TALAN - 13 - Kezelés

Fázott, remegtek az izmai, amitől az egész teste reszketett. Talan ezekre a kellemetlen érzésekre eszmélt. A légzés nehezen ment, ólomként húzta a karját a saját súlya, a bilincs a csuklójánál ugyan tartotta, de szinte a húsába vájt. Tehetetlenül lógott, a térde nem érte a földet, hogy könnyíteni tudott volna a testtartásán. Mindene sajgott, zsibogott. Lassan emelte a fejét, hunyorogva, pislogva nyitogatta a szemét. Nem volt sötét, de erős fény sem, mint akkor, amikor Dr. Corbettel lejöttek a pincébe. Olyan fényben úszott a helyiség, mintha legalább tűz égett volna valahol.

Talan lassan fordította a fejét, amennyire tudott körbenézett, közben igazgatta, mozgatta a nyelvét, próbálgatta, hogy érzi-e már, tud-e beszélni.

– Nyomorult kurva! – sziszegte dühösen a fogai között. Óvatosan igyekezett mozgásra bírni remegő izmait. Minden erejét összeszedve állásba húzta magát. Két oldalra billentette a fejét, majd körözött vele párszor. Nem volt kifeszítve, valamennyi mozgástere volt a végtagjainak, így segítségképpen meg tudta markolni a láncot, hogy legalább a bilincs ne mélyedjen a húsába. Vállába, karjába törölgette a szája szélére száradt nyálát.

– A rohadt életbe! – szitkozódott tovább morogva. – A rohadás állna bele! – dühösen rántott a stabil láncokon, majd kieresztve hangját, ordítva nekifeszült. Aztán párszor még testsúlyát is beleadva újabb próbálkozást tett a szabadulásra.

– Hééé! – ordította borostyánsárgán izzó tekintettel. – Gyere le, ha mersz! Feltépem a torkodat! Kiforgatom a beleidet! Szétszaggatlak! Darabokra! Apró darabokra! – üvöltözött a láncait rángatva. Forrt benne a tehetetlen düh, az indulat.

Egy gyenge nő, hogy a fenébe tudott így béklyóba verni? Hogy láncolt ki ide? Ki segített neki? Ezt biztos nem egyedül csinálta! Az lehetetlen! Az a rohadt kis nyálas, Ed! – kattogott az agya, dolgozott benne a harag.

Nyílt az ajtó, s megjelent Dr. Dorothy Corbet teljesen higgadt arccal, majd nyugodt léptekkel elindult le a lépcsőn. Kezében pár ruhadarabot tartott, amin még az áruházi kis biléták is rajta fityegtek. Figyelmen kívül hagyva a félvér eszelős dühöngését, az asztalra tette azokat, ollót vett elő a fiókból és gondosan levagdosta róluk a címkéket.

– Hoztam valamivel kényelmesebb ruhát. Ez már a maga mérete.

– Mi a szart adott be? – fröcskölte a szavait indulatosan Talan, szemei még mindig borostyánsárgán izzottak.

– Nem mindegy, ha nem halt bele?

– Nem! – hörögte ordítva a félvér, s a testét is beledobta a mozdulatba, ahogy rántott a láncokon.

– Amíg dühöng, nem fogom elengedni – magyarázta a doktornő, kellő távolságban maradva, de már szembe fordulva a kiláncolt vadásszal. – Mondtam, ha nem bízik meg bennem, akkor bele se kezdjünk – rántott a vállán Dorothy, aztán magához vette a bilincs kulcsát az asztalról. – Nos?

Talan még mindig dühösen fújtatott, de már higgadt. Ahogy végiggondolta, valóban bánthatta volna, ha tényleg ez lett volna a nő szándéka, hiszen fogalma nem volt meddig volt magán kívül. Szemei színe lassan meleg barnába sötétültek. Dorothy vizsgálódva figyelte a változást a félvér tekintetében, majd egy helyeslő bólintással odalépett hozzá, és a legnagyobb nyugalommal nyitotta a férfi bilincseit. Talan a karját rázogatva próbálta elgémberedett testrészébe a vért visszapumpálni. Dörzsölte a csuklóján a horzsolásokat, miközben még haragos pillantásokat küldött a doktornő felé.

– Szokjon hozzá a hasonló körülményekhez Talan. Valahogy csak féken kell tartani arra az időre, amikor magáról sem tud – Dorothy a vállai közé húzta a nyakát, kortalan arcvonásain kislányos mosoly terült el. Elvette az asztalról a vásárolt holmit és a férfi felé nyújtotta.

– Nem ismeri a tanmesét? – a nő kérdésére, Talan homloka ráncba szaladt, megrázta a fejét.

– Nem tudom, mire gondol – motyogta.

– A kisveréb kétségbeesetten menekül a karvaly elől. Találkozik a tehénnel, és arra kéri, bújtassa el! Hát – a nő mosolya szélesedett –, a tehén jó rápakolja gyomrának tartalmát a kismadárra, aztán továbbmegy. A veréb megmenekül a karvalytól, de viszont nyakig a szarban, nem bír az ürülékből kivergődni. Éppen arra jár a macska. – A doktornő hátracsapott kezét teste mögött összekulcsolva sétálgatásba kezdett, miközben Talan a tekintetével követve őt, hozzáfogott átöltözni. – Most őt kérleli a kismadár, hogy segítsen neki. A macska megteszi! Hopp, kirántja a kismadarat és meg is eszi!

– Szar ügy – dünnyögte Talan, de azért egy halvány mosolyt, csak csalt a nő a vadász arcára az előadott tanmesével. Talan tekintetét a doktornőébe fúrta, várta, hogy legalább elforduljon, hogy a nadrágot is átvehesse. Pár másodperc után, gondolkodás nélkül letolta a nadrágját, mire eme cselekedetétől észbe kapott a nő, gyorsan megpördülve a sarkán száznyolcvan fokos fordulatot tett, s zavartan köszörülte meg a torkát.

– Bocsánat! – hebegte a doktornő.

– Ugyan – rántott a vállán cinikusan Talan. – Lassan hozzászokom – tette hozzá, hangjában nem kevés szarkazmussal. – No és mi a tanulsága a mesének? – kérdezte nagyot sóhajtva, miközben ráérősen átváltotta a nadrágot is.

– Akiről azt hiszed, hogy szarik rád, attól kapod a segítséget!

– És aki kihúz a szarból, még nem biztos, hogy a barátod! – folytatta Talan a nő gondolatát, s arcán újabb vigyor jelent meg.

– Igen! – vágta rá lelkesen Dorothy, mint egy tanár, aki örvendezik diákja helyes válaszának.

– A végén kiderül, hogy még humora is van – motyogta az orra alatt Talan, s csapzott haját ujjaival hátra fésülte az arcából.

– Nem éhes? – kérdezte a doktornő, miközben tekintetét végigvezette a férfin, konstatálva, hogy megfelelő méretet választott.

– De! – vágta rá azonnal a félvér, csípőjén fentebb igazította a nadrágot.

– Nem úgy értettem.

– Én sem.

Tekintetük újra zavart, néma másodpercekig összefonódott, aztán Dr. Corbet megindult a lépcső felé. Talan követte a nőt, fel a lakásba, s mint egy engedelmes gyerek az ebédlőasztalnál ücsörögve várta, amíg Dorothy összeütött neki valamit. Felszaladt a szemöldöke a pirítós a gyógytea, és a gyümölcs láttán.

– Ezt most komolyan gondolta, hogy ezzel én jól lakom?

– Nem az a cél – rázta a fejét a nő.

– Nem? – Talan felvonta szemöldökét. – Hát, eddig azt hittem, azért eszik az ember.

– Nem fog éhen halni, ne ijedezzen!

Talan egy mély, hangos sóhajt követően hozzáfogott a nem éppen királyi fogásnak.

– Ez most akkor hogyan is fog működni? Itt fogok dekkolni a kezelés alatt a pincéjében? – kérdezte érdeklődve a férfi, megköszörülte a torkát – Az akárkije, mit fog szólni ehhez? – Talan szája szórakozott mosolyra húzódott.

– Ez, hogy elborul az agya, nem csupán a vérszomjtól van – kezdett bele az első diagnosztizálásába a doktornő. – A dühtől is. Ezt viszont magának kell kontrollálni, ez érzelmi dolog. Úgy hívják önuralom.

Talan fel-felpislantott az asztal másik oldalán könyöklő nőre.

– Jah. Ezt, én is tudom – morogta az orra alatt.

– Segíthetne pár információval – vett egy mély lélegzetet a doktornő, s kényelmesen hátradőlt a széken. – Mikor borul el a vérszomjtól, és hogyan? Hirtelen?

– Nem – rázta a fejét Talan. – Egy darabig tudom kontrollálni azt is. Előtte már érzem, hogy nem jól vagyok.

– Az viszont jó, ha azt is tudja egy darabig kontrollálni. Sőt az is, hogy érzi előre, hogy baj lesz.

– Aztán egy ponton túl filmszakadás. De… én addig sem akarok elmenni, hogy egyáltalán érezzem, hogy baj lesz. Nem akarom érezni a hiányát sem. Nem akarom kívánni!

– Értem – fújta Dorothy. – Milyen időközönként kezd kritikussá válni? Amikor már fizikálisan is érzi a hiányát?

– Változó – rántott a vállán Talan. – Amikor rendszeresen hozzájutottam. – Hirtelen megakadt benne a levegő is, ahogy eljutottak a tudatáig, mit is árult el ezekkel a szavakkal a nőnek. Szégyenkezve sütötte le a szemeit, majd a fejét is lehajtotta. Magán érezte a nő döbbent tekintetét.

Kínos, néma percek következtek.

– Ezek szerint, volt olyan is… akit… megölt? – kérdezte bátortalanul a doktornő, hallhatóan nagyot nyelt.

Talan sokáig hezitált a válasszal. Térdei közé ejtve a kezeit, zavartan dörzsölgette össze a tenyerét.

– Csak olyan volt – dünnyögte.

– Tessék? – Dorothy akaratlanul kapott levegő után, az őszinte választól.

– Két embert hagytam eddig életben – folytatta a vallomását Talan, még mindig lefelé szegezve a tekintetét.

– Kettőt? – kerekedtek el a doktornő szemei, a felismeréstől, hogy ezek szerint ő az egyik túlélő. Most szembesült azzal, hogy milyen szerencsésnek is mondhatta magát akkor.

– Igen – bólintott sután a félvér. – Magát, és – Talan mélyre szívta a levegőt, remegő mellkassal engedte ki, ahogy kimondta a szeretett nő nevét – Haleyt.

– Haleyt?

– A társam volt.

– Ou – Dorothyból halk nyögés szakadt fel, zavartan kapta félre a tekintetét, ahogy Talan felnézett rá. – Volt? – kérdezte hadarva a nő.

– Megölték – válaszolt csendesen a félvér, majd újra maga elé meredve elragadták az emlékek.

– Sajnálom – suttogta a doktornő.

Ismét némaság telepedett közéjük.

Talan lassan mozdult, megnedvesítette ajkát, miközben tekintetét előbb az ebédlőn vezette körbe, aztán megállapodott a nőn.

– Nekem feltétlen haza kell ugornom – mondta csendesen. Eszébe jutottak az ágyán szanaszét hagyott akták. Ha Bardwell meg tudta csináltatni a megrongálódott ajtót, akkor nyilván kulcsa is lett a lakáshoz. Nem akarta megkockáztatni, hogy az igazgató felfedezze, hogy nyomoz utána.

– Akkor is kéne vért vennem magától, amikor már érzi, hogy baj van – magyarázta a doktornő. – Csakis úgy tudom összevetni a két vérképet, hogy mi váltja ki a rosszullétet. Ha esetleg annak a pótlására valamit kitalálnánk, talán a vért sem kívánná.

– Attól is be tudok kattanni, ha megérzem az illatát, vagy hallom.

– Hallja?

– Igen – bólogatott a félvér. – Hallom, ahogy zubog az érben.

– Akkor ez valamiféle ösztön is. Ez így még összetettebb lesz – vett egy mély levegőt Dr. Corbet.

– Van elkezdett munkám is. Szólnom kéne, hogy egy darabig nem leszek elérhető – hadarta Talan.

– Nézze. – Dorothy vállai közé húzta a nyakát. – Én nem kötelezem semmire. Maga kérte, hogy segítsek. Én csak azt kérem cserébe, hogy működjön együtt úgy, ahogy én mondom. Maga, itt nem fogoly.

– Rendben. – Talan beleegyezőn bólintott. – Mikorra jöjjek vissza? – kérdezte s már azon törte a fejét, hogyan hagyja majd el a házat.

– Jó lenne, ha az előtt tenné, mielőtt nem csillapítja az éhségét. Ja és még addig, amíg tudja kontrollálni.

– Rendben.

– Még valami! – Dorothy mint aki felszólalni kíván megemelte a kezét. – Nem szeretném, ha zavarná a magánéletemet. Vagyis, ha jön, lenne szíves előtte hívni, hogy időpontot tudjunk egyeztetni?

– Persze!

– Köszönöm!

– Én köszönöm – biccentett zavart tekintettel Talan, lassan felállt, körbenézett, miközben azon morfondírozott, hol tudna alakot váltani. – Ezeket itt hagynám – mutatott végig magán a félvér a ruhákra célozva.

Dorothy szemei elkerekedtek.

– Miben akar elmenni?

– Ahogy jöttem.

– Ahha. Értem. Rendben – bólintott a nő, megköszörülte a torkát, kezét a folyosó irányába lendítette. – Tudja, hogy merre van a szoba. – Aztán papírt tépett az ebédlőasztalon pihenő jegyzettömbből, s ráírta a telefonszámát. – Ez az én mobilom, ezen, bármikor elér – mondta, s a férfi felé nyújtotta. Talan szemöldöke felszaladt, mire Dorothy is rádöbbent, hogy a félvér, macskaként nem fogja tudni zsebre tenni a mobilszámot.

– Hát – vett egy mély lélegzetet a nő, zavartan pislogva elkezdett más lehetőségen gondolkodni. – Mire átöltözik, megoldom! – hadarta.

Talan néhány pillanat múlva aranysárga kandúrként kanyarodott be az ebédlőbe. Dorothy épp akkor fejezte be a telefonszám felírását egy kék szalagra.

– Jobb ötletem nem volt – biccentett a nő, azzal a macska nyakára kötötte azt. – Csinos!

Talan ahogy könnyedén beugrott a nyitva hagyott szobaablakon, már alakot is váltott, s az ágyhoz lépve ellenőrizte az aktákat, hogy érintetlenek-e. Aztán felhúzta a fotelon heverő nadrágját, közben felkapta az alakváltáskor a padlóra hullott szalagot és átmásolta róla a mobiljába a számot. Egy gyors mozdulattal az aktákat az ágy alá csúsztatta, s biztos, ami biztos alapon még bentebb is rúgta azokat, hogy messzebbről se látszódjanak, hogy ott vannak.

Aztán kiment a kis konyhába, kávét főzött, közben a naptárt lapozgatta. A megbízások aktáit magával vitte az asztalhoz, s miközben még egy szendviccsel megtámogatta a doktornőnél kapott kevés ételmennyiséget, átolvasgatta azokat. Aztán újra maga elé vette a naptárat és számolgatni kezdett. Necces volt befejeznie a munkát, vér nélkül, de felrúgni sem akart mindent már a legelején, ha egyszer belekezdett. Pénzre volt szüksége, és ő ebből élt. Arcát kezébe temette, ahogy egy hangos sóhajjal az asztalra könyökölt. Tíz ujjal túrta át sötét haját, hátra simítva az arcából. A mozdulat közben hirtelen égető érzés mart a mellkasába ott, ahol a rúnák voltak. A váratlan, indokolatlan fájdalomra egy nyögéssel összerándult a teste. Egy újabb maró érzés után már folyamatosan égett, s ahogy kezét odakapta, döbbenten tapasztalta, hogy vérzett! Elkerekedett szemekkel meredt az ujjai között lüktetve átszivárgó ragacsos sötét folyadékra. Fogalma nem volt, honnan a seb és a rengeteg vér. Nyikorogva tolta ki maga alól a széket, s ahogy felpattant az asztaltól még el is borult a bútordarab.

– Ez meg mi a szar?! – zihálta, de a pulzáló vértől semmit nem látott a bőrén. – Basszameg! – Kezét a vélt sebre szorítva pár nyújtott lépéssel a mosdóban volt, s a kagyló felé hajolva locsolta rá a csapból a vizet. A megmagyarázhatatlan történéstől reszketett a keze, s bár láthatóan rengeteg vért vesztett, valamiért mégsem érezte, hogy gyengülne tőle. Mikor végre elállt, s már csak a vizet itatgatta fel a bőréről a törölközővel, elsőre semmi változást nem látott a mellkasán sorakozó rúnákon. Eredeti pompájukban továbbra is ott voltak, holott elméletileg már nem is kellett volna, hogy látszódjanak.

Eszébe jutott a beszélgetés, ami közte és Amarion között hangzott el:

„– Azt sem tudom mit kéne éreznem!

– Mert nem figyelsz a megérzéseidre! Az érzésekre! Mik a tieid és mik nem!

– Ezt hogy érted?

– Ha megsérülsz, az természetes, hogy te érzed. Mert tudod, hogy megvágtad, vagy megütötted magad, aminek nyilván az a következménye, hogy érzed, és nyoma marad! De mi van azokkal az érzésekkel, amiknek nincs magyarázata? Amiket nincs is miért érezned, de érzed!”

Szemei elkerekedtek.

– Haley! – szinte lehelte a lány nevét, mellkasát elöntötte a forróság. – Istenek az égben! – égette a szemét a könny, pislogva nézte a rúnákat, végigsimított rajtuk. Hirtelen újabb maró fájdalom hasított a testébe, ezúttal a vállába, majd a csípőcsontjánál valamivel lentebb, mintha csak tüzes vasat nyomtak volna az ágyékához. Újra belefeszült a fájdalomba. Vállát ugyanúgy megfestette a vér, mint az előbb a mellkasát, majd kis idővel utána a nadrágján egyre nagyobb vörös folt kezdett terjeszkedni az ágyéka és a csípője között.

– A francokat! – szívta a fogai között, s újra a hideg vizet és a törölközőt hívta segítségül.

Amilyen hirtelen jöttek a fájdalmak és a vér, olyan gyorsan abba is maradt. A törölközővel letisztogatott vállán, ott voltak ugyanazok a kanyargós motívumok, amiket a motelben ő maga rajzolt Haleyre.

– Ez meg, mi? – ésszerű magyarázatot keresett a történtekre, de nem tudott, csak kapkodta a levegőt, próbálta rendezni a légzését. Aztán óvatosan bontotta a nadrágját, hogy meggyőződjön a gyanújáról. A frottíranyaggal letörölt vér alatt, ott is előrajzolódott a már ismerős motívum.

– Fasza! – fújta a félvér, s hagyta a kezéből a kőre esni a vérmaszatos törölközőt. Aztán jóleső megkönnyebbülés öntötte el, egyfajta remény, amitől halvány mosolyba szaladt a szája.

– Még jó, hogy nem szívecskét, pillangót, vagy virágot kért! – tekintetével újra a megjelenő motívumokat vizsgálgatta.

Ez most miért? Mégis él? Bántják? – tódultak a fejébe a gondolatok. Nicholas ugyan eltörte a lány nyakcsigolyáját - hiszen a saját szemével látta -, viszont nem szakította le a fejét! Talán csak elhallgattatta, hogy könnyebben magával tudja vinni, hogy Haley semmi ellenállást ne tanúsítson.

– Amarionnak, mi a rohadt életért nincs telefonja? – tehetetlen dühvel csapott öklével a levegőbe.

Eszébe jutottak a vajákos sokat sejtető mondatai:

„Akkor én megbecsülném a helyedben!”

„Hát akkor, őrizd őt! Ne okozz neki csalódást!”

Agya lázasan dolgozott, okokat keresve a megjelenő motívumokra.

– Az összetartozás jelei! – motyogta, szinte csak magának. – Akkor élnie kell! Különben mi értelme lenne, hogy megjelentek rajtam az ő motívumai? Jelzés lenne, hogy még mindig összetartozunk? Akár hol is van, de naná, hogy összetartozunk! Ó Haley! – eufórikusan mondta ki a nő nevét a plafon felé emelve az arcát. – Nekem nem kell más! Soha! Senki! – Megkönnyebbült boldogság árasztotta el, a lehetőségtől, hogy ez azt jelentheti, hogy a lány ki tudja hol, de él!

Két körözött személyt sikerült előállítania, a harmadikhoz már szorította az idő. Figyelte, ahogy leszámolták elé a pénztárnál a fejpénzt, aztán zsebre vágta és sietett haza. Már jelentkeztek rajta az általános gyengeség tünetei. Szinte beesett lakásának ajtaján, előkotorta a telefonját és Dr. Corbetet próbálta hívni. Kétszer is megvárta a postafiók jelentkezését, majd kinyomta.

– A francokat! Hogy a büdös életbe hívjam, ha nem veszi fel?! – morogta dühösen Talan, azzal a kanapéhoz vágta a készüléket, és türelmetlen sétálgatásba kezdett, majd újra próbálkozott, de ezúttal a postafiók gépi hangja után hagyott is üzenetet: – Baj van! Elindultam!

A házban égett itt-ott a világítás, így remélte, hogy csak van otthon valaki. Igaz megígérte, hogy nem zavarja meg a doktornő magánéletét, de most vészhelyzet volt, és tudta, hogy a pincében lesz a legjobb helyen láncra verve, ahol nem tud senkinek sem ártani. Csak érjen el odáig! Már pislogott a szemét égető érzéstől. Hol az öklével verte az ajtót, hol a csengőt nyomta teljes súlyával, mire végre nyílt az ajtó.

– Nem megmondtam… – csattant fel dühösen Dr. Corbet, aztán látva a félvér állapotát, elhallgatott, s csak egy pillanatig habozott mit tegyen. Talan hagyta testét az ajtókeretnek zuhanni.

– Sajnálom – lehelte majdnem értelmetlenül a szavakat, a kissé már megnagyobbodott fogaitól.

–  Ó, Istenem! – Dorothy átvette a férfi karját a vállán s betámogatta az ajtón.

Edet előcsalták a szobából a szokatlan zajok.

– Dothy! – A férfi hangja parancsoló volt, ahogy kilépett a folyosóra. – Megegyeztünk, hogy a munkát nem hozod haza!

– Segíts! Gyorsan, Ed! – kiabálta le azonnal a doktornő a társát, aki kényszeredetten csatlakozott mellé Talan támogatásában. A félvér lehunyta a szemeit, száját makacsul összeszorította, álkapcsán megfeszültek az izmok. Próbálta a változásokat elrejteni, amennyire tudta. Teste belefeszült az érzésbe, ami egyre kúszott fel a gerincén.

Ne! Ne ne ne ne! – hajtogatta magában, miközben már az izmai is remegtek.

– Mi baja? Drogos? Elvonási tünetei vannak? – záporoztak a férfi kérdései. – Ez az a fickó, aki a múltkor ide pofátlankodott, nem?

– Fogd már be! – teremtette le Dorothy Edet, közben rohant a pincekulcsért, aztán remegő kézzel nyitotta az ajtót. Ed szemei elkerekedtek, ahogy fényárba borult a pince.

– Ez meg mi, Dothy?

– Siess már! – sürgette a párját a nő, s minden erejét összeszedve, cibálta szinte mind a két férfit maga után le a lépcsőn.

Talanból mélyről, a mellkasából jött a semmihez sem hasonló morgás.

– Ez most ide fog hányni?

– Istenem segíts! – motyogta Dorothy, mint egy imát, közben sietve terelte a csukladozó vadász bizonytalan lépésű testét a keret felé.

– Dothy!

– Fogd be! – ordította a nő, miközben sietve csatolta a félvér bokájára a bilincseket.

Ed egy pillanatra szembetalálta magát, Talan borostyánsárgán izzó tekintetével.

– Jézusom! – szakadt fel a férfiből, azonnal elengedte a változásban lévő vadászt, és elkerekedett szemekkel hátrálni kezdett. – Mi a franc baja van ennek?

– Lycantrophiás! – hazudta a doktornő, mert hirtelen nem tudott jobbat kitalálni azok után, aminek szemtanúja volt Ed.

– Hogy micsoda? – hüledezett a férfi. – És te ezt idehozod a házunkba?

– Menj ki! – ordította a nő, még taszított is a felháborodott társán. Nem akarta, hogy Ed ettől is több változásnak legyen szemtanúja.

– Menj már! – sürgette, miközben tolta a lépcső felé.

Ed pillanatnyi habozás után eleget tett a doktornő parancsának. Néha féltőn hátrapillantott a válla felett, de kettesével szedte fel a lépcsőfokokat.

Dr. Corbet visszalépett pácienséhez, s egy ügyes, gyors mozdulattal a félvér egyik kezére még rá tudta kattintani a bilincset, aztán távolabb hátrált.

Talan fújtatva szegezte a nőnek borostyánsárga éhes tekintetét, miközben Dorothy rendezni próbálta a saját légzését. A félvér beledobta testét is a lendületbe, hogy elszakítsa láncait és elérje a nőt. A doktornő feszülten figyelte Talan tekintetét, arcát, minden mozdulatát. A félvér szemei olykor mintha visszafakultak volna, de az izmok minduntalan megfeszültek a nyakán, és az álkapcsán. Talan mozdulatai lelassultak, s a levegőt kapkodva megállt egy pillanatra, aztán remegő kézzel olyat tett, ami a doktornőt teljesen ledöbbentette. Erőltetett mozdulattal nyúlt a másik láncon lógó bilincsért és maga kattintotta a még szabad csuklójára, aztán abban a pillanatban újra lendült és nekifeszült a láncoknak.

Dr. Corbet le nem vette a tekintetét a viaskodó félvérről, ahogy a lépcsőig oldalazott, majd Ed után indult, fel a lakásba.

Talant hol a hideg rázta, hol elöntötte a forróság, minden akaraterejét összeszedve próbált nem teljesen elborulni, kifordulni önmagából. Még hallotta a fentről leszűrődő hangokat, az ajtót ugyanis a doktornő dühében úgy becsapta, hogy az visszapattanva résnyire kinyílt.

– Abban állapodtunk meg, hogy nincs itthon munka! – ordította a férfi.

– Őt nem lehet ugyanúgy kezelni, mint mást!

 – Valóban nem, mert közveszélyes! Zárt osztályon lenne a helye, nem a pincénkbe, szívem!

– Te ezt nem értheted!

– Igazán? Mióta kezeled? Miért nem mondtad el nekem? Több is van köztetek?

– Ed!

– Láttam, hogy nézett rád a múltkor is!

– Én esküt tettem, mikor orvos lettem! Ezzel, és a munkámmal is tisztában voltál az elejétől kezdve!

– Ilyenekről nem volt szó! Szó sem volt, hogy közveszélyes őrülteket fogsz kezelni a pincénkben!

– A pincénkben? Ez az én lakásom, Ed!

– Szóval így állunk? A te lakásod? Ennyit a közös jövőről, meg a nagy szavakról! Milliomos szülők elkényeztetett kislánya vagy!

Csapódott a bejárati ajtó, és hirtelen néma csend lett.

Talan egyre kábábban pislogott a résnyire nyitva felejtett ajtó felé, aztán eszébe jutottak a börtönévek, hogy ott kényszerből, hogyan csillapította a vérszomját. Nyújtózkodott, feszengett, viszont az alkarjába nem tudott beleharapni, mert nem érte el, de aztán próbálkozásai eredményeként végre szemfogával felsértette a vállán, majd a bicepszén a bőrt, ahogy többször feléje kapott a megnagyobbodott fogaival. Megszívni nem tudta a sebeket, hogy ihasson, így csak remegő izmokkal nyaldosta előserkenő vérét, miközben néha megroggyantak a térdei, aztán már csak lógott a láncokon és nem érte el a saját magán okozott vérző sebeit sem.

Teste elnehezült, és sötétségbe zuhant.

Mikor eszmélt, még mindig a láncokon lógott, de sebei gondosan be voltak kötözve. A felsőteste le volt csupaszítva, érzékelő tapaszok voltak rajta, zavaró magas hangon ritmusosan sípolt valahol a közelben egy műszer. Hunyorogva nyitogatta a szemét, lassan forgatta a fejét, hogy körbenézzen. Az asztalon olyan eszközök hevertek, amiket véradásokon szoktak használni.

Hallotta nyílni az ajtót, aztán siető lépteket lefelé. Két puha meleg kéz nyúlt az álla alá, aztán ugyan még homályosan, de látta a doktornő arcát.

– Hogy van? – kérdezte Dr. Corbet, hangjában kicsengő aggodalommal.

– Mint a mosott szar – dünnyögte Talan elrekedt hangon, aztán megnedvesítette cserepesre száradt ajkait.

– Azt hittem, itt hal meg nekem! – fújta a doktornő, s az asztalig hátrált, szinte belezuhant az egyik székbe.

– Köszönöm – suttogta a férfi, majd lassan nyöszörögve húzta fel magát állásba –, és nagyon sajnálom.

– Mit?

– Köszönöm, hogy kiállt értem, és sajnálom, hogy összeveszett a barátjával.

Dorothy a homlokát ráncolva furta a tekintetét a félvérébe.

– Maga meddig volt észnél?

– Nem tudom – ingatta a fejét Talan. – Próbáltam inni, erre még emlékszem zavarosan. Mi történt aztán?

– Majdnem meghalt. Legalábbis az életfunkciói nagyon közel álltak hozzá.

– Mit csinált, hogy mégsem? – Talan a kérdésére nem kapott választ. A doktornő felpattant a székről és sietve elkezdett pakolászni. Összesöpört mindent az asztalról, volt, amit a szekrénybe ügyeskedett, volt, amit a kukába dobott. A karjáról leszakított egy tapaszt és azt is a kukába dobta. Talanban megakadt a levegő, ahogy a nő utolsó mozdulataira eljutott a tudatáig, hogy mit is tett a doktornő.

– Maga? – Talan tekintetével követte a még mindig némaságba burkolódzó nőt. A félvér döbbenetét felváltotta a tisztelet.

– Nem lehetne, ezt az izét mondjuk fekvő helyzetbe rakni valahogy? – próbálta oldani a feszültséget Talan, és más irányba terelni a beszélgetést. – Baszott kényelmetlen ez a testhelyzet. Így lógni…

Dr. Corbet szúrós pillantást vetett rá.

– Ne panaszkodjon! Zsákot nem tettem a fejére!

A célzott megjegyzésre Talan szégyenkezve sütötte le a szemét.

– Nem én kötöttem ki úgy – motyogta a félvér.

– De nem is sietett elengedni! – vágott vissza csípősen, dühös tekintettel a nő.

Kínos csend telepedett közéjük, amit a doktornő tört meg, egy újabb cinikus megjegyzéssel.

– Ne szokjon hozzá. Nem fogok belőle rendszert csinálni, csupán nem akartam, hogy itt haljon meg.

– Megértettem – dünnyögte Talan. – Ha attól jobban érzi magát, vagy ezzel kiengesztelhetem a múltban történtek miatt, visszaélhet vele – megemelte bilincsbe lévő kezeit –, hogy nem tudok védekezni.

A doktornő első reakciójaként a félvér szavaira, szemei elkerekedtek majd dühösen összehúzta a szemöldökét.

– Az tetszene magának, mi? – csattant fel Dorothy. – Ne reménykedjen, mert nem fogom a morbid és extrém szexuális vágyait kielégíteni, hiába provokál! – a doktornő sértetten hátat fordított a kiláncolt félvérnek és megindult a lépcső felé.

– Csokit azért kaphatok? – Talan a kérdésére, egy férfi erejét is megszégyenítő jobbhorgot kapott válaszul. Az ütéstől talán több métert is repült volna, hogy ha a láncok fájdalmasan nem fogták volna vissza. Hallotta reccsenni a csontját is, felrepedt a szája széle, amiből azonnal előserkent a vére. A félvér szeme döbbenten kerekedett el, majd elégedetten szegezte a dühtől fújtató nőnek a tekintetét.

– Ne mondja, hogy nem esett jól – mondta Talan, s lenyalta ajkáról a vért.

Dorothy szeme fátyolos lett, a tehetetlen haragtól, főleg, hogy rádöbbent, mit is akart valójában kiprovokálni a pimasz megjegyzéseivel a félvér, s amit tulajdonképpen el is ért, mivel minden elkeseredett dühét beleadva megütötte a férfit.

– Ezek után, már el tudom képzelni, hogy egyedül pakolászgat itt engem, mikor nem vagyok magamnál – morogta Talan, közben kutatón szegezte tekintetét a nőnek. Dorothy zavartan pislogva elfordult és gyorsan talált magának tennivalót, csak a férfire ne kelljen néznie.

– Jó erőben van. – A vadász tovább méregette a doktornőt, aki különböző eszközöket pakolt ki az asztalra a mikroszkóp mellé. A fiolákat Talan vérével, folyadékokat kisebb nagyobb felcímkézett üvegekben.

– Már lényegesen jobban vagyok – morogta a férfi. – Elengedne? – kérdezte, közben jobbra-balra billentette a fejét, mozgatta az állkapcsát, s újra beletörölte a vállába a szájáról a vért.

– És meddig lesz jobban? Mert, hogy én még egyszer nem… – okvetetlenkedett a nő, aztán fogát alsó ajkába vájva, zavartan kapta el a tekintetét a férfiról. – Megmondtam, nem vagyok vérbank. – morogta.

– Megértettem.

Dr. Corbet, Talan véréből cseppentett egy üveglapra, majd a mikroszkóp alá tette, aztán fölé hajolt és pár pillanatig teljesen belemerült. Pontosan addig míg Talan megköszörülve a torkát, felhívta magára a nő figyelmét.

– Szóval?

– Mit szóval? – kapta fel a fejét Dorothy, homloka ráncba szaladt.

– Elengedne?

A doktornő egy mély sóhajjal kísérve eleget tett a félvér kérésének. Nyitotta a férfi bilincseit, közben leszedegette róla az érzékelőket is.

– Megkérdezhetem, mi lett a felsőmmel? – Talan vigyorogva vonta meg a szemöldökét, mire Dorothy csak egy pillanatra nézett fel rá.

– Ne tegye – rázta meg a fejét a nő. – Majd kap másikat.

– Milliomos szülők, elkényeztetett kislánya? – folytatta Talan az érdeklődő faggatózást. – Így már értem a szponzor nélküli hobbit, meg a felszerelések… – A félvér elhallgatott a doktornő rosszalló pillantására.

– Nagyon hálás vagyok a szüleimnek! – Dorothy büszkén szegte fel az állát, ahogy a pakolászásból lassan felegyenesedett. Nem lehetett nem észrevenni, hogy a szeme fátyolos lett.

– De nem a milliókért – mondta halkan, majd fordult és siető léptekkel visszament az asztalhoz, aztán újra a mikroszkóp fölé hajolt.

– Akar róla beszélni?

– Nem! – vágta rá azonnal a nő keményen. – Nem szoktam ismerkedni, meg bratyizni a pacienseimmel. Magával meg pláne nem fogok! Segítek, maga meg eltűnik az életemből, ahogy megegyeztünk – mondta határozottan a doktornő, majd belemerült Talan vérének kielemzésébe.

Talan egy mély sóhajjal, beleegyezően bólintott, majd lassú sétálgatásba kezdett a kis laborban. Nagy volt a kísértés, hogy pár dologhoz hozzányúljon, de aztán mégsem tette, pedig sűrűn nézett a doktornő felé, akinek az arcán különböző érzelmek változtak, ahogy teljesen belemerülve dolgozott az eredményeken. Az egyik ilyen óvatos pillantás alkalmával, Talan elkapta Dr. Corbet tekintetét, ahogy meghatározhatatlan kifejezéssel őt nézte, aztán zavartan és gyorsan más irányba pillantott, majd újra belehajolt a mikroszkópba, de még az mögül is, azért fel-felpislogott a férfi felé. Talan kérdőn vonta fel a szemöldökét, de nem fűzött észrevételéhez semmi megjegyzést. Dr. Corbet ennek ellenére, próbálta elterelni a férfi figyelmét arról, hogy a félvér rajtakapta, hogy vizslatja őt.

– Ott vannak a cuccai, nyugodtan felöltözhet – jegyezte meg a nő, az egyik szék felé lendítve a karját. – Majd lehozom a felsőt is, amit a múltkor vettem. Kér kávét?

– Igen, köszönöm – bólintott Talan, tekintetét a nőnek szegezte, aki láthatóan furcsa találgatódó fénnyel a szemében méregette a férfit.

– Nem borul el, amíg hozok le kávét?

– Ha mégis, úgyis megérzem – rántott a vállán a félvér –, mielőtt baj történne, kikötöm magam – mondta, kezét a bilincsek felé lendítve.

Dorothy bólintott, majd bizonytalanul megindult a lépcső felé. Talannak egy pillanatra úgy tűnt, mintha mondani akart volna valamit a nő, de valamiért mégsem tette. Tekintetével kutatón követte, ahogy Dr. Corbet egyre szaporább léptekkel szedte a lépcsőfokokat. Miest eltűnt a szeme elől, a félvér pár nyújtott lépéssel az asztalnál volt, és belekukucskált a mikroszkópba. Bár sokat nem értett hozzá, de azt azonnal észrevette, hogy az egymás mellett lévő két minta elég erős hasonlóságot mutatott egymással.

Valakivel összehasonlítgat? Ismer mást is, aki olyan, mint én! – jött a felismerés Talanban, s abban a pillanatban Dorothy megszólalt majdnem mögötte, amire megrándultak az izmai. Megdöbbent, hogy milyen gyorsan és hangtalanul tért vissza a nő.

– Lát valami érdekeset? – kérdezte a doktornő felvonva a szemöldökét.

– Nekem, ez több mint kínai – ismerte be zavart mosollyal Talan. – Csak kíváncsi voltam, mit tud ilyen sokáig nézegetni rajta.

– Van mit – motyogta a nő és az asztalra csúsztatta a tálcát.

– Megosztja velem? – puhatolózott a félvér.

Talan legnagyobb meglepetésére, Dr. Corbet nem vágott rá azonnal egy „Nem!”-et, hanem hosszú másodpercekig elgondolkodva, fürkésző tekintettel nézte a félvér arcát.

– Maga ismerte az apját? – kérdezte váratlanul a doktornő, mire Talanon az indokolatlan érdeklődéstől több érzelem is végigszaladt. Meglepettség, s gyanakvás.

– Nem. Még nem – vallotta be őszintén a félvér. – Miért?

Dorothy Corbet a markába fogta a csészét, felcsúszott a székre a mikroszkóp mögé, s mielőtt beleivott a kávéjába újra belenézett a szerkentyű lencséjébe.

– Én sem – mondta egy mély sóhajjal a szavait a nő.

Talan izmai megfeszültek a csendes, váratlan vallomásra. Sűrűn pislogva nézte a nőt, s számtalan kérdés szaladt a fejébe, csak azt nem tudta melyikkel kezdje, és hogyan tegye fel. A doktornő megkímélte ettől a félvért, azzal, hogy lassan, de megnyílt Talannak, óvatosan adagolva az információkat.

– Engem adoptáltak – mondta, de még mindig nem nézett a vadászra. – Két éve tudtam meg. Édesapám súlyos beteg lett. Csontvelő átültetésre lett volna szüksége, amire én azonnal jelentkeztem is. – Dorothy pislogva próbálta visszatartani könnyeit. – Akkor vallották be nekem a szüleim, hogy nem tudok segíteni az apámnak, bármennyire is szeretném, mert nem vagyok a vérszerinti gyermekük. Annyira fájt – nyögte a nő. – Ők mindent, de mindent megtettek értem! Se időt, se erőt, se pénzt nem sajnáltak rám! Soha! Annyira szerető szüleim voltak! Az életemet köszönhetem az odaadásuknak! – Arcán már végigfolytak a könnyek, ahogy felnézett Talan szemébe. A férfi zavartan kapta félre a tekintetét, megmagyarázhatatlan együttérzés fogta el.

– Mindenkinek meg van a maga keresztje – dünnyögte Talan.

Dorothy aprókat bólogatva törölte le a könnyeit, eltolta magát a széktől és sietve újra felment a lakásba. Mikor visszatért, kezében egy gyógyszeres üveget szorongatott. Több fiókot húzott ki egymás után, mire egy üres üvegcsét tett az asztalra. A kezében szorongatott kapszulákból találomra átöntötte a felét.

– Ez mi? – ráncolta a homlokát Talan.

– Talán magának is segít – rántott a vállán a doktornő. – Kipróbáljuk!

– Nekem is? Kinek segített már?

– Nekem – mondta a doktornő felnézve Talan szemébe. A félvér mellkasát szinte ütésként érte a rövid vallomás.

– Magának? Miért kellett magának?

– Régen történt, nagyon régen. Kamasz voltam, iskolás. Epilepsziás rohamom lett, aztán kórházba kerültem. Ott napokig gépek tartottak életben, folyamatosan kaptam a vért, mert kiszáradtam volna – mesélte a doktornő, megmagyarázhatatlanul megeredt a nyelve. – A szüleim mindent, amit csak lehetett felkutattak. Természetgyógyászokat, kuruzslókat, kutatókat, azt se tudták szegények mire, de specialistát kerestek. És találtak! Pár nap alatt az a valaki visszahozott az életbe, és lehetővé tette számomra, hogy ne legyen több olyan rohamom.

– Milyen roham? – ráncolta a homlokát a vadász, az agya szinte már lüktetett a sok gondolattól, de kérdésére nem kapott választ. Dr. Corbet, mintha szándékosan nem hallotta volna meg.

– Drága lehetett – jegyezte meg aztán Talan az orra alatt dörmögve.

– Azt mondta, ha tud, segít, de nem kér pénzt! Viszont az óta, rendszeresen küldi ezeket. – Dorothy az üvegbe öntött kapszulákat Talan felé tolta.

– Ezek mik?

– Ha érzem, hogy kezdek gyengülni, beveszek belőle. De csak akkor! Soha nem előbb!

Talan az üvegcséért nyúlt, kivett belőle egy kapszulát és fényforrás felé tartva vizsgálgatni kezdte. Előbb billegtette, nézte a benne lévő folyadékot, ami tagadhatatlanul olyan volt, mint a vér, aztán megszagolta.

– Ez vér?

– Igen – bólintott Dorothy. – Koncentrált.

– Ez… a magáé! Önnek készült, és most mondta, hogy küldik magának, vagyis ez nem szimpla gyógyszertári. – Talan homloka ráncba szaladt, nem értette a doktornő hirtelen önzetlenségét. – Mi lesz ha szüksége lesz rá…

– Írok a professzornak és küld. Semmi gond, Talan!

– Miért?

– Mit miért?

– Miért ossza meg velem? Magának erre szüksége van! Az élete múlik rajta!

Dr. Corbet egy mély sóhajjal, rántott a vállán.

– Akkor döntöttem el, hogy orvos leszek, amikor kamaszként visszahozott az életbe. Halálfélelemmel zuhantam kómába! A prof azt mondta nekem, mikor felébredtem, hogy nekem nem szabad meghalnom, mert én nagy dolgokra leszek hivatott – mesélte Dorothy az emlékeit, amik melankolikus mosolyt varázsoltak az arcára. – Azt mondta rám bízza, hogy kit találok arra érdemesnek… – elnyelte a meghatódottságtól előtörő könnyeit.

– Mire?

– Az életre.

Talan mellkasában megakadt a levegő.

– Ki maga?

– Dr. Dorothy Corbet – mondta a nő, s kislányos mosollyal vállai közé húzta a nyakát. – Miért?

– Nem így értettem – motyogta Talan, tekintete újra a kapszulákra siklott. – És maga azok után, hogy megerőszakoltam, majdnem megöltem a vérszomjammal, még úgy gondolja, hogy én megérdemlem az életet?

– Megváltozott a véleményem magáról. Úgy gondolom, maga nem gonosz – mondta a félvér szemébe a szavait a nő. – Néha cinikus, szarkasztikus humora van, makacs és önfejű – sorolta egy szuszra Dorothy –, de magában mérhetetlen akarat van és kitartás. Magának legbelül nagyon mély érzései vannak! Maradjon ilyen! – Dorothy lecsúszott a székről, könnyes szemmel óvatos, bizonytalan mozdulattal simított végig Talan borostáján, aztán egy hirtelen mozdulattal átölelte a férfi derekát, arcát a mellkasának nyomta, amivel sikerült igazán ledöbbentenie a vadászt. Egy pillanatig tartott az egész, s Talanban megakadt a levegő, a szó, csak pislogott, miközben tekintetével követte a nőt, aki aztán ugyanolyan hirtelen megindult a lépcsőn fel, a lakásába.

Kirobbanó erőben ugyan nem érezte magát a doktornőtől kapott életmentő vérmennyiségtől, de tűzoltásnak tökéletesen megfelelt. A kapszulákkal a zsebében, a Dr. Corbet által vásárolt felsőben, a lakás ajtajában feszengett.

– Mindent nagyon köszönök – mondta, közben a talpán billegett, kezét a zsebeibe csúsztatta. – Ahogy megígértem, eltűnök az életéből.

– Azért, azt még ne siesse el – Dorothy fázósan ölelte át a vállait, szolidan mosolygott fel a magas félvérre, akit láthatóan megleptek a doktornő szavai.

– Ne? – szaladt fel Talan szemöldöke csodálkozva. – Azt hittem alig várja, hogy eltűnjek az életéből.

– Még nem tudjuk, hogy megoldás-e a kapszula – magyarázta ki az előbb elhangzott szavait a nő. – Ne igyon előre a medve bőrére, még élesben nem is próbálta.

– Elárulja nekem, hogy miért változott meg velem?

– Megállapodtunk.

– Ne tereljen Dorothy – ingatta a fejét a férfi. – Nem értek a maga genetikai csiribiri dolgaihoz, de amit a mikroszkóp alatt láttam…

– Mi van vele? – vonta fel szemöldökét érdeklődve a doktornő.

– Ismer mást is, aki olyan, mint én? – tette fel nyíltan a kérdését Talan, tekintetét a nőébe furta.

– Ezt miből gondolja?

– Az a két minta – a félvér nagy levegőt vett. – nagyon egyforma volt.

Dr. Corbet, fogai közé csípte alsó ajkát, nyakát vállai közé húzta, arcán titokzatos halvány mosoly bujkált. Látszott, hogy hezitál a válaszon.

– Nos? – Talan megköszörülte a torkát. – Kié a másik vérminta?

– Nem vagyok köteles válaszolni – mondta csendesen, de határozottan a nő, s lehajtotta a fejét.

– Valóban nem – sóhajtott fel lemondóan a félvér – és csupán kérhetem, de nem várhatom el, hogy válaszoljon. Tiszteletben tartom az orvosi titoktartását.

– Nem a betegem az illető – fújta egy mély sóhajjal a nő, oldalra nézett, mert nem bírta állni a vadász kiveséző tekintetét. Igazából maga sem tudta, miért árult el ennyit is.

– Akkor…

– Az enyém – mondta ki végül Dorothy, s pár pillanatig szabálytalanul kapkodta a levegőt. Látszott a doktornőn, hogy ideges a beismeréstől, mégis legbelül kicsit meg is könnyebbült tőle.

Talan arcára kiült a döbbenet.

– A magáé? – szakadt fel a férfiből, hitetlenkedve ráncolva a homlokát, tekintete kutatva, vizslatva szánkázott a nőn.

Hirtelen rengeteg kérdés tódult a fejébe:

Talán az ő anyját is megerőszakolta valaki! Lehet, hogy pont az, aki az enyémet is! Mi van, ha testvérek vagyunk?

– Nem akarta soha tudni, hogy ki az apja? – szaladt ki Talan száján, ami a benne kavargó gondolatoktól legelőször eszébe jutott.

Dr. Corbet, mintha csak olvasott volna a félvér fejében, szinte megválaszolta a még ki nem mondott kérdését.

– Nem vagyunk testvérek – mondta halvány mosollyal a nő.

– Honnan ilyen biztos ebben?

– A rokoni kapcsolat kimutatható a vérben.

– Szóval, magának is eszébe jutott – vett egy mély lélegzetet Talan zavart, félszeg mosollyal feszengve a nő előtt, mire Dorothy szégyenlősen aprókat bólogatott válaszként.

– Elárulja, hogy mit kukucskált ki belőle? – faggatózott tovább óvatosan és tapintatosan a félvér.

– Ne akarjon mindent egyszerre tudni – hadarta a nő. – Egyelőre, nekem is emésztenem kell. – Dorothy fejével a dzseki felé bökött, aminek a zsebében ott lapult a kis üveg a kapszulákkal. – Feltétlen jelezzen vissza, hogy vált be!

– Rendben – bólintott Talan, s bár furta az oldalát a kíváncsiság, nem erőszakoskodott a nővel. Úgy döntött, türelmes lesz, s megvárja, míg a doktornő magától nyílik meg neki.

Egy darabig szemezett otthona magányában, a kicsi konyhán az asztalnál ülve a kapszulákkal teli kis üvegcsével. Kavargó gondolatokkal a fejében, rágyújtott, közben elővette a két mappát amit Bardwell hozott neki, és kipakolgatta a lapokat belőle. Olvasgatta, tanulmányozta a két embert, és döntött.

Elhatározta, hogy ettől kezdve nem állat módjára fog büntetni. Nem a saját ösztönei kielégítésére és éhsége, szomja oltására fogja használni a bűnösöket. Pontosan azt fogják kapni, amit megérdemelnek.

Vadász lesz, de nem orvvadász! Körvonalazódtak a saját szigorú elvei, szabályai.

Eszébe jutott minduntalan Ivan. Mennyire tisztelte, és a lelkében legbelül fájt neki, hogy ennyire csalódnia kellett benne, hogy így elárulta őt és cserbenhagyta.

Nem is próbálja kimagyarázni magát… pár szó erejéig sem keres… szarik rám! – egyre fokozódott benne a keserűség. Nem értette a fehér vadász viselkedését, pedig sokszor úgy érezte, mintha Ivan valóban törődött volna vele és számított volna neki, hogy merre tart és hogyan alakul az élete. Visszagondolt rá, hogy amikor a börtönévek alatt tanította őt, hányszor kívánta, hogy bárcsak olyan apja lenne, mint a fehér vadász.

Előtte volt még mindig, ahogyan utoljára látta Ivant. Amikor kitépte magát a kötelékekből, s ott térdelt mellette sárgán izzó szemekkel. Hosszú évek alatt, hogy és miért titkolta előle, hogy ő is más?! Pedig annyi mindent kérdezett volna tőle!

Talan tíz ujjal túrta át sötét haját, homlokát tenyerének támasztva könyökölt az asztalra, tekintetét végigvezette a papírokon, majd megállapodott a kapszulás üvegen.

Ha ez beválik, innentől nem leszek szörnyeteg. – vett egy mély hangos levegőt.