyedül nem tudom még csak megmozdítani sem, nem még feltenni a kocsira. Telepakolták karókkal. Rendben. Itt leszek, ti meg siessetek! – Bontotta a vonalat, majd elsüllyesztette kabátja mély zsebébe a készüléket.

– Ki a franc, mert ilyet csinálni? – morogta, szinte csak magában a vadőr.

Talan szemeit épp csak résnyire nyitotta, miután hallotta, hogy a férfi felállt mellőle. Jobban megnézte ismeretlen segítőjét, aki hozzá fogott tüzet gyújtani. A fellobbanó lángok fényénél nagyjából láthatta az arcát is. Markáns volt, sötét bőrű, de nem nigériai vonásokkal. Egy Tahiti férfihez volt inkább hasonló. Vállai még a kabát alatt is feltűnően szélesnek látszottak, és Talan elég magasnak saccolta guggolva is. Újra mellé térdelt a vadőr.

– Hallasz? – próbálta vele felvenni a kontaktust a férfi. – Mi a neved? Honnan keveredtél ide?

– Ta’n – lehelte erőtlenül Talan, közben igyekezett megnedvesíteni kiszáradt ajkát. Nyelve nem engedelmeskedett nem tudott vele szavakat formálni úgy, ahogy akart volna, így nem volt egészen érthető, amit próbált mondani. A férfi reménykedve hajolt hozzá közelebb, hogy jobban hallja.

– Mit mondasz? Dan?

Talan lemondóan hunyta le újra a szemeit. Hiábavaló próbálkozásnak tartotta, hogy megértesse magát a segítőjével.

– Dan – könyvelte el a félreértett nevet a vadőr motyogva. – Szóval Dan, nem sokára itt a segítség és biztos helyre viszünk. – magyarázta a férfi. Levette a kabátját és betakarta vele Talan reszkető véres testét, már amennyire a belőle kiálló karók ezt lehetővé tették.

Még gyengének, de sokkal jobban érezte magát. Nem feszítette fájdalmasan semmi a mellkasát, s már könnyebben tudott lélegezni is. Érzékelte az ablakon bevilágító nap sugarait, a friss erdei levegőt. Tompa csend volt a szobában, mintha hangszigetelt lett volna. A madarak vidám csicsergését hallotta csak kintről a nyitott ablakon át, meg valaki sokadjára próbált beindítani egy elég betegesen fel-felhörgő motort.

Valami mégsem volt rendben vele. Bár a tudatánál volt, de szinte nem érezte a nyelvét, s próbált legalább suttogni, de az sem ment neki. Folyamatosan reszketett, remegett az egész teste, ahogy szabálytalanul rángatóztak az izmai. Elöntötte a forróság, közben rázta a hideg veríték.

Nyílt az ajtó, s döbbent némaságban követte a tekintetével a látomásaiban megjelenő lányt. Sötét haja egy tarka kendővel volt a homlokánál lekötve, akár egy Woodstocki felvonulás aktivistájának.

Mi történt? Hol vagyok? Ő hogy került ide, húsvér valóságában? Ki ő? – Talan feje teleszaladt kérdésekkel. Épp csak mozdult a szája, de szólni nem bírt. Csupán artikulátlan hangok hagyták el a torkát, nem úgy forgott a nyelve, mint ahogy azt ő akarta. Mintha bekábították volna.

A fiatal nő a kezében lévő tálcát az ágy melletti kis szekrényre csúsztatta, s leült az ágy szélére. Lágy, nőies kezeivel áttapogatta Talan arcát.

– Még piszok lázas vagy – állapította meg dünnyögve a lány.

Talan csak döbbenten itta a gyönyörű nő látványát. Több mint zavart volt.

– Dan, igaz? – a nő kedves mosollyal nézett az arcába, majd tekintete a rúnákra tévedt, aztán újra a férfi meleg barna szemeit nézte. Talan dühös volt a helyzetre, hogy nem bírt megszólalni, kijavítani a nevét. Csupán ideges, nyugtalan sűrű pislogásra futotta tőle, miközben minduntalan próbált szavakat formálni.

– Ne erőlködj – ingatta a fiatal nő a fejét. – Valami idegre ható méreg volt a lándzsán. Időbe telik, míg kidolgozza a szervezeted. – Mély levegőt vett. – Mert reméljük, hogy ki fogja! – Úgy csacsogott, akár Haley és ugyanolyan kedves sötéten csillogó szemei voltak. – Kaila vagyok – mutatkozott be egy halvány mosollyal. Talant ütésként érte a név.

Haley nővére! – A döbbent felismerést újabbak követték. Hiszen Haley még mondta is neki, hogy ő is látta ki van a fejében.

Tudta! Tudta, hogy a nővére az, akit mindig lát! – Talan szeme könnybe futott, ahogy eljutott a tudatáig Haley újabb néma áldozatvállalása. Nem bírta magát visszafogni. Talán az idegbénító méreg hatásának is köszönhetően, nem tudott uralkodni magán. Néma zokogásba fogott, makacsul összeszorított fogakkal.

Kaila szemei döbbenten kerekedtek el.

– Istenem! Mi történhetett veled? – nyugtatgatva simította végig a szinte nyüszítve síró férfi vállát, karját.

Kopogás zavarta meg a bontakozó ismerkedést, majd nyílt az ajtó s nappali világosságnál is megfigyelhette Talan az éjjeli megmentőjét. Mint egy tekintélyt parancsoló hadisten. Kimondottan domináns hím volt a férfi, aki lassú léptekkel sétált a betegágyhoz.

– Hogy van?

A rövid kérdésre Kaila csak rántott a vállán.

– A méreg nehezen megy ki belőle – sóhajtotta.

– Az is csoda, hogy él, ahogy kinézett! – morogta a vadőr.

– Mi történhetett?

A férfi tanácstalanul húzta vállai közé a nyakát, széttárta a karját.

– Visszamentem és jobban körülnéztem. Lehettek társai! Talán hárman voltak, de hogy ketten az biztos! A barlangban volt egy fegyverekkel teli táska, meg egy hátizsák. Abban női ruhák voltak! – sorolta a vadőr. – Elég sok vért találtam mindenfelé. Valakit a fához is kikötöttek, azt viszont nem elengedték, hanem elszaggatta a drótokat! Nagyjából hét nyomot tudtam megkülönböztetni. Ki kihez tartozott, hogyan oszlott el a létszám, azt csak találgatni lehet. Talán az a valaki késztette menekülésre a támadókat, vagy pont az ő foglyuk volt és azt szabadították ki.

– És a nő? Azt mondtad, az egyikük nő lehetett.

– Magukkal vihették, mert más nem volt ott. Se halott se élő. Csak ő. – A vadőr a fejével Talan felé bökött.

– Vagyis akkor tudjuk meg mi is történt, ha végre tud majd beszélni – sóhajtott fel Kaila, s együttérző pillantással nézett vissza a magába zuhant félvérre.

– Jah – fújta a markáns testalkatú férfi. – Legalábbis az ő verzióját.

Kaila homloka ráncba szaladt a bizalmatlan megjegyzésre.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Nem bánnám, ha Amarion látná őt – rántott a vállán a vadőr.

– Amarion ide nem jöhet, ezt te is tudod!

– Tudom. Akkor is érdekelne a véleménye. Mérgezett dárdák, karók… valakik nagyon a halálát akarták, és úgy néz ki csak az övét!

– Egyelőre nincs olyan állapotban…

– Sokkal ramatyabb állapotban volt mikor idehoztuk.

– Majd ha lábra tud állni, vagy legalább meg tud szólalni! – a két ember vitája egyre élesedett.

– Ha csak nem végez vele a méreg!

– Akkor meg nem mindegy már, hogy mi is történt valójában?

– Nem! – vágta rá határozottan a vadőr, hangjába szinte beleremegett Talan mellkasa is. – Rúnák vannak rajta, tehát egy őrző! Azzal az ismeretlen méreggel nyilván gyengíteni akarták. Az őrzőknek inkább eszmei hatalmuk van. A méreg arra utal, hogy a fizikai erejétől tarthattak! Többet tudtak róla, mint mi!

– És aztán?

– Azt mondtad figyeljem, mert hamarosan ide érhetnek a húgodék.

– Mi köze ennek a húgomhoz?

– Fel volt tépve a torka is! – a férfi Talan felé lendítette a karját. – Mennyire volt megbízható a húgod kísérője? Te magad mondtad, hogy egy prikolics! Ha egy olyannak elborul az agya, el tudod te képzelni, mit tud művelni? Mi van, ha azt kötötték ki? Mi van, ha az szabadult el? Akkor valahol majd megtaláljuk a húgod maradványait is, és nagyon fogok neki örülni, hogy egy vérszomjas fenevad itt kóblászol majd az erdőmben! – A vadőr indulatos kézmozdulatokkal kísérte a szavait.

Talan tehetetlenül hallgatta a két ember vitáját, aminek tulajdonképpen pont ő volt a témája.

– És mi van, ha ő az?! És akkor örülj, hogy a méregtől meg a sebeitől meg sem tud moccanni!

– A húgom megbízott benne!

– Gratulálok neki! – fújtatott a vadőr.

– Különben is, rajta vannak a rúnák! Vagyis, ő őrző! Haley haverján nincsenek rúnák!

– Nem bízok meg benne! – jelentette ki határozottan a vadőr. – Egy őrzőnek nincsen ilyen és ennyi fegyvere! Egy vadásznak, igen! Semmi nem egyértelmű vele kapcsolatban!

Talan pislogva hallgatta őket, sokadjára mérte végig a markáns férfit. Ivanra emlékeztette őt, de valahogy mégis kicsit más benyomást tett rá a vadőr. Egészen más tekintély sugárzott róla. Olyan volt, ahogy beszélt és a mozdulatai, akár egy hadvezér.

– Tapintatos vagy, mint mindig Maximus McGinty – sóhajtott egy mélyet a fiatal nő, hangjában enyhe csípős éllel. Megköszörülte a torkát, úgy pillantott válla felett a némaságra és mozdulatlanságra ítélt félvér felé.

– Nem bánom, hogy hallja, amit mondok – vágta rá határozottan a férfi, s kilépve a nő takarásából, hogy jobban lássa őt Talan, megismételte előbbi szavait egyenesen a félvér vadász szemébe. – Lehet, hogy összekapartalak, de attól még nem bízom meg benned! Rajtad tartom a szemem!

– Mert, hogy el tud futni, igaz? – Kaila, billegett a talpán, háta mögött összefonta ujjait, s egy halvány, de enyhén gúnyos mosollyal nézett fel a magas erőteljes férfire.

Maximus mélyen szívta be a levegőt, majd pár nyújtott lépéssel, dühösen távozott a szobából.

– Elég pokróc természete van, de egyébként nemes a szíve! – magyarázta Kaila, közben sétálgatva visszaindult Talan betegágyához. – Ne szívd mellre, amiket mond – Megfogta a férfi kezét. – A vérében van a védelmezés és az óvatosság.

Talantól most csak egy fáradt pislantásra futotta, amit a nő egy kedves mosollyal ajándékozott meg.

Már nem számolta, hogy mennyi ideje volt tehetetlenségre ítélve a szoba s az ágy foglyaként. Összefolytak a napok, ahogy hol aludt, hol a gondolataival gyötrődve csak nézelődött a szobában. Kaila volt az egyetlen látogatója, aki ételt hozott neki, megetette, és néha áttörölgette a láztól izzadt testét. Talan többször végigfutotta már gondolatban, ha majd újra tud beszélni, hogyan fogja megmondani a fiatal nőnek, hogy ki is ő valójában. Eldöntötte, hogy bármi is lesz Kaila reakciója, fel fogja vállalni magát, és mindazt, amit tett. Számított a dühére, a gyűlöletére, hogy megölte az anyjukat. Nem is várhatott mást, hogy megértse, hogy megbocsássa, hiszen az igazi legbelső érzéseit, csak is Haley ismerte.

Talan még aludt, amikor Kaila forró levessel a tálcán, óvatosan végig suhant a szobán. A félvér arra ébredt, hogy a nő a mosdóban matat, s hallotta, ahogy vizet engedett.

Talan ujjai megrándultak, mire aztán tudatosan is próbálta mozgatni őket. Egészen lassan zárta, majd nyitotta az öklét. Feszített akaraterőre volt szüksége, hogy megtegye ezt az egyszerű mozdulatot. Többször is megismételte egymás után, aztán hagyta ellazulni az izmait, lehunyta a szemeit. Érzékelte, hogy a nő leült mellé az ágy szélére, csobbant a víz, mint mindig mikor a kis törölközőt belemártotta Kaila. Aztán érezte a kellemesen langyos vizet, a puha anyagot, ahogy a fiatal nő óvatosan végigsimított vele a mellkasán. Szándékosan tett úgy mintha még aludna. Ki akarta élvezni a pillanatot, a kényeztetést. Csukott szemmel pedig legalább nem látta a nőt és nem lett szégyenérzete, hogy arra szorul, hogy mosdassák. Érezte, ahogy az anyag többször egymás után a felrajzolt rúnákon siklott át.

Rájött! Biztos, hogy rájött, hogy csak hennával felrajzolt vacak az egész! – lüktetett az agyában. Kíváncsi is volt, hogy mennyi maradt meg Haley művéből, de félt is szembesülni vele. Mikor már sokadjára öblítette és mosta azt a területet Kaila, hallhatóan nagyot nyelt, s óvatosan nyitotta a szemét. Tekintete a lányéba fúródott, majd a rúnákra siklott. Hibátlan eredetiségében még ott voltak! A nő tekintete mégis zavart volt, és sietve mosta ki a törölközőt.

– Bocs, ha felkeltettelek – hebegte.

Talan erőtlenül ingatta a fejét, amit egy nemleges fejrázásnak szánt.

– Segítek enni. Hoztam levest – hadarta Kaila, azzal felkapta a lavór vizet és siető léptekkel ment a mosdóba. Talan csak egy pillanatra láthatta a barnásvöröses vizet, amitől újra rossz érzések kerítették hatalmukba. Megint a rúnákat figyelte a mellkasán, de azok hibátlanok maradtak.

Mitől színeződött el a víz? – a homloka ráncba szaladt, lassan fordította a fejét a mosdó irányába, ahonnan lendületes léptekkel jött elő a lány. Visszaült az ágy szélére, ölébe vette a tálcát. Kendőt terített Talan mellkasára, mint egy előke gyanánt, aztán nekikészülődött, hogy megetesse a magatehetetlen férfit.

– Nos Dan, jó étvágyat! – mondta mosolyogva és a szájához emelte az első kanállal a forró, jó illatú levest.

– Nem Dan – csúszott ki Talan száján, amivel saját magát is meglepte. Annyi áthallgatott nap után furcsa volt hallania a saját hangját. Erőtlen volt rekedt és halk.

Kaila szemei elkerekedtek. Hirtelen nem is tudta mire reagáljon először. A vallomásra, vagy arra, hogy végre betege megszólalt.

– Nem? – csuklott el a nő hangja. – Hát akkor?

Talannak össze kellett szednie magát a vallomáshoz, amit magában már oly sokszor végigjátszott. Főleg, hogy hallhatta, hogyan vélekedik a vadőr a személyéről. Lassan mélyre szívta a levegőt, s csak remélte, hogy újra sikerül értelmes szavakat kipréselnie magából.

– Talan.

Kaila arcára kiült a döbbenet. Remegve fújta ki a visszatartott levegőt, kezéből a tányérba csúszott a kanál. Átfutott az agyán, hogy ez mit is jelenthet! A feltételezett nő, akiről Maximus beszélt, a húga volt, Haley!

– Istenem! – lehelte remegő hangon, s hogy ki ne essen még a tálca is a kezéből, gyors mozdulattal a kis asztalra csúsztatta. – Mi történt? Haley? Mi van Haleyvel?

Talan megnedvesítette kiszáradt ajkát, légzése elnehezült az emlékektől, szeme fátyolossá vált.

– Nem tudom – nyögte ki erőtlenül a gyenge félvér.

– Hogy-hogy nem tudod?

– Ivan elárult minket – folytatta lassan és halkan Talan, de egyre biztosabban tudott már beszélni.

– Ivan?

Talan pislantva bólintott.

– Azt mondta segít… mégis elárult… pénzért

– Kinek?

– Anyád bátyja, három másik vámpírral…

Kaila leírhatatlan tekintettel méregette a félvér vadászt. Ott volt előtte húsvér valóságában az a prikolics vérfarkas fajta, akiről annyit hallott a húgától. Aki hagyta, hogy igyon belőle, aki vigyázott rá, aki védelmezte, akiről bár hihetetlen, de csak dicsérő szót hallott a testvérétől.

– Hagynotok kellett volna, hogy meghaljak – szuszogta Talan a könnyeivel küzdve.

– Tessék?

– Haleyért.

Kaila számára kicsit zavarosak voltak a prikolics szavai.

– Te meg akartál halni Haleyért? Miért? – kérdezte döbbenten a fiatal nő, mire Talan csak bólintott és elfordította a fejét. Makacs dühvel összeszorított álkapcsán megfeszültek az izmok. Nem mondhatta el, hogy miért is. Azért, hogy Haley újra szabad legyen. Akkor el kellett volna árulnia azt, amit megígértek Haleyvel egymásnak, hogy az ő titkuk marad. A vérkötelék, hogy összekötötték magukat, hogy társak lettek. A sírig, amit csak egyikük halálával lehetne feloldani. Ő pedig ezt készült vállalni a fiatal lányért.

Hosszú percekig döbbent csend uralkodott a szobában.

– Haley nem mondta, hogy rajtad is vannak rúnák – Kaila megköszörülte a torkát, zavartan pislogott a férfi mellkasa felé.

– Mert nincsenek – motyogta Talan. – Ő rajzolta rám.

– Értem – vett egy nagy levegőt a nő.

– Megígértem, hogy biztonságban elviszem Amarionhoz, megesküdtem, hogy…

– Amarionhoz? – szakította félbe Talan vallomását Kaila. – Kinek ígérted meg?

Talan hosszas hallgatás után végül kimondta, vállalva vele a további kérdéseket és válaszokat.

– Anyádnak.

– Anyámnak? Haley azt mondta megölték őt!

– Igen, még előtte, hogy…

– Istenem! – szakadt fel Kailából, a félvérbe fojtva beismerő vallomását. Arcát a kezeibe temette, hirtelen túl sok információ zúdult rá. Mély levegőt véve aztán kihúzta magát, végigsimított a tarka kendőn a hosszú fekete haján.

– Elviszlek Amarionhoz – mondta határozottan.

– Tedd azt – pislantott Talan beleegyezőn. Számított rá, hogy vizsgáztatni akarják a vajákossal, hogy igazat mond-e. Nem bánta. Sőt! Remélte, hogy talán az ismeretlen varázsló féle, esetleg majd tud valamit Haleyről mondani.

Lassú mozdulatokkal öltözködött. Nem akarta, hogy Kaila segítsen neki, annak ellenére, hogy biztos volt benne, hogy mikor még nem volt magánál többet is látott a testéből, mint a véresen tátongó sebeit. Akárhányszor belegondolt, hogy láthatta őt a fiatal nő, és hogy ki volt neki szolgáltatva, dühös szégyen fogta el. Éppolyan dühös volt a kialakult helyzetért is, hogy akit olyan sokszor látott maga előtt, és akiért megszámlálhatatlanul vágyakozott titokban, éppen Haley nővére volt. A kötelék pedig nem szűnt meg közte és a kis félvér vámpír között, hiszen életben maradt. Haley is él, aminek nagyon is örült, mert megtapasztalta, hogy ha a lánynak komoly baja esne, abba talán bele is őrülne.

Kusza zavar volt a lelkében és a fejében egyaránt. Pont ezért ő is akarta ezt a találkozást a vajákossal.

Max, Talan előtt magasodva állt, keresztbe font karokkal és figyelte a méregtől még lelassult mozdulatait. Elég türelmesen viselte a marcona vadőr a várakozást.

– Segítek – morogta meglepő együttérzéssel a férfi.

– Nem kell – ingatta a fejét Talan. – Egyedül akarom.

– Rendben – fújta a vadőr. – De gyorsabban menne és hamarabb is indulhatnánk.

– Tudom – motyogta Talan szégyenkezve lehajtott fejjel. – Bocs… de…

– Rendben – McGinty biztatóan vállon csapta, de visszafogta erejét, nehogy kibillentse az egyensúlyából a bizonytalan, imbolygó testtartással ülő félvért. – Megértem.

Talan az ágy végébe, és a szék háttámlájába kapaszkodva, lassan felállt miután felöltözködött. Szédült, erőtlennek érezte magát, zavart volt a koordinációja a testében lappangó méregtől. Max ugrásra készen figyelte minden mozdulatát, de hagyta, hogy a lábadozó beteg egyedül próbálkozzon. Látta rajta a makacs kitartást és a dühös akaratot. A félvér vadász állkapcsán megfeszültek az izmok, ahogy minden porcikáját engedelmességre próbálta kényszeríteni. Remegett, meg-megrándultak a mozgásra bírt izmok, ahogy lépett. Óvatosan engedte el az ágy végét, ami pár lépés erejéig biztos támasztéka volt. Megállt egy pillanatra, mély levegőt vett és az ajtó felé emelve a tekintetét, folytatta az útját. Max lassan lépdelt mögötte. Tagadhatatlanul tiszteletet ébresztett benne a fiatal félvér.

Talan nem fogadta el ezt az állapotot, a magatehetetlen kiszolgáltatottságot. Számára olyan nem létezett. Vagy élni, vagy meghalni! Mivel életben maradt, így nem akart senki támogatására szorulni, attól ő jóval büszkébb és makacsabb volt. Egy panasz szó nélkül kibotorkált az udvaron várakozó terepjáróhoz. Kaila már ugrott volna, hogy nyissa előtte a kocsi ajtaját, de Max megrázta a fejét Talan mögött, jelezve a nőnek, hogy ne tegye. Kaila visszább lépett, hogy utat adjon a lábadozó félvérnek, az első útján.

A terepjáró egy idő után már nem volt megfelelő jármű a számukra. Elfogyott az út, csak benőtt csapások vezettek fentebb a hegyre, vagy néhol még az sem.

Max hitetlenkedve ingatta a fejét.

– Braydon egy hordággyal és pár emberrel…

– Akkor inkább lőjenek le, mint egy kutyát – sziszegte Talan.

– Hogy a francba akarsz oda felmenni, mikor járni is alig bírsz? – Max dühösen lendítette úti céljuk irányába a karját.

 – Megcsinálom – vágta rá határozottan Talan.

– Jah. Persze – Maximus a kocsi csomagtartójából kötelet vett elő. – Nem zarándokútra jöttem, hogy napokig tartson.

– Te mit akarsz, Max? – Kaila szeme elkerekedett, amikor a vadőr szakszerűen a félvér vadász derekára csomózta azt.

– Ha kell, felhúzom magam után – morogta a férfi.

– Te megőrültél – hüledezett a fiatal nő.

Talan nem szólt, némán tűrte, és figyelte, ahogy a vadőr aztán saját magára is rácsomózta a kötelet, majd megvizsgálta, elég jól tart-e.

– Na, gyerünk! – fújta miután végzett, s buzdítva lendítette a kezét és határozott léptekkel megindult. Eleinte csak nagyon lassan, folyamatosan hátra pillantva, hogy Talan miként tud utána kapaszkodni és haladni vele. A félvér vadász pedig minden erejét összeszedte, hogy kettejük között a kötél egyszer se feszüljön meg, a vadőrnek ne kelljen neki segítenie.

Kaila folyamatosan Talant figyelte. A mozdulatait, ahogy küzdött saját magával, a méreggel, a gyengeséggel. Az arcát fürkészte, próbálta kitalálni a gondolatait, de legalább következtetni a félvér prikolicsban lejátszódó érzelmekre. A fiatal nő fejében szöget ütött Talan megjegyzése, hogy meg akart halni Haleyért. Próbálta kitalálni, hogy miért.

Talan erősen szuszogott mire felértek a szurdokra, a felsője hozzátapadt izzadt testéhez, a homloka is gyöngyözött, de hallgatott. Egy fájdalmas nyögés sem hagyta el a száját.

A szurdokon, kicsi tisztás volt, ahol egy állatbőrökkel betakart jurta állt. Kézi szövésű vastag takaró lógott a bejáratán, ami mellett egy rönkön sas vijjogott kiterjesztett hatalmas szárnyaival. A sátorból ismeretlen nyelven, egy reszelős mély hang szólt ki. Valami parancsszó, utasítás lehetett a madárnak, aki elhallgatott, s fenséges tartással abbahagyta a vendégek riogatását.

A sátorban csak a középen égő tűz adott némi fényt, ami mellett egy nagyobb kockára faragott kő mellett ült Amarion, sötét, nehéz posztóból készült csuhás köntösben. Arcát takarta a csukja, ahogy leszegett fejjel a földet nézte.

– Gyere közelebb – dünnyögte, kezével egy hívogató mozdulattal kísérve szavait.

Talan engedelmesen tett eleget az invitálásnak. Miközben lassú léptekkel ment a vajákos felé, derekáról leoldotta a kötelet.

– Talan Falgaut – mondta ki a férfi a nevét, motyogva, szinte bele a földbe.

A vadőr szemei elkerekedtek, dühös kérdő pillantással fordult Kaila felé.

– Remek! – fakadt ki indulatosan Max, ahogy látta, Kaila egyáltalán nem lepődött meg Amarion kijelentésén. – Akkor rögtön meg is kérdezheted tőle, mit csinált a húgoddal!

Amarion Talanra emelte a tekintetét, kezét a félvér felé nyújtotta. Csak egy pillantással és egy fejbillentéssel jelezte, hogy a vadász kezét akarja látni.

Talan néma engedelmességgel nyújtotta oda neki. Amarion megragadta a csuklóját, olyan erővel, ha akarta volna se tudta volna szorításából kihúzni a félvér. Pillanatok tört része alatt történt az egész. A vajákos posztócsuhája alól egy mesterien megmunkált tőrt rántott elő, aminek a pengéjét Talan kezébe nyomta, rászorította az ujjait, azzal felhasítva a tenyerét kirántotta azt. Tartotta a félvér kezét a faragott kőn lévő arany tál felett, amibe felfogta a vérét. Aztán engedte, s lassú mozdulattal megtörölte ruhájába a tőrt és eltette. Talan semmi ellen nem tiltakozott egy erőtlen mozdulattal sem. Némán figyelte a vajákos mozdulatait. Amarion értelmetlen szavakat mormolva két kézzel nyúlt a tálért, előbb a magasba emelve lehunyt szemmel fejet hajtott, majd a szájához emelte és inni kezdte. Mindenki feszülten, némán várakozott. Kaila és Max, tudták, hogy innentől Falgautnak nem lesznek titkai Amarion előtt. A vajákos ugyanis ki tudta olvasni a vérből az emlékeket és érzéseket. Talant pedig nem érdekelte más, csak az, hogy talán megtudhatja a végrehajtott rituálé által, hogy mi van Haleyvel. Megölték? Bántották? Él vagy jól van? A saját sorsa a legkevésbé sem érdekelte. Pontosan tudta, hogy hányszor és milyen súlyos hibákat és bűnöket követett el. Az sem riasztotta vissza, ha most minden napvilágra kerül és azokért itt és most meg kéne halnia.

Amarion szemei hirtelen kinyíltak, tekintetét Talannak szegezte. A félvér vadász most láthatta meg tökéletesen a vajákos arcát, ahogy a tűz fénye is megvilágította. Amarion egyik szeme hidegszürke volt, a másik meleg, tűzbarna, bőre egészen sötétre cserzett, amin fekete vágásnyomok futottak. A sebek egykor egészen mélyek lehettek, és nagyon szakszerűtlenül ellátottak. Csúnyán forrtak össze, az egyikben lehetett még a belenőtt varratot is látni, amivel egykor összeölthették a mély és hosszú vágást. Borostája takarta állát, arcának egyharmadát. Talan elsőre negyven és hatvan közé tette a vajákos korát, bár a szemei hihetetlen tisztán csillogtak. Meghatározatlan tekintettel nézte Amarion a félvér vadászt. Mindenki arra várt, hogy végre megszólaljon, mondjon valamit. Hosszú percekig csak nézett Talan szemébe, aki állta a tekintetét.

„Gyere vissza! Ma éjjel! Egyedül!” – hallotta Talan a fejében a rövid utasításokat, azon a hangon, ami kiszólt a sátorból, amikor megérkeztek. Amarion szája nem mozgott, Talan mégis tisztán értette minden egyes szavát, amit egy néma pislantással vett tudomásul, s amivel egyben azt is jelezte, hogy megteszi, amire a vajákos utasította.

– Mi van a húgommal? – kérdezte bátortalanul Kaila.

– Hol ásta el? Mennyit hagyott belőle? – Max dühös megvetéssel ontotta a kérdéseit.

– Ő nem bántotta Haleyt – mondta nyugodt, csendes hangon Amarion, még mindig Talan szemébe nézve. – Meghalna érte.

Kaila megkönnyebbült sóhajtással engedte ki a visszatartott levegőt.

Nem túlzott! – futott át a nő agyán, ahogy eszébe jutott mit mondott neki Talan.

Max arckifejezése megváltozott. A dühös vádló tekintet átfordult, gyanakvó kíváncsiságba. Többször végigmérte a vajákos előtt ácsorgó félvért. Közel ötszáz éves hím farkasként, Max számára ez csak egyet jelentett, s ezzel értelmet kapott a sérült félvér titokzatossága, makacs hallgatása. Mélyet sóhajtva, McGinty is eltemette magában a sejtését. Tenyerével hátra simította sötét haját, aztán fordult és elhagyta a sátrat.

Talan mélyet sóhajtva engedte fáradt testét az ágy szélére. Alaposan igénybe vette a méregtől legyengült izmait a kiadós hegyi séta a nehéz erdei terepen. Még a láz is dolgozott benne, testéhez tapadt a ruha, csapzott volt a haja és az orrát húzogatva állapította meg, hogy elég savanyú szag lengte őt körül, aminek ő maga volt a forrása.

Jól esett volna hagynia a testét elterülni az ágyon, de tudta, hogy akkor ólomsúllyal merülne el benne, s amilyen kifacsart állapotban érezte magát, talán megint napokig aludna mormota módjára. Motoszkált a fejében a gondolat, hogy kihasználja az alkalmat s a még jártányi erejét, hogy beálljon a tusoló alá és végre addig engedje magára a vizet, amíg csak jólesik neki. Nem akarta többet kitenni magát a kiszolgáltatott érzésnek, hogy más mosdatja, töröli a testét.

Az elhatározást tett követte. Összeszedte maradék erejét, s a kiadós hegyi „túrából” merítve erőt - ha azt végig csinálta, akkor egy tusolás már gyerekjáték -, célba vette a mosdót. Most szerencsésnek tartotta a szűk helyet, így mindig tudott valamibe kapaszkodni, vagy megtámasztania a testét, miközben lassú mozdulatokkal kihámozta magát a ruháiból. Arra már nem volt ereje, hogy rendbe hajtogassa le azokat. Hagyta a padlón, a lábával tologatta el az útjából, hogy fel ne bukjon benne.

Nem kevés idejébe került, de végre élvezhette a tarkóját simogató vizet. Átadta magát a jóleső érzésnek, homlokát a hideg csempének támasztotta, szemeit hol lehunyta, hol a mellkasán lévő hegeket, forradásokat nézte. Nagy lehetett a seb, az öltések nyoma még határozottan látszott. Csak most gondolkodott el rajta, hogyan is élhette túl? Keze lassan megindult a bal vállától a mellkasán át húzódó rúnák felé, ujjai hegyét végigvezette rajtuk. Óvatosan, mintha csak attól kellett volna tartania, hogy elmaszatolódik. Az egyetlen, ami megmaradt neki Haleytől. Szorították torkát a könnyek, bevillantak előtte a támadás képei, mikor leszakította róla Haleyt Nicholas Going, s amikor húzta maga után a földön a vámpír klán vezér s aztán a szeme láttára egyetlen mozdulattal eltörte a nyakát. Talan keze ökölbe szorult a képek felidézésére. A fájdalom, amit érzett leírhatatlan volt. Ordítani szeretett volna, az érzéstől, ami szinte szétfeszítette a mellkasát. Aztán tenyerével betakarta a rúnákat, érezte alatta dobogni a szívét.

A legjobb helyre rajzolta! – futott át az agyán. Gondolataiból kizökkentette a szoba nyíló ajtaja, Kaila hangja, ahogy párszor a nevén szólította őt.

Csak most jutott el a tudatáig hogy még csak be sem csukta a mosdó ajtaját. Teljesen elfeledkezett róla.

– A francba – sziszegte a fogai között, tekintetével a törölközőt kereste. Meg is pillantotta alig egy karnyújtásnyira, s a legnagyobb igyekezettel, ahogy jelen pillanatban tőle tellett nyúlt is érte, csak nem érte el. Szíve felgyorsult, kisebb pánik fogta el. Kockáztatva a talpon maradást is jobban előre hajolt, sőt szinte hagyta szabadesésben dőlni a testét, aminek eredménye az lett, hogy valósággal kizuhant a tusoló alól. Fogalma nem volt mit sodort magával, mit vert le, ijesztő és vészes hangokat produkálva a padlón heverő ruháira esett.

– Basszameg! – szaladt ki a száján.

 Elgyengült teste sajgott az ütéstől és a hirtelen mozdulattól, de most azért pánikolt, hogy Kaila meg ne lássa így, aminek pedig igen nagy volt a valószínűsége.

– Talan? – A nő hangja aggodalmasan csengett. – Mi történt? – Kaila elindult a hang irányába a mosdó felé.

– Semmi! – kiabált vissza gyorsan Talan. Amennyire a méregtől lelassult mozdulataitól tellett, ülésbe tápászkodott a szanaszét heverő ruhái között, s elkezdte magára söpörni azokat.

– Jól vagy? – Kaila már az ajtóban állt, mikor Talan felkapta a tekintetét a nő hangjára.

– Persze – dünnyögte a vadász, miközben szégyenkezve terelgette magára a ruhadarabokat. Kaila visszafogott mosollyal figyelte, ahogy a félvér lelassult mozdulatokkal igyekezett takarni férfiasságát a maga köré húzgált cuccaival.

– Te mit csinálsz ott a földön? – Kaila ajka meg-megrándult egy mosolyra, de nem akarta kinevetni a férfit.

– Haley nem mondta? – Talan tettetett természetességgel igazgatta a ruhakupacot az ágyékán és a csípője körül. – Tusolás után szeretek a levetett cuccomban hemperegni. – Olyan komoly arccal mondta fel-felpislogva a nőre, hogy Kaila egy elismerő bólintással nyugtázta a mondva csinált szokást.

– Mindenkinek van valamilyen bogara… szokása. – A fiatal nő hanyagul rántott a vállán, körbepillantott a csatatérré vált kis mosdóban. Tekintete megakadt a félig lerántott törölközőn. Halvány mosollyal levette és Talan felé nyújtotta.

– Nem kell zavarban lenned – mondta Kaila, miközben a félvért méregetve Amarion szavai visszhangoztak a fejében: „Meghalna érte.” – Nem kevés ruhátlan férfit láttam már.

– Ebben biztos vagyok – dünnyögte Talan, de csak zavartan kapkodta a tekintetét.

– Biztos vagy benne? – szaladt fel Kaila szemöldöke sértetten. Talan tudatáig ekkor jutott el, hogy megjegyzése kétértelmű lehetett. Mélyre szívta a levegőt, próbálta összeszedni a szavakat, hogy elmondja mire is gondolt ő, de aztán rájött, hogy az igazsággal sem jönne ki jobban a helyzetből. Hogyan is támadhatná le azzal a vallomással, hogy ilyen gyönyörű nőnek, tuti nem egy udvarlója akadt már…

– Ez egy menedékház és nem egy bordély! Én gyógyító vagyok és nem örömlány! – fakadt ki magából felháborodottan Kaila. – Tudod a gyógyító olyan, mint az orvos! A sérüléseiddel voltam elfoglalva, nem az éppen maradt testrészeiddel! – azzal sarkon fordult és elindult kifelé.

– Bocs – dünnyögte Talan. – Nem úgy gondoltam… – Sietve tápászkodott fel, igyekezett utolérni a felháborodott nőt, közben csípője köré tekerte a törölközőt.

– Nem érdekel, hogy gondoltad! – legyintett Kaila vissza sem nézve. Aztán pár lépés után hirtelen megállt, hitetlenül dobva szét kezeit, Talan felé fordult.

– Nem tudom mit láthatott benned Amarion! Azt meg pláne nem tudom, hogy a húgom, hogy lehetett annyira kis hülye idióta, hogy hagyta, hogy igyál belőle! – Kaila indulatosan hadonászott, és kiabált. A szavai viszont bántották Talant. Főleg, hogy kis hülyének és idiótának nevezte Haleyt, aki viszont mindig felnézett a nővérére. Összeszorult a torka, ahogy visszaemlékezett rá, mennyire alábecsülte magát, miközben Kailát dicsérte, hogy milyen gyönyörű és ő a nyomába sem érhet.

– Ne merészelj így beszélni róla! – dörögte fenyegetően Talan, leszegett fejjel fúrta a tekintetét a nőébe. Kaila szemei elkerekedtek a meglepetéstől.

– Haleynek soha egy rossz szava nem volt rólad! Csak dicsért és azt mondta fel sem ér veled. – A félvér vadász szavai szinte dörögtek, miközben mélyen és lassan vette a levegőt, hogy uralkodjon indulatán, védelmező ösztönén. – Én azt mondom, te nem érhetsz fel hozzá! Olyan, mint ő volt, nincs és nem is lesz soha senki!

Kaila döbbenten nézett az indulatos félvérre.

– Hogy érted, hogy volt?

Talan érzéseit más irányba terelte a fájdalom, ahogy magában felidézte a pillanatot, mikor Nicholas egy mozdulattal eltörte Haley nyakát. Torka összeszorult, szemét égette a könny. Elfordította a fejét, hogy ne lássa őt Kaila elgyengülni.

– Nicholas eltörte a nyakát – mondta elcsukló hangon Talan, szabálytalanul kapkodta a levegőt, próbálta rendezni. – Fogalmam nincs, hogy túlélhette-e. Elvitte magával.

Kaila döbbenten hallgatta a szörnyű vallomást.

– Istenem – suttogta.

A feszült néma csendet kopogás szakította meg, majd Max nyitott be.

– Bejöhetek?

– Persze – motyogta Talan.

Nem lehetett nem észrevenni a felfokozott érzelmeket. A döbbenetet, a csituló indulatot, a fájdalmat. McGinty megköszörülte a torkát, felmutatta Talan barlangban hagyott táskáját, ahogy lassan elindult feléjük.

– Ez a tiéd – dünnyögte a vadőr, s letette az ágy mellé.

– A hátizsák?

Talan kérdésére Max szemöldöke kíváncsian szaladt fel.

– Milyen hátizsák?

Talan nagy levegőt vett, hogy válaszoljon, aztán láthatóan zavarba jött, ahogy Kaila közbeszólt.

– Abban Haley cuccai voltak – vágta rá a fiatal gyógyító nő. – Minek az neked?

Max McGinty felvont szemöldökkel nézett Talanra. A félvér pislogva kapta félre a tekintetét, lesütötte a szemét. Talan reakciója csak megerősítette a vadőrt a gyanújában. Max szája szegletében észrevétlen, megértő, halvány mosollyal vállon csapta Talant.

Talannak elég sokáig kellett várnia, hogy csendesedjen a forgalom a menedékház körül. A gondolataiban elmerülve nézte a plafont. Fájt neki, hogy Haley holmijáról le kellett mondania, különben elárulta volna a köztük született vérköteléket. Így szinte semmi nem maradt a lánytól neki, csupán a felrajzolt rúnák, amik még ki tudja, meddig lesznek meg rajta, hiszen tudta, hogy a henna előbb vagy utóbb, le fog kopni a bőréről. Mérhetetlenül hiányzott neki a lány. A bizonytalanság szinte őrjítő volt, hogy nem tudta mi van Haleyvel.

Erősebbnek érezte már magát, de érezte a vér hiányát is. Egyre feszültebb volt, tudta, hogy napról napra sodródni fog az felé, hogy nehezen fog tudni uralkodni magán, vagy egyáltalán nem is lesz képes rá. Nem akart vérengző vadállattá válni. Haleyvel kordában tartották egymás ösztöneit. De a lány már, nem volt mellette. A tudat pedig, hogy lehet már nem is lesz soha, újra marta őt belül. Ordítani tudott volna az érzés okozta fájdalomtól.

Döntött.

Lassan felült az ágy szélére, kimért légzéssel gyűjtötte össze minden erejét. Felöltözött, s egy darabig a szoba sötétjébe húzódva az ablakból figyelte az udvaron a mozgást. Aztán egy alkalmas pillanatban kimászott az ablakon, fel a tetőre. Onnan keresett egy megfelelő helyet, ahol leereszkedve a leghamarabb elérte az erdőt.

Kitartó menetelésbe kezdett a fák és bokrok között, egyre elszántabban, míg végül már futott.

Reccsent egy gally, fújtató szuszogás hallatszott a sötétben. Érezte is, hogy nem volt egyedül. Megtorpant. Fél guggolásba ereszkedve, kiélezett érzékekkel figyelt. Az éhség, a vadászösztön felerősödött benne, ahogy a fák között megpillantotta a sétálgató szarvas bakot. Talan lehajtotta a fejét, hogy el ne árulják a sötétben a borostyánsárgán izzó szemei. Mélyítette légzését, közben lassan előtörtek veszélyes fogai. Kimérten, összehangoltan mozdultak az izmai, majd hirtelen nekiiramodott. Rugalmasan repítették megfeszült inai az áldozata felé. Tökéletesen vetődött rá és kapaszkodott bele, szinte ráfonódott a patásra, fogait a nyakába mélyesztve mohón, morogva oltotta a szomját. Miután az elgyengült állat már nem bírt tovább védekezni és a vérveszteségtől annyira elgyengült, hogy elterült az avarban, Talan az éhségét is csillapította vele.

A hideg patakban aztán lemosta magáról a vért, amitől fel is frissült. Tagadhatatlanul feltöltődött. Még nem volt teljesen gyógyult, de lényegesen erősebbnek érezte magát.

Újra nekiiramodott célja felé, s futva folytatta az útját az erdőn át, Amarion jurtája felé.