TALAN - 12 - Újra a városban...

Talan gondosan pakolászta össze a dolgait az asztalról. Az eszközeit, a fegyvereit és a készített nyílhegyeket. Ruhája nem sok maradt, de nem is nagyon érdekelte. Sok mindent másképp látott, értékítélete megváltozott. Haley nélkül egy rakat dolog és terv értelmét vesztette, viszont elég határozottan megváltoztatta a vadász elveit társa elvesztése.

Kezébe vette a mobilt, megnézte a készülék töltöttségi szintjét, aztán eredeti elhatározását követve felhívta Bardwellt.

– Talan? – a férfi hangja meglepett volt.

– Igen – dünnyögte a vadász.

– Azt hittem meghaltál! – szakadt fel az igazgatóból.

– Nem – Talan megnedvesítette kiszáradt ajkát, mély levegőt vett. – Nem sikerült.

– Ivan azt mondta, hogy meghaltál!

– Ivan? – a vadász arcán megfeszültek az izmok. – Beszéltél Ivánnal? Mikor? Mást nem mondott? – ömlöttek a kérdések Talanból, s érezte, ahogy kúszik fel benne a gyűlölet, a bosszú.

– Hát nem most. Több hete. Talán van már egy vagy másfél hónapja is, ha nem több. Azt mondta megtámadtak benneteket, és veled nagyon csúnyán elbántak. Haldokoltál mikor ő a támadók után ment, hogy visszaszerezze azt a lányt, akit kísértetek.

– Ezt mondta? Hm… – Talan keze ökölbe szorult a hallottakra.

– Örülök, hogy élsz, fiam!

– Nem vagyok a fia! – Talan hangja kemény fenyegetésként mélyről jött és Bardwell most nem is viccelődött rajta, mint máskor. Olyan néma hallgatás volt a vonal másik végén, mintha csak bontották volna azt.

– Azért hívtam, mert élek. Indulok vissza – morogta a szavait a vadász.

– Örülök neki! A lakásod még meg van, sőt az ajtót is megjavíttattam.

– Kösz – fújta kurtán Talan, azzal ki is nyomta a készüléket, és úgy csúsztatta ki a kezéből, hogy a táskába essen a cuccai közé. Senkitől nem várt hívást, és neki sem állt szándékában senkit se felhívni. Behúzta a zipzárt, majd a vállára lendítette a megviselt utazótáskát. Egy mély sóhajjal még körbenézett a szobán, aztán elindult. Gondosan bezárta maga után az ajtót, a kulcsot leadta a pultnál. Eldünnyögött az orra alatt egy „Visszlát”-ot, s kiballagott a menedékház ajtaján. Ahogy átvágott az udvaron, a benzinkút javítóműhelyének szélesre tárt ajtajánál megpillantotta Kailát. Egy fiatal férfivel beszélgetett. Talan lehajtotta a fejét, és tovább ment, lassú komótos léptekkel. Egy intéssel sem köszönt el a félvér gyógyítótól. Kaila viszont utána szólt, mire kényszeredetten megállt ugyan, de nem fordult hátra. Néma mozdulatlanságba dermedve bevárta, míg a nő odaért mellé.

– Bármit elvihetsz, ami a Haleyé volt – mondta csendesen a nő.

– Nem kell – vágta rá azonnal Talan, mélyet sóhajtott s csak egy pillanatra nézett fel a félvér gyógyítóra. – Tudom, hogy állat módjára viselkedtem. Közhely lenne bocsánatot kérnem.

– Közhely? – ráncolta a homlokát a nő.

– Igen. Mondhatnám, hogy bocsánat, meg ne haragudj, de etől még ugyanolyan vadállatnak tartanál. Így van, vagy nem? – Talan Kaila szemébe fúrta a tekintetét. – Azt meg, hogy én hogy érzem magam az egésztől… azt csak én tudom. – Lehajtotta a fejét és lassú lépésekkel megindult az országút felé. Sokáig magán érezte Kaila tekintetét, de jelen pillanatban semmi nem érdekelte. Üresen, és sajgó lélekkel baktatott a kavargó emlékeivel, a magas fákkal szegélyezett, gyér forgalmú, kanyargós úton. Néha hol kézfejébe, hol a karjába törölte elő-előtörő könnyeit. Leintette a buszt, ami készségesen megállt neki. Kifizette a jegyet, aztán egészen a busz hátuljáig araszolt. Félrehúzódva mindenkitől, a hátsó ülésen az ablakhoz engedte le testét. Felsőjének kapucniját a fejére húzta, egészen az arcába. Egy darabig az ablaknak támasztott homlokkal nézte a szaladó fákat, majd le-lehunyta a szemét.

Dühös volt, fájdalommal teli és gyűlölte magát.

Mindenért önmagát tette felelőssé.

„Tapasztalatlan tacskó vagy!” – visszhangoztak Deborah szavai a fejében.

Mennyire igaza volt és van! Szart se tudok… semmiről!

Ahogy belépett rég látott kis garzonjában, üresnek érezte és idegennek. Lábával lökte be maga mögött az ajtót, a táskát a földre engedte a válláról, s egy hanyag mozdulattal hagyta, hogy teste belezuhanjon a kanapé kényelmébe. Karjával betakarta arcát, és újra rátörtek az emlékek, amikor Haleyt tartotta a karjaiban. Érezte a lány puha meleg testét, ahogy hozzábújt… elragadták pár pillanatig az érzések.

Aztán egy mély sóhajjal kényszeredetten lökte el magát fekvő helyzetéből, s hozzáfogott felmérni mi, hogy maradt a hűtőben. Mellé húzta a kukát és szinte mindent átpakolt bele. Előkotorta tárcáját a táskából, kutatás közben kezébe akadt telefonját a kanapéra dobta. Megnézte mennyi pénze maradt, aztán úgy döntött, feltölti a hűtőt.

Maga mögött hagyta a lakását, hogy bevásárló körútra menjen. Az utcán ballagva akaratlanul más irányba vitték a lábai. Azon kapta magát, ahogy elgondolkodva rótta az utakat, hogy a temető kapujánál állt, ahol először találkozott Haleyvel és ahol az anyja nyugvóhelye is volt. Virágot vett, s ballagva elindult a sírhoz. Megmagyarázhatatlan izgatottság fogta el. Úgy érezte figyelik, érzékei kiéleződtek, s magában azt várta, hogy talán Haley eléje lép valahonnan. Sokáig még akkor is sűrűn pislogott körbe, amikor leguggolt anyja síremlékéhez. Elgondolkodva meredt abba az irányba ahol akkor, Haley virágot tett egy sírra, amire tőle kért pénzt. Mélyet sóhajtva hajtotta le a fejét.

– Nem akarok szörnyeteg lenni – motyogta Talan. – Nem akarok vadállat módjára viselkedni, ölni. Nem akarok olyan lenni, mint az apám. Nem akarok olyan lenni, mint az, aki megerőszakolt téged – kántálta szinte imaként a szavait. – Megtapasztaltam milyen szeretni. – Könnyek szaladtak a szemébe. – És annyira hiányzik! Annyira fáj! Egyre jobban! Napról napra… Hogyan lehet ezt elviselni? – nyögte, karjára hajtotta a fejét, mélyeket sóhajtva próbált dühös fájdalmán uralkodni.

Fogalma nem volt meddig merült el így a fájdalmában, meddig zokogott némán, guggolásba kuporodva.

Nem is tudta mit remélt. Talán azt, hogy majd érzi az érintést a vállán, és ahogy felnéz, majd ott áll Haley.

Nem történt meg.

Szörfölt a neten, közben bele-beleharapott a szendvicsbe, amit válogatás nélkül pakolt össze hamburgerhústól kezdve sajttal, zöldségekkel. Legszívesebben már visszahányta volna, de makacsul újra és újra magába erőltetett egy újabb falatot. Éhes volt, de nem akarta elveszteni az önuralmát. Inkább csak félig sütötte át a húst, hogy valamelyest megmaradjon a nyers hús érzése, de ne is kattanjon be az ízére.

Tanult. Információkat gyűjtött, jegyzetelt. Mindenfelé lapok hevertek, különféle lények neveivel, amire kiírt róluk mindent, amit csak talált. Aztán áttért a körözési listákra, megnézte az e-mailjeit, hogy nem kapott-e időközben megbízást.

Volt! Több is! Igaz, némelyik már nem volt aktuális, de volt három is, ami két napja érkezett csupán, s a holnapi napirendje ezzel meg is volt.

Kopogtak.

Nem szólt ki, hanem ösztönösen, már megszokásból ugrott fel az asztaltól és ajtót nyitott.

Bardwell szemöldöke meglepve szaladt fel, de nem fűzött Talan gesztusához egy szót sem.

– Munkát hoztam – mondta sokat sejtető pillantással. Tekintetét csak futtában vezette végig az asztalon heverő papírokon.

– Ezek?

– Bővítem az ismereteim – motyogta Talan, azzal becsukta az ajtót.

– Gondolom sokat vegetáltál – dünnyögte Bardwell, s érdektelenül tolt odébb pár jegyzetet. – Van pár mocsok, akivel erősítheted magad. – Az igazgató szája vigyorba szélesedett, ami lassan erőltetetté vált, ahogy látta Talan hideg arckifejezését.

– Nem vegetáltam – sóhajtotta Talan, kezét lassan csúsztatta farzsebébe, elkezdett a talpán billegni. – Ha sürgős, nem haragszom meg, ha másnak adja a megbízást. Nekem van pár bevállalt melóm.

– Most értél haza – Bardwell gyanakvón fürkészte a félvér vadász arcát – és máris van megbízásod? Ki tudta előbb, mint én, hogy haza jöttél?

Talan hanyagul rántott a vállán.

– A mailemen volt – kezét a laptop felé lendítette. – Már válaszoltam rájuk – hazudta szemrebbenés nélkül a félvér.

– Értem – fújta ki a levegővel Bardwell, majd táskájából elővett két aktát is és a jegyzetek tetejére dobta. – Nem sürgős – húzta félre a száját a férfi. – Közbeiktathatod, amikor ráérsz. – Az igazgató elindult az ajtó felé, s mintha nem lenne olyan lényeges rántott a vállán. – Csak ejts meg egy hívást, ha elvégezted. – Nem várta meg, míg Talan reagál, tettetett ráérőséggel, de azért lendületesen hagyta el a lakást.

Talan mélyet sóhajtva túrta át tíz ujjal arcába lógó sötét haját. Haragudott magára, amiért nem tudott nyíltan és egyenesen nemet mondani. Egy dühös mozdulattal lesöpörte a két aktát az asztalról, velük együtt pár jegyzetét is. Tudta, hogy minél jobban halogatja, annál éhesebb lesz és annál jobban fog neki hiányozni a vér, a hús. Nem fog tudni uralkodni magán, és megint vadállat módjára fog viselkedni. Nem megleckéztetni fogja az alanyt, hanem megenni. Bardwell nagyon is jól ismerte őt és tökéletesen tudta manipulálni.

Talan megoldások után kutatott a fejében, lázasan agyalt.

Ez olyan, mint egy szenvedély, olyan, mint egy drog! Azoknak is van valami elvonó, valami terápia. Nem ilyennek születtem! Ez akkor jött ki rajtam, mikor a börtönbe aljas sunyi módon vért és emberhúst keverek az ételembe! – kattogott az agya.

Ha valamivel ezt elő kellett hozni, mert nem születésem óta éreztem ezt, akkor valamivel el is lehet nyomni! – kavarogtak a gondolatok a félvér fejébe.

A doktornő! A pszichiátrián szenvedélybetegekkel is foglalkoznak! Talán tud valami megoldást, ha még él… A harapásom... Egy közönséges embernek talán esélye sem volt túlélni.

A rendőrőrsön mindenfelől kapta a hangos köszöntéseket, ahogy hosszú idő után újra megjelent ott. Volt, aki emelte a kezét, ahogy elhaladt mellette, hogy barátian összeüsse vele, volt, aki hátba veregette egy erős kézfogás közepette.

– Hé, elveszett! Hol a viharba voltál? – hallatszott az egyik asztaltól, egy üdvözlő intéssel kísérve.

Tagadhatatlanul hírnevet szerzett magának a gyors előállításokkal és a szívességeivel, ahogy bizonyítékokat gyűjtött be néhány nyomozást segítve. Az elismeréseket mégsem tudta őszinte örömmel fogadni. Halvány, magára előrletett mosollyal intett, és köszöngetett vissza, a feléje repkedő kérdésekre pedig csak szolidan rántott a vállán.

Az irodában felvette az aktákat, amik a vállalt ügyekben adtak támpontokat, adatokat.

Már majdnem elhagyta az épületet, mikor hirtelen ötlettől vezérelve irányt változtatott a folyosón, és elindult az irattár felé.

– Hello Nick! – köszöntötte az irattárban szolgálatot teljesítő fiatalembert, aki éppen a rendelt pizzát bontogatta a dobozából az asztalán.

– Hello Falgaut! Kérsz? – Nick vigyorogva emelt fel egy szeletet, mire Talan válaszképpen megrázta a fejét.

– Tudnál nekem segíteni?

– Ha megmondod miben, én megmondom, hogy tudok-e – mondta készségesen a fiatalember, s közben el is kezdte magába gyömöszölni az első szelet pizzát.

– Egy régi ügynek az aktája érdekelne.

– Mennyire régi?

– Fhú! Huszonnyolc… mmm nem! Inkább huszonkilenc, vagy harminc évvel ezelőtti… kábé…

– Kábé? – ráncolta a homlokát Nick, teli szájjal nyeldekelve a falatot.

– Valami közelebbi? Nevek vagy hasonlók. Milyen ügy?

– Eliza Falgaut – hadarta Talan, megnedvesítette ajkát. – Megerőszakolták.

Nick egy pillanatra mozdulatlanságba dermedt. A név azonossága félreérthetetlenül találgatódásokra adott okot. A fiatalember pislogva fürkészte Talan zavart arcát.

– Valami rokon?

– Jah. Valami rokon – fújta a félvér, bólogatva, öt ujjal túrta át félhosszú haját.

– Megkeressük, haver! – Nick készségesen bólogatott, azonnal letette a kezéből a félig elfogyasztott pizzaszeletet. – Naná, hogy megkeressük! – Ahogy felállt, kezét a combjába törölte, száján végighúzta kézfejét, hogy eltüntesse a morzsákat, a ketchupot.

A fiatalember buzgón kutakodott a poros, leragasztott, felcímkézett papírdobozok között, létrára fel, létráról le, hihetetlen kitartó volt.

– Esetleg nem tudnád hónapra is leszűkíteni az időt? Lényegesen meggyorsítaná a keresést – motyogta a dobozokat forgatva Nick, miközben tenyerével tette nagyjából láthatóvá az írásokat, a rárakódott port törölgetve.

– Nekem jó, ha rám szólsz valamikor, ha majd lesz időd, meg, ha megtaláltad. – Talan tépett egy darabot az egyik doboz felvált címkéjéből, kivette a tollat Nick ingzsebéből és felírta a cetlire a telefonszámát. – Ezen elérsz.

– Rendben – bólogatott Nick, majd tekintetét sokat sejtőn Talanéba fúrta. – Gondolom, ne verjem nagydobra.

– Vág az eszed! – A félvér fejvadász elismeréssel csapta vállon a fiatalembert. – Nem is értem mit keresel te az irattárban. – Visszaszúrta a tollat Nick zsebébe, a cetlit meg mellé gyűrte. – Előre is, kösz! – biccentett Talan, aztán siető léptekkel elindult megvalósítani következő tervét. Felkeresni Dr. Dorothy Corbetet.

Először egy utcai fülkéből hívta fel az intézményt, egy idegen néven bemutatkozva érdeklődött a doktornő benn léte után.

– Dr. Corbet? – ismételte meg a női hang a nevet a vonal másik végén.

– Igen! Őt ajánlották nekem – hazudta rögtönözve Talan. – Fontos lenne – tette hozzá.

– A héten már nincs a doktornőnek szabad időpontja. – A válaszra Talan szíve a torkában dobbant.

Él! – ujjongott magában, s ezt már fél sikernek könyvelte el. Nem érdekelte, hogy nincs szabad időpontja a hétre. Az agya már kattogott, s eltökélt szándéka volt, akármeddig várni rá az intézet előtt, vagy akár a lakásánál.

– Ö… köszönöm… ha nincs előbb… – hebegte, de a fejében már megszületett a terv. – Akkor jó lesz a jövő héten! – Gyors időpont egyeztetés után, visszasietett az őrsre, le az irattárba Nickhez.

– Kérnék, még egy szívességet! Egy cím kéne… megoldható? – hadarta.

Nick már a pizza utolsó szeleténél tartott, hevesen bólogatva csúszott a székkel a számítógép elé. Ujjai fürgén jártak a billentyűzeten, majd diadalittasan mutatott a képernyőre.

– Voálá! – majd ahogy végigsiklott a tekintete a néven, ráncba szaladt a homloka. – Doktor?

– Igen… úgy érzem, szükségem van egyre – Talan a zavart tekintetű fiatalemberre kacsintott, vállon is csapta mellé. – Még egyszer, köszi! – hadarta, majd sietve távozott.

Talan egy darabig az intézetnél várakozott, majd sok órás ácsorgás és sétálgatás után, könnyed mozdulattal lendült át a kerítésen s a parkosított terület bokrai takarásában alakot váltva, macskaként osont be, hogy megnézze bent van-e még a doktornő. Bár kifelé menet felfedezte az éjszakás nővér, de azon kívül, hogy megkapta a fiatal nő szendvicséből a szalámit, semmi nem történt. A bokrok között újra magára kapkodta a ruháit, közben előkotorta zsebéből a Nickkel kikerestetett címet, s oda indult.

Gondolatokkal volt tele a feje, agyalt, hogyan adja majd elő kérését. Egyáltalán, hogy fog majd reagálni rá a nő?

Biztos rendőrért fog sikítani – futott át az agyán, pedig megijeszteni akarta a legkevésbé.

Sokáig ácsorgott a kertvárosi, otthonos kis házzal szemben az út túloldalán. Nem számolta a cigiket sem, amiket sorra elszívott, miközben kavarogtak a gondolatok a fejében.

Vagy az orvostudomány segíthette túlélni a harapásom, vagy lehet emberre nem is olyan veszélyes egy prikolics harapása? – morfondírozott. Markában szétmorzsolta a sokadik cigarettát, majd elszántan nekiindult, hogy szembenézzen egykori erőszakának tárgyával.

A kerítés, ami körbevette a házat, szinte csak esztétikai kellék volt. Talannak épp csak a térdéig ért és zárható kapuja sem volt, így minden akadály nélkül menetelhetett a bejárati ajtóig. Több helyiségben is világos volt, ahogy a félvér tekintetét végigvezette a házon.

Vagy többen laknak, vagy ilyen jól el van eresztve, hogy kivilágítja a lakást, mint egy karácsonyfát, esetleg azért ég mindenhol a villany, mert fél… – futatta le agyában a lehetőségeket Talan. Aztán egy mély sóhajt véve megnyomta a csengőt.

– Kinyitnád, Ed?

– Persze, szívem! – Hallotta bentről.

Van társa! – jött az azonnali felismerés, s ezzel egyidőben nyílt is az ajtó. Sok ideje így nem volt kitalálnia, hogy mit adjon elő.

– Igen? – A félvértől egy fejjel alacsonyabb férfi nyitott ajtót, több napos borostája gondozott volt, haja pedig ugyanolyan pár millisre volt levágva.

– Dr. Dorothy Corbetet keresem – hadarta Talan.

– Ki maga? – a férfi nem kevés ellenszenvvel mérte végig a félvért, ráncba szaladt szemöldökkel.

– Talan Falgaut.

– A páciense? – szegezte Talannak az újabb kérdést.

– Még nem, de…

– Ne haragudjon, de Dr. Corbet nem rendel itthon! – jelentette ki kategorikusan Ed, s már csukta volna be az ajtót, de Talan ösztönös mozdulattal támasztotta ki a tenyerével azt.

– Beszélnem kell vele…

– Nem érti? – a férfi határozottan tett egy lépést Talan felé, hangja fenyegetően csattant.

– Ed, ki az? – A doktornő a kezét egy konyharuhába törölgetve lépett ki a folyosóra.

Tekintetük egymáséba fúródott.

Talan a nőn az ijedség legkisebb jelét nem tapasztalta, a feszültséget viszont vágni lehetett.

– Semmi baj, Ed – fújta a nő egy mély sóhajjal. – Megoldom – mondta a doktornő és határozott léptekkel elindult a bejárati ajtó felé. Ed hátrált, utat engedve párjának.

– Szóljak a rendőrségnek? – kérdezte készségesen a férfi.

– Nem kell – ingatta a fejét Dr. Corbet. Ő tudta csak igazán, hogy teljesen értelmetlen lett volna.

– Itt leszek a közelben – motyogta Ed, s mielőtt magukra hagyta volna őket, arcon csókolta a nőt. Talan közönyös pillantással kísérte a mozdulatot. Mint férfi teljesen biztos volt benne, hogy Ed miért tette. A férfi egyértelműen a félvér tudtára akarta adni, hogy a nő hozzá tartozik. Talan ajka akaratlanul cinikus mosolyba húzódott, s a két férfi mindaddig nem engedte egymás tekintetét, míg Ed el nem tünt arra, amerről Dorothy az imént előlépett.

– Mi a fenét akar? – Dr. Corbet kék szemének dühös pillantását Talanéba fúrta. A félvér vegyes érzelmekkel barátkozott a nő megváltozott külsejével. Laza kontyba fogott szőkés vörös haját barna tincsek csíkozták. A vadász észre sem vette, hogy meddig ragadt le a nő kék szeménél.

– Mit akar? – zökkentette ki a doktornő a kavargó gondolataiból a félvért, ahogy megismételte a kérdést, jól tagolva, nyomatékosan.

– Segítsen – mondta Talan, miközben a szokatlanul megváltozott nő látványát itta magába. Hangja reszelősen csengett, megköszörülte a torkát, s folyamatosan megmagyarázhatatlan zavart döbbenettel méregette a doktornőt.

– Én? – Dr. Corbet szemöldöke felszaladt, hangja cinikus volt. – Ugyan miben? Nem vagyok jótékonysági vérdonor.

Talan szégyenkezve sütötte le a szemét. Pár emlékkép bevillant a nőről, ahogy akkor a raktárépületben találta, s akkor is mennyire ledöbbentette mindkettőjüket a szembesülés a másik személyével.

– Nem – sóhajtotta. – Sajnálom.

– Ó!

– Segítenie kell!

– Miért is?

– Esküt tett, vagy mi… nem?

– Nem állatorvos vagyok!

– Én sem vagyok állat!

– Neeem?

– Nem – mondta Talan, de ahogy kimondta, ő maga is nevetségesnek találta a tagadását, majd hozzátette: – Félvér!

Vitájuk egyre hangosodott, amire Ed kilépett a folyosóra.

– Baj van, szívem?

– Nem, Ed. Nincs – fújta a nő, miközben dühös pillantását Talanéba fúrta.

– Nem akarok szemét lenni, – dünnyögte Talan, kicsit közelebb hajolva a nőhöz. – de a célom elérése érdekében bármire képes vagyok!

– Ijesztgetni akar? – Dorothy keresztbe fonta teste előtt a karját, állát büszkén felszegte, hitetlenkedő félmosolyra húzta a száját.

– Nem. Nem fogom mutogatni a fogaim, ha erre gondol. – Talan miközben beszélt, Ed felé pislantott. – De a férjét megingathatom a hitében, hogy csak hozzá tartozik.

Dr. Corbet szemei elkerekedtek egy pillanatra.

– Mit csinálna a férje, ha most a falhoz nyomnám a szeme láttára? – A félvér szinte duruzsolta a szavait, miközben egyik kezével megtámasztotta testét a nő feje felett.

– Segítek, feltéve, ha egyáltalán tudok miben – kapkodta a levegőt Dr. Corbet dühös megadással. –, aztán végleg eltűnik az életemből!

– Rendben – bólintott Talan, azzal hátrébb lépett a nőtől. – A szavamat adom!

– Na, mondja, de röviden, ha lehet, mi az, amiben a segítségemet kéri.

– Itt az ajtóban?

– Eddel megállapodtunk, hogy nem hozom haza a munkát. Már ezzel is a határokat feszegetem.

– Egyedi eset vagyok – Talan szája halvány mosolyba húzódott, Dr. Corbet pedig egyetértően bólintott.

– Ebben biztos vagyok.

– Uralkodni akarok magamon.

– Ehhez, pont én, kellek? – ráncolta a homlokát Dorothy.

– Maga pszichológus, pszichiáter, vagy mit tudom én micsoda. – Talan tanácstalanul tárta szét a kezét. – Igazság szerint azt sem tudom, mi a különbség a kettő között, de mindegy is. Maguk szenvedélybetegekkel is foglalkoznak. Drogosok, piások…

– Maga ezek közé sorolja magát?

– Fogalmam nincs hová soroljam magam. Az alkoholista kívánja a piát, a drogos a kábszert, én meg a vért. De nem akarom!

– Értem – sóhajtott egy mélyet a nő, megköszörülte a torkát. – Ez a dolog azt hiszem nem egy tízperces beszélgetést igényel – Talan megindult, hogy átlépje a küszöböt, mire a doktornő azonnal a mellkasának támasztotta a tenyerét megállítva őt –, de nem most!

– Akkor mikor? – ráncolta a homlokát Talan.

– Holnap.

– Holnap?

– Holnap, reggel nyolc – mondta határozottan a doktornő.

– Az intézetben?

– Nem. Itt!

– Azt mondta nem hozza haza a munkát. – Talan gyanakvóan szegezte a nőnek a tekintetét. Arra gondolt, hogy azért a későbbi időpont, mert addig lesz ideje a doktornőnek erősítést, vagy valami segítséget szereznie, hogy kiiktassa őt. Főleg, hogy hirtelen, most a lakására hívja, nem pedig egy nyilvános helyre, ahol például a nő jobban biztonságban érezhetné magát. Hacsak nem tervez valami megtorlást ellene.

– Nos – Dr. Corbet megnedvesítette ajkát, áradt belőle a magabiztosság, ahogy beszélt. – Ha azt akarja, hogy segítsek, akkor vagy megbízik bennem, vagy már most hagyjuk az egészet.

Talan összeszorított fogakkal hezitált, állkapcsán megfeszültek az izmok. A bizalommal, igencsak hadilábon állt.

– Rendben – fújta ki végül a levegővel a félvér. – Holnap, reggel nyolckor… itt.

– Igen – bólintott a nő.

– Rendben – biccentett Talan.

– Akkor, viszlát – mondta Dr. Corbet és becsukta a félvér vadász előtt a bejárati ajtót.

– Szép estét! – dünnyögte Talan a csukott ajtónak.

Talan azonnal rohant az őrsre, ahogy megkapta Nick rövid üzenetét: „Találtam valamit!” A fiatal irattári alkalmazott a szemöldökét vonogatva fürkészte a félvér arcát, miközben Talan bele-beleolvasott az elé pakolt aktákba. Többet kapott, mint amire számított! Láthatóan Nicket is felvillanyozta a kis nyomozgatás, tagadhatatlanul látszott rajta az ügy iránti érdeklődés.

– Több eset is volt! Nem értem miért söpörték félre! Simán lehetett volna valami sorozatgyilkos után nyomozni! S tulajdonképpen a rokonodnak szerencséje volt, hogy életben maradt!

Talan csak tessék-lássék módon figyelt Nick szavaira, tekintete gyorsan siklott a betűkön, szinte falta az információt.

– Easton Bardwell – olvasta suttogva a nevet, szíve a torkában dobogott. – Ez meg mit jelentsen?

– Rendőr volt. Nyomozó! – hadarta Nick a tudomására jutott információkat. – Nem is akármilyen!

– Hm? – Talan homlokát ráncolva nézett fel az aktából. – Akkor miért hagyta ott? Még simán dolgozhatna nyomozóként. Nem öreg!

– A rokonod az állította, hogy vele ment el azon az estén! Vagyis ő látta az áldozatot utoljára!

– Tessék? – Talan szemei döbbenten kerekedtek el.

– Aha! Csak mivel egy ismert nyomozó volt, meg elég befolyásos is, érdemei elismerése végett, szépen áthelyezték ide meg oda, hogy kikerüljön a képből. Mindaddig pakolgatták, amíg börtönigazgató nem lett belőle. Nem akarták a főnökei, hogy a remek nyomozót meghurcolják csak azért, mert ő látta utoljára az áldozatot.

– Értem – fújta Talan, majd turkálni kezdett a többi akta között. – És ezek? Ezek mik?

– Ez a hab a tortán! – vonogatta a szemöldökét Nick. – Csupa hasonló eset! Csak ezeket a nőket vagy holtan találták, vagy a korházban haltak bele a sérüléseikbe.

– Mi köze van ezeknek az anyám… rokonom ügyéhez? – Talan minden izma megfeszült, ahogy kicsúszott a száján az igazság. Lesütötte a szemét, csak másodpercekkel később volt képes felnézni újra Nick szemébe. A fiatalemberen a meglepettség szikráját sem látta.

– Sérüléseikbe? – Talan felkapta az egyik mappát, belelapozott, végigfutotta a csatolt fotókat. Agyonszabdalt testmaradványok láttán ráncba szaladt a homloka.

– Ezek felett, hogy siklottak el? Ezek brutálisak! Az anyám pedig mondta, hogy mit látott! Mégis inkább őt nyilvánították őrültnek?

– Valamelyiket brutális gyilkosságnak állították be, valamelyiket állattámadásnak.

– Állattámadásnak?

Nick hevesen bólogatva előkotort egy másik aktát, s Talan felé nyújtotta. A félvér vadász lázas érdeklődéssel lapozott bele. A képek kísértetiesen hasonlítottak arra a látványra, amit ő maga hagyott hátra a börtönben az örömlány látogatásakor. Összeszorult a torka, hirtelen mozdulattal összecsukta az aktát, ahogy rátörtek az emlékek.

– Ezek mind úgy harminc és huszonöt évvel ezelőtti akták. Úgynevezett döglött akták. Elviheted őket, de ne nagyon dicsekedj velük – Nick barátian meglapogatta Talan vállát. A félvér heves bólogatások közepette összerendezte azokat, gondosan összecsomózta az asztalon lévő kötözővel.

– Köszönöm! – hálálkodott, egy halvány mosollyal Talan, de agya már egy csomó gondolattal szaladt tele.

– Ha esetleg találok még valamit, hívlak – ígérte az irattáros.

– Rendben – bólintott a vadász. – Még egyszer, nagyon köszönöm!

– Nincs mit haver! Bármikor!

Talan biccentett s sietve távozott. Az összekötött aktákat a hóna alá szorítva nyújtott léptekkel hagyta el a rendőrség épületét.

Hazaérve, nem a szűk kis nappalinak használt előszoba asztalára terítette ki az iratokat, hanem a hálóban, az ágyára. Nem kockáztatta meg, hogy Bardwell bármikor belépve meglássa azokat.

Futólag pillantott az órára, fogai között elsziszegett egy „Francokat!” Tíz perce volt a Dr. Corbettel megbeszélt időpontig. Emberként esélye nem volt odaérnie. Nem is gondolta végig, csak sietve alakot váltott, s már lavírozott is, hol macskaként a tetőkön, hol kutyaként a forgalomban, a járművek és gyalogosok között, míg oda nem ért. A házhoz tartozó kis kertben a bokrok takarásában megtorpant.

A francokat! – eljutott a tudatáig, hogy nem kicsit csinált, megint csak meggondolatlanul, butaságot. Igaz tudta, hogy így a lakásba jutás nem fog neki gondot okozni, de hogyan fog aztán majd a nő elé állni? Megrázta a fejét, a mozdulat végighullámzott a testén, s kecses szökkenéssel, az aranysárga kandúr a nyitott ablak párkányára szökkent. Futtában körbepillantott, s ügyet sem vetve a reggeli maradékokra az asztalon, puha mancsokkal könnyedén a kőre érkezett, aztán kifordult a folyosóra. Kiélezett érzékekkel tekingetett jobbra-balra, kereste a lakásban, merre lehet a doktornő, aki aztán hirtelen lépett elé a semmiből.

– Hát te cicus? – mosolyogva guggolt le eléje a nő.

Ha tudnád, ki vagyok, nem lennél ilyen kedves! – morgott magában a félvér, s egy ügyes manőverrel kikerülte a feléje nyúló kezeket. Szedte a lábait, találomra be az egyik ajtón s csak remélte, hogy egy szoba az, ahol van ágy és van rajta valami takaró féle, amit majd alkalmilag azonnal használhat.

– Hé! – szólt utána Dorothy kedves dorgálással és elindult a nyomába. – Nem vagy te egy kicsit pofátlan, cica?!

– A francokat! – sziszegte a fogai között Talan, ahogy egy szál semmibe felegyenesedett az ágy mellett. A doktornő abban a pillanatban jelent meg az ajtóban, ahogy ő lerántotta a pokrócot a fekhelyről. Elsőre igazgatnia sem volt ideje, csak két kezével az ágyékához gyűrte az anyagot.

– Hello! – fújta, oldalra tekingetve, csak a nőre ne kelljen néznie.

A doktornő ledermedve a mozdulatban, elkerekedett szemekkel meredt rá. A döbbenettől benne akadt a levegő, a szó. Dr. Corbet arcán több érzelem futott át, meglepettség, zavartság, aztán düh.

– Maga mi a fenét művel a hálószobámban? – fakadt ki magából.

– Bocsá…

– Hogy a fenébe jutott be? – Dr. Corbet dühösen engedte ki a hangját, kezeivel hadonászva, fenyegetően megindult a férfi felé.

Talan hátrált, lassan a csípője köré igazította az ágytakarót.

– Szorított az idő…

– Ezért nem volt ideje felöltözni?

– De, csak…

Dorothy tekintetét többször körbevezette a szobán, hajlongott, tagadhatatlanul keresett valamit, és Talan pontosan tudta, hogy mit, vagyis kit. A macskát!

– Nem látott bejönni egy cicát? – kérdezte a nő, mialatt benézett az ágy alá, az éjjeli szekrény mögé, kicsit odébb tolta a fotelt, eközben Talan folyamatosan araszolt előle.

– Ma mindenki ilyen pofátlan? Átjáró háznak nézik a lakásomat? – hüledezett dühösen a doktornő, majd felegyenesedett, tekintetét a félvérébe furta. Szája sarka gúnyos mosolyra görbült, ahogy végignézett Talanon.

– Mióta lett ilyen szégyenlős? – kérdezte a hangjában nem kevés gúnnyal, pillantása a takaróra esett, majd tekintetét visszavezette a férfi felsőtestén át a szemébe. A nő megköszörülte a torkát, fölényesen rándul fel a szemöldöke.

Talan vett egy mély lélegzetet.

– Szóhoz hagy jutni? – fújta ki szavait a levegővel, mire a doktornő bólintott. – Köszönöm – biccentett a félvér. Már belekezdett volna a mondanivalójába, mikor nem lehetett nem észrevenni, hogy Dr. Corbet tekintete zavart érdeklődéssel állapodott meg a rúnákon. Talan végigsimított rajtuk.

– Mi a baj?

– Semmi – rázta meg a fejét a nő.

– Henna.

– A tetoválás férfiasabb – rántott a vállán a doktornő.

– Az nem marad meg – motyogta Talan. – Begyógyul.

– Ahha! – a meglepettség valamiért nem volt őszinte. – Végül is – húzta félre a száját a nő, közben lendült a keze a rúnák felé –, ha ezt már megunta, kábé háromhetente azt pingáltat magára, amit csak akar – vetette oda tettetett közömbösséggel.

Talant mellbe vágták a doktornő szavai, zavart pislogással magában számolni kezdett.

Három hét? – tekintetét az egymás alatt sorakozó rúnákra vezette.

Ezek hónapok óta, ugyanúgy fenn vannak! – jött a döbbent felismerés.

Ki tudja meddig ácsorogtak, zavart pillantások közepett, feszült némaságban, mire Dorothy megköszörülve a torkát megtörte a köztük lévő csendet.

– Hozok valami cuccot – motyogta és magára hagyta Talant a szobában a kavargó gondolataival. Mikor a nő visszatért, kezében gondosan összehajtogatott tréningalsó volt és póló.

– Ez talán nem lesz túl kicsi – mondta s az ágyra tette a ruhákat.

Talan eldünnyögött egy „Köszönöm”-öt, Dorothy pedig újra egyedül hagyta őt.

Nem volt kényelmes a majd két mérettel kisebb holmi, de legalább takart. A póló még el is ment volna, mert csupán jobban kiemelte felső testének izomzatát, a tréningalsó viszont egészen másképp mutatott rajta, mint ahogy kellett volna. Nem lezser volt, hanem zavaróan tapadt rá, hiába húzgálta és igazgatta magán.

– Istenek az égben! – morogta, majd kényszeredetten hagyta a hiábavaló próbálkozást, hogy kényelmesebbé tegye a ruhadarabot, inkább gondosan visszaterítette a takarót az ágyra, aztán lassan, óvatos mozdulatokkal lépett a folyosóra.

– Kávé? – hallotta Dr. Corbet hangját, majd azt követve megállt a konyha ajtajában.

– Kérek, köszönöm – bólintott motyogva.

– Közben nem látta a macskát?

Talan pillanatok tört része alatt döntött, hiszen a nő úgyis látta már eltorzult arccal, előtörő fogakkal és sárgán izzó szemekkel.

– Én voltam – vallotta be dünnyögve.

Dorothy megemelte a szemöldökét.

– Óh! – Talan felé nyújtotta az egyik csésze kávét. – Akkor ez megmagyaráz pár dolgot – mondta aprókat bólogatva. Talan a nő arcát fürkészte, és most sem tapasztalta sem a hitetlenség sem a döbbenet legkisebb jelét sem, miközben a doktornő a fekete italt kortyolgatva nézett vissza rá a csésze fölött.

– Nem vérszomjjal születtem – kezdte halkan Talan. – Azt hiszem ezt szándékosan hozták elő nálam. De nem akarom! Minél többet iszok, annál több kell. Ráadásul egyre hamarabb vagyok rosszul, ha nem kapom meg. – Szándékosan fogott később a kávénak.

– Szóval, fizikai fájdalmat is érez, ha nem kap vért?

Talan válaszként bólintott.

– Ehhez akkor talán kevés lesz az akarat, Talan.

– Az alkoholistáknál és a drogosoknál is vannak elvonási tünetek, talán nálam is ez, az.

– Persze! Mert a szervezet hozzászokik, hogy valamiből sok van, és ha ezt nem kapja meg, ugye fizikai tüneteket produkál. Ez így működik. Vagyis az akaraterejét azt hiszem meg kell támogatni valamivel, hogy ezek a rosszullétek elviselhetők legyenek, addig, amíg vissza nem áll a szervezete – magyarázta a doktornő. – Ehhez kéne akkor vért is vennem, hogy tudjam mi az, amit normális szintre kell majd visszaszorítanunk.

Talan vállat vont, megadón dobta szét a kezeit.

– Felőlem. Bármit. Én nem akarom ezt.

– Rendben – bólintott a doktornő és határozott léptekkel kikerülve Talant kiment a konyhából. – Jöjjön!

A félvér szemöldöke felszaladt, s először csak a tekintetével követte a nőt, aki a folyosó végén lévő ajtóig menetelt.

– Jöjjön már! – intett a fejével is Dr. Corbet, biztatva a félvért.

Talan a határozottabb felszólításra ellökte magát az ajtókerettől és lendületes léptekkel ment a nő után, aki közben kulccsal nyitotta az ajtót, ami mögött egy mélybe vezető lépcső volt.

Pince! – Talan egy pillanatra megtorpant.

– Nem mondja, hogy megijedt? – Dorothy gúnyos mosollyal nézett vissza rá a válla felett, aztán világítást kapcsolt. A pince egy tökéletesen berendezett kisebb labornak tűnt, mindaddig, amíg le nem ért és egy láncokkal, bilincsekkel ellátott fémkeretet nem pillantott meg. Talan szeme először elkerekedett, hirtelen csapdában érezte magát, tekintetét bizalmatlanul szegezte a doktornőnek.

– Ez meg mi a szar? – sziszegte, ahogy lendítette a szerkezet felé a kezét.

– Nem tökmindegy? – kérdezett vissza lekicsinylő pillantással a nő.

– Nem azt mondta a férje, hogy maga nem hozza haza a munkát?

– Ed, nem a férjem – jelentette ki a doktornő. – Ez pedig nem a munkám, hanem a hobbim.

– Wao! Mi a hobbija?

– A doktorin végeztem – mondta a nő, s lassú sétálgatásba kezdett, mialatt minden eszközt előkészített a vérvételhez. – Nem csak a pszichológia érdekelt, hanem a genetika is.

– A genetikának, mi köze ehhez? – Talan a bilincsekkel ellátott keret felé bökött a fejével.

– Pont maga kérdi? – Dorothy szemöldökét megvonva biccentett.

Talanban egyre jobban kúszott fel az óvatosság. Már nem is tartotta olyan jó ötletnek, hogy Dr. Corbettől kért segítséget.

– Van, aki finanszírozza is ezt, itt? – érdeklődött tovább, miközben óvatos lassúsággal, de engedelmesen csúszott fel a magas székre a doktornővel szemben az asztal mellé.

– Nem – rántott a vállán a nő, megpaskolta az asztalt, mire Talan kirakta a karját a vérvételhez. Először a tűt figyelte, a doktornő gyakorlott mozdulatait, majd tekintetét Dr. Corbetéba furta.

– Magányos farkas vagyok – kacsintott a nő, szinte nyomatékot adva a kijelentés kétértelműségének, majd félmosolyba húzta az ajkát –, ahogy ezt mondani szokták. – Beleszúrta a tűt a félvér karjába, aztán rutinos mozdulattal nyomta rá a fiolát, majd ahogy az megtelt, egy újabbat. Talan érezte, hogy szemei elnehezültek, de makacsul próbálta éberen tartani érzékeit. Pislogva figyelte Dr. Corbetet, de semmi gyanúsat nem talált a mozdulataiban. Csupán vért vett tőle, és nem adott be neki semmit! Ezért nem is értette a vadász, hogy miért érzi azt, amit. A doktornő közömbös arccal kihúzta a tűt, és leragasztotta a helyét, aztán meghatározhatatlan mosollyal emelte tekintetét a félvérre.

– Nyugodtan pihenjen – mondta, közben minden eszközt összeszedegetett az asztalról. Pont jókor húzta el a két vérrel teli fiolát a tehetetlenül zuhanó test útjából, ahogy Talan arccal előre borult, mintha igenis számított volna erre.

– A rohadt életbe – dünnyögte értelmetlenül, minden hangsúly nélkül a vadász az asztal lapjába. Hasonló kábult zsibbadtság áradt szét benne, mint amikor Amarion bedrogozta és leitatta őt, de ehhez párosult még valami. Érezte, hogy nyelni sem tudott, zsibbadt a nyelve, az ajkai, s a szája szélén kifolyt a nyála.