TALAN - 14 - Ki a barát, és ki az ellenség?

Keményebben edzett, hogy fizikai erőnlétét megtartsa a másfajta vérpótlás ellenére is. Visszagondolt Dorothyra, hogy mekkora jobbhorgot vitt be neki a nő dühében, tehát látványos gyengüléstől nem kellett tartania gondolatai szerint.

Megváltozott az étrendje. Egyre több véres húst iktatott ki, amit hallal pótolt.

– Egy bálna talán elég lenne – morogta az orra alatt, ahogy sütögette ki a kétdoboznyi halrudacskát. Az elkészül sült hal mellé egy közepes tál gyümölcssalátát tett az asztalra, majd hozzáfogott enni.

Csengettek, amire minden izma megfeszült, hogy feláll ajtót nyitni, majd lassan visszaengedte magát a székre és csak hangosan kiszólt.

– Szabad!

– Te nyitva hagyod az ajtót? – kérdezte belépve Bardwell, szemöldökét csodálkozva húzta fel.

Talan hanyagul rántott a vállán.

– Nem dugok senkivel, szóval nem zavarnak meg semmiben – morogta, közben egy pillanatra sem hagyta abba az étkezést.

– Te mi a francokat eszel? – kerekedett el az igazgató szeme, az asztalon látottaktól. – Hoztam a fogadhoz valót, nem? – Megjegyzésére Talan épp csak felpislantott a nagydarab férfire.

– Majd megkapják, amit megérdemelnek – dünnyögte a vadász.

– Eddig ez nem okozott neked problémát. Mi tart ilyen sokáig, fiam?

– Nem vagyok a fia! – sziszegte a fogai között tagoltan Talan, mérges pillantást küldve mentora felé.

– Mi lett veled Clear Creek-en? – Bardwell komor arccal húzta maga alá az asztal túl oldalán lévő széket, és leült a félvérrel szemben. Szigorúan húzta össze sűrű sötét szemöldökét.

– Semmi – dünnyögte Talan, aztán elnézett a kutakodó tekintet mellett.

– Nem veted rá magad a felkínált zsákmányra, hanem ilyenekkel tömöd magad! – a férfi hanyagul lendítette a kezét az asztalon lévő étel felé. – Halat, meg gyümölcsöt eszel?!

– Más is eszik ilyet, nem mérgező – válaszolt félrehúzott szájjal Talan.

– De nem egy farkas! – emelte fel a hangját Bardwell, aztán hirtelen elhallgatott.

Talan szemtelenül nézett a férfi szemébe.

– A farkasok is esznek halat – a félvér pimaszul vonta fel a szemöldökét – sőt, gyümölcsöt is! Olvastam! – Szándékosan provokálta az igazgatót, hogy még többet eláruljon, mennyit is tud róla valójában.

Feszült csend támadt a két férfi között. Bardwell másodpercekig, csak fujtatva nézte a minden tekintetben egyre erősödő és önállósodó védencét.

– Egy prikolics elgyengül, kiszárad, ha nem jut vérhez – mondta ki végül, amit Talan valójában várt tőle, mert ezzel elismerte a mentor, hogy többet tud, mint amit mutat.

Szóval tudja! Mindvégig tudta mi vagyok! Nem kísérletezgetett velem, hanem nagyon is tudta, mit miért tesz! Ennyire pontosan honnan, és miért? – Talan tekintete szinte az igazgató agyáig hatolt.

– Igen tájékozott a fajtámmal kapcsolatban. – A félvér vadász minden mozdulata, szavainak hangsúlya, hideg fenyegetés volt, ahogy lassan előre dőlt és az asztalra könyökölt. – Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha a legelején megoszt velem mindent.

– Semmi nem történt volna másképp! – vetette oda egy vállrándítással Bardwell.

– Dehogynem! – vágta rá Talan. – A börtönben kapott kis ajándékom, például még mindig élne és talán élveztem is volna vele az együttlétet!

– Így is élvezted, nem? – az igazgató arcán gúnyos vigyor terült el, mire Talan izmai megrándultak a bőre alatt, s az utolsó másodpercben gondolta meg magát a félvér, hogy nem üti meg a mentorát.

– Az étrendem nem tartozik magára – dörögte Talan, ahogy mélyen teleszívta a tüdejét. – Azok meg megkapják, amit megérdemelnek, erre a szavamat adtam.

– Alkut kötöttünk!

– Tudom – bólintott Talan. – Azt hiszem eddig meg is tartottam. Még attól többet is. A jogos büntetés eszköze. Maga ezt mondta nekem, és ezt innentől is megkapja.

Bardwell arcán megfeszültek az izmok, ahogy tehetetlen dühében összeszorította állkapcsát.

– Rendben – fújta végül a mentor, s beleegyezően bólintott. – Igazad van. – Tettetett nyugalommal húzta félre a száját. – Elég nagy vagy már, fiam – vigyorodott el nyájasan, miközben szándékosan használta ezt a megszólítást, provokálni akarta a félvért. – Én pedig nem vagyok vak.

Talan szemöldöke érdeklődve szaladt fel, de némán hallgatta tovább az igazgatót.

– Azért, mert nem piszkáltalak vele, tudom, hogy dugtad azt a kis csitrit!

Talanban összecsaptak az érzelmek. Döbbenet, harag és düh egyszerre robbant benne. Pillanat tört része alatt döntött, hogy itt és most, vállalja Bardwell előtt is, hogy ki volt Haley és mit is jelentett neki.

– Nem dugtam és nem csitri! – lassan fenyegetően állt fel, büszkén húzta ki a vállait. – Ne merjen így beszélni róla, mert nem nézem, hogy ki maga, és apró darabokra szaggatom! Haley a társam volt!

Bardwell-en sem az ijedség, sem a meglepődöttség legkisebb jele sem látszott. Magabiztosan szegte fel az állát, még mindig önelégült mosollyal az arcán.

– Engem akarsz darabokra szaggatni? Hagytam, hogy játszadozz a kis kedvenceddel. A helyedben azt szaggatnám szét, aki elválasztott tőle! Ki is volt az? Ivan! Nem?

Talan tekintete elsötétült, légzését mélyítve lassította, legszívesebben elordította volna magát tehetetlen dühében.

– Felszívódott! – sziszegte a félvér, keze ökölbe szorult. – Ha tudnám, hogy hol van, megfürdetném a vérében.

Bardwell elégedett mosollyal lassan felállt.

– Lásd, milyen vagyok – vett egy nagy levegőt a termetes férfi. – Nem szoktam az embereim egymás közötti nézeteltéréseibe beleavatkozni, de téged kedvellek, fiam. Ivan pedig szerintem is aljas dolgot művelt veled. – Bardwell szándékosan nem tért rögtön a lényegre. Pontosan tudta, hogyan puhíthat még Talanon. – Nincs az a hím, aki ne bosszulná meg a társa halálát. Ez olyan dolog, amit el is várnak tőled, hogy megtedd.

Talan agyát észrevétlenül borította el a bosszú sötét homálya, amitől Bardwell szavait is szinte már csak tudatalatti suttogásként hallotta.

– Éppen ezért, megmondom neked, hol találod Ivant – jelentette ki az igazgató. Bardwell szavaira Talan a tekintetét a férfiébe fúrta, s a félvér szemeiben már sütött a gyilkos szándék, amit a mentor elégedetten csak egy alig mosollyal nyugtázott. Papírt, tollat vett elő, és címet firkantott rá, majd Talan felé tolta azt.

– Itt, megtalálod. Minden hétvégén itt ereszti ki magából a feszültséget – mondta a nagydarab férfi, vigyorba húzva a száját. – Ivan, neked nem ellenfél, fiam.

Talan lassan nyúlt a papírért, miközben egész lényét elárasztotta a dühös bosszú.

Miután az igazgató távozott, agya folyamatosan ezen zakatolt. Soha el nem múlni akaró végtelen hosszú időnek tűnt az a három nap a hétvégéig, mert az elhatározás már megszületett benne. Hétvégén elrendezi kettejük ügyét a fehér vadásszal!

Nem igazán akart a mulató közvetlen közelében mutatkozni már napokkal előtte, de azért a környékre kíváncsi volt. Így előző nap aranysárga kandúrként tett egy felmérést a terepen. Az épületbe viszont még macska alakban sem kockáztatta meg a belépést. Nem akarta a fehér vadászt elriasztani. Látta a parkolóban a kocsiját, és ez neki pont elég volt. Főleg, hogy szemtanúja volt egy-két alakváltásnak a sövény mellett, ami azt jelentette, hogy nem emberekkel túlzsúfolt mulatóhely volt a Wild World. Annyiból szerencsésnek tartotta a dolgot, hogy így rendőri beavatkozástól nem kellett tartania.

Hezitált, hogy elhalassza-e a rajtaütését Ivanon. Gyengének érezte magát. Megfordult a fejében, hogy csak most az egyszer utoljára egy áldozattal még felturbózza magát a találkozásra, miközben szemezett a Bardwell hozta aktákkal. Aztán mély sóhajjal döntött. Ha már elindult egy úton, nem rombolja le semmivel az eddig elért eredményeit. Előkotorta a zsebéből a kapszulás kis üveget, s bekapott belőle egy szemet. Várta a hatást, óráknak tűnő percekig sétálgatott a lakásban, sűrűn nézte az órát. Már besötétedett, és az idő is lassan ballagott az éjszakába. Kezdte már érezni, hogy az elgyengülés, a levertség lassan elhagyja a testét, de biztosra akart menni, így még két kapszulát dobott a szájába. Várt még, úgy egy órát, ami alatt újra ellenőrizte a fegyvereit, a felcsatolt karambitokat.

Elindult.

Sötét, megállíthatatlan fenyegetésként ült fel a nem olyan régen vásárolt Yamaha Xvs 1100 A Drag Star Chopperjére, és szelte át a várost. Az elhatározás percről-perce erősödött benne, célpontja felé közeledve. A hangos zene kintre is tökéletesen hallatszott, ami vegyült a parkoló zajával. Hol jókedv, nevetgélés, hol kirobbanni készülő verekedés, vita. Ahogy Talan leparkolt, már messziről kiszúrta a fehér vadász kocsiját. Nem keltett feltűnést, itt mindenki olyan volt, mint ő. Másfajta. Tekintetét végigvezette a parkolón, miközben mélyre szívta a levegőt a tüdejében. Voltak, akik egyáltalán nem leplezték másságukat, s vitájuk hevében, fenyegetően villantották ki egymásra előtörő fogaikat.

Talan egyenesen a pulthoz sétált, lassan, kimérten, de határozottan utat törve széles vállával a tömegben.

– Mit adhatok? – kérdezte a pultot törölgetve egy agyon piercingezett kopaszra borotvált férfi.

– Ivan Maxont keresem – morogta Talan, olyan hangszínnel, hogy az ordító zene ellenére is tökéletesen hallhatta a pultos, aki válaszképp az egyik sarok felé bökött a fejével.

– Arra – lendítette a kezét a nevezett irányba a férfi. – Nincs egyedül. Lehet, már nem is találod ott, hanem felmentek – biccentett az alkalmazott egyértelművé téve egy kacsintással, hogy a vadász egy hölgy társaságát élvezi éppen.

Talan kifejezéstelen arccal alig bólintással köszönte meg az információt, s már fordult is, hogy annyi idő után végre a szemébe nézhessen egykori tanítójának.

Ivan a nő nyakába fúrva az arcát harapdálta a finom bőrt, keze a ruhán keresztül simogatta a formás testet. A fiatal nő hívta fel Talanra a fehér vadász figyelmét, ahogy az egykori tanítvány megállt az asztal előtt, feléjük magasodva és némán szegezte nekik a tekintetét. A fizetett szépség, először a könyökével próbálta óvatosan jelezni, hogy társaságuk akadt, majd miután Ivan ezt figyelembe se vette, a nő lassan eltolta magától a férfit a torkát köszörülgetve. Maxon kényszeredetten húzódott vissza, kicsit megbillentve a fejét kukucskált ki a nő válla fölött. Tekintetétben nem döbbenet, vagy félelem volt, hanem mérhetetlen szomorúság, fájdalom. Hangos mély sóhajjal lassan fordult Talan felé, közben engedte a nő testét, s mint egy megtört, mindenbe belefáradt öregember leengedte vállait. Másodpercekig némán szemezett egymással mester és tanítványa.

– Hát ezt, már nem fejezzük be, Phyllis – dünnyögte Maxon, s át sem számolva, egy marék papírpénzt nyomott a nő dekoltázsába, aki elkerekedett szemekkel kapkodta a két férfi között a tekintetét. Arckifejezése elárulta, hogy indokolatlanul túlfizette a vadász, s amiből azonnal ki is következtette, hogy nem árt mielőbb távoznia. Sietve csúszott ki a bársonyhuzatú ülésen Ivan mellől, s pár nyújtott, libegő lépés után el is nyelte őt a tömeg.

– A kisöcsémmel elszámolni valóm van – morogta a vadász, szinte csak magának, miközben egy mély, hangos sóhajjal felállt.

Talan összeszorított fogakkal figyelte egykori tanítóját, s tudta, hogy Ivan provokációból használta a megszólítást. Csak azért se jegyezte meg neki, hogy ne lásson rajta semmi indulatot, semmi érzelmet. Maxon intett a fejével a fiatal félvér vadásznak, hogy kövesse őt. Nyilván állandó szobája lehetett az emeleten, ahová vezette, mivel hosszú mustár színű kabátjából kotorta elő a szoba kulcsát, aminek ajtaját aztán kitárta Talan előtt.

– Isten hozott, öcsém! – fújta a fehér vadász, mint aki, ki tudja mennyi ideje várt már erre a látogatásra. Ivan tekintetével úgy követte egykori tanítványát, ahogy elballagott mellette a félvér, mintha legalább lefejezés előtt a bárd lesújtására várt volna már csak, aztán lehajtott fejjel csukta be maguk mögött az ajtót.

– Hallgatlak – mondta Talan rekedtes hangon, csendesen, s megköszörülte a torkát, ahogy szembe fordult a fehér vadásszal a szoba közepéhez érve.

– Mit akarsz tudni? – kérdezte Ivan, tanácstalanul szétdobva a kezeit, tekintetében sötét szomorúsággal.

– Mindent – fújta egy mély sóhajjal a félvér.

– Már akkor tudtam, hogy el fog jönni ez a pillanat, amikor először megláttalak.

Talan szemöldöke felszaladt a fehér vadász szavaira.

– Ez a pillanat? Nem értem. Akkor tizenhat voltam, Haleyt még csak nem is ismertem, azt sem tudtam, hogy létezik.

– Igen. Ez a pillanat, amikor azért jössz, hogy megölj.

A csend szinte fullasztóvá vált egy másodperc alatt. Talannak eszébe jutottak egykori tanítója szavai, amikor a börtönben búcsúzott tőle és nem mondta végig a mondatát:

„Azt hiszem Talan, ha mi legközelebb találkozunk…”

Szóval erre célzott!

– Honnan tudtad?

Ivan nem válaszolt azonnal, csak hosszan nézett farkasszemet egykori tanítványával, s tekintete lassan könnytől csillogóvá vált, de férfiasan tartva magát, nem engedett ki egyetlen könnycseppet sem.

– A szavamat én is megtartom kisöcsém – mondta végül a fehér vadász büszkén felszegett állal.

– Hallgatást fogadtál Bardwellnek – morogta Talan, mire Ivan szemei elkerekedtek. – Hallottam! – tette hozzá az egykori tanítvány.

– Mit hallottál még?

– Itt most nem te kérdezel Iván, hanem én! – Talan hangja parancsolóan csattant, keményen. – Bíztam benned!

– Rosszul tetted – motyogta Maxon, lesütötte a szemét, tekintetét a padlónak szegezte.

– Miért tetted?

– Megbízást kaptam.

– Nicholas Goingtól?

– Nem – Ivan lassan ingatta a fejét, nem tudott egykori tanítványa szemébe nézni.

– Nem? Kijátszottál nekik! – ordította a vádló szavakat Talan, s igencsak uralkodnia kellett, hogy ne ugorjon neki a fehér vadásznak. – Otthagytál! Hagytál a földnek szegezve, kivérezni! Csak tettetted a harcot! Mi vagy te? Hiszen te sem vagy ember! Láttam!

– Az vagyok, ami te – dünnyögte Ivan, fájdalommal teli tekintetét Talannak szegezve. – Egy prikolics. – Szavaival együtt engedte egy pillanatra látszani származása árulkodó jegyeit, a borostyánsárgára vált íriszét, és kissé megnagyobbodott szemfogait, amik aztán vissza is húzódtak.

Talan fejében millió gondolat tódult, szavakat keresett, értelmes mondatot, de csak a levegőt kapkodta.

– Te vagy az apám? – nyögte ki végül a már évek óta érlelődő kérdését a fiatal vadász.

Ivan lassan, nemlegesen ingatta a fejét.

– Akkor ki vagy?

– Egy a sorsunk, Talan. Ma én, holnap te kerülsz sorra. – Ivan szinte kántálta a szavait. – Sokkal több a közös bennünk, mint gondolnád – mélyet sóhajtva fújta ki a szavakat a levegővel –, de nem vagyok az apád, és hallgatást fogadtam.

– Ha nem Nicholas Goingstól kaptad a megbízást, hogy került a képbe? Miért fizetett neked? Láttam!

– A megbízás arra szólt, hogy likvidáljam a kis vámpír félvért. Ha akartam volna, simán megtehettem volna, akkor mikor úgy nyitottam rátok, hogy ő éppen agyonszurkált téged. Még indokom is lett volna rá! De az volt az első szavad, hogy ne bántsam.

Talan szemei elkerekedtek.

– Igen, Talan. Akkor már meg volt a megbízásom rá. Nem véletlenül voltam akkor ott az autós pihenőben. Hogy került Nicholas a képbe? Téged akartalak védeni.

– Engem? Nicholassal? Ne nevettess! Azért nyírattál volna ki, vele? Kurva nagy védelem!

– Nem tudtam, hogy ez lesz belőle! Haley eltűnt volna az életedből, nekem lett volna indokom, hogy nem tudtam kinyírni, mert ránk törtek. Goings azt mondta, hogy meg tudja szüntetni a köteléket! Nem gondoltam, hogy úgy akarja, hogy megöl téged! – Iván egy fájdalmas fintorral tárta szét a kezeit. – A vadőrnek én szóltam, hogy valakit megtámadtak. McGinty nem véletlenül járt arra. A rúnák, amit a kis félvér rád pingált, külön jól jöttek, hogy minden kérdezősködés és magyarázkodás nélkül azonnal segítsenek neked.

– Szóval, akkor Haley él? – Talan már hajlott a megbocsátás felé, miközben reménykedve várta egykori tanítójától az igenlő választ.

– Neked most el kell végezned, amiért jöttél, Talan.

– Majd én eldöntöm, mit teszek.

– Ez nem a te döntésed – ingatta a fejét a fehér vadász –, ezt te csak úgy hiszed!

– De! Én kerestelek, én akartam veled beszélni és igen, akár darabokra szaggatni! Ez nem megbízás! Ezzel senki nem bízott meg, Iván! – sorolta indulatos kézmozdulatokkal Talan. – De kész vagyok megbocsátani mindazt ami Clear Creek-en történt, ha Haley él!

Hosszú másodpercekig némaság ült a kis szobára, s tekintetüket egymásnak szegezve állt a két férfi. Talan abban a reményben, hogy megbocsáthat egykori tanítójának várta a választ, de a fehér vadászon látszott, hogy hezitál.

– Ezt nem mondhatom, Talan.

– Tessék?

– El kell végezned azt, amiért jöttél…

– Ha kell, a beleiddel együtt forgatom ki belőled az igazságot! – ordította Talan borostyánsárgává fakult szemekkel, s szavaival egyidőben nekilendült a fehér vadásznak. A két prikolics elszánt küzdelemmel csapott össze. Mivel jelen pillanatban nem kellett titkolniuk mik is ők, használták az előtörő fogaikat, karmaikat, mély sebeket ejtve egymáson. Ivan megragadva Talan grabancát, a válla felett fordította át egykori tanítványát. Megszakadt a fiatal vadászon a dzseki az ing, de talpra érkezve tett egy fordulatot és megtartva egyensúlyát fordult azonnal támadó állásba a fehér vadász felé. Ivan szemei elkerekedtek, ahogy meglátta Talan szabaddá vált mellkasán a rúnákat.

– Hát ezek még fenn vannak? – lehelte döbbenten a szavakat. A támadásba feszült izmai lassan ernyedtek, ahogy leengedte teste mellé a kezeit, mint aki megadta magát.

– Őrző vagy?! – szakadt fel belőle, tekintetében nem csupán a meglepettség volt, hanem a tisztelet is. – Őrző lettél?! Te kiérdemelted?!

– Miről beszélsz? – Talan a homlokát ráncolva zavartan vetett egy futó pillantást a Haley által felrajzolt rúnákra. – Te is tudod, hogy ezeket Haley pingálta rám. Nem emlékszel?

– De. De annak már nem kéne rajtad lennie, Talan! Ez, már más! Ezek, a tieid! – Ivan úgy húzta ki magát, mintha csak a hóhér végső suhintására várt volna. – Gyerünk őrző, büntess meg! Megérdemlem!

– Ivan…

– Csak egyet kérek tőled! – szakította félbe a fehér vadász, s az asztalon heverő, bőrbe csavart kis csomag felé lendítette a karját. – Vidd el azt, Amarionhoz.

– Mi az?

– Vidd el neki! Ő tudni fogja, mit csináljon vele!

– Nem akarlak megölni, Ivan! – nyögte Talan, tanácstalanul tárva szét a kezeit. – Én csak válaszokat akarok!

– Én nem válaszolhatok – mondta határozottan Maxon. – Te pedig ne térj le az általad választott útról!

– Tessék?

– Meg kell ölnöd!

– Nem! Ha Haley él, nincs miért…

– Megöltem az anyádat, Talan! – ordította Ivan, mire Talanban pillanatok alatt robbant a düh. Borostyánsárgán izzó tekintettel, egész testével lendült a fehér vadásznak, megragadva a nyakát megemelte s a falhoz nyomta.

– Hogy mit csináltál? – hörögte az arcába, rekedt mély hangján, halálos fenyegetéssel. Ajkát vicsorogva húzta fel előtörő fogairól, karmait a vadász húsába mélyesztette, ahogy szorította a nyakát.

– Szétszaggattam – nyögte Ivan nehezen a szavakat a levegőhiánytól.

– Miért?! – Talan erősebben szorította rá az ujjait, még rázott is egykori tanítóján.

Ivan nem válaszolt, állta a fiatal félvér vadász dühös, gyilkos tekintetét.

– Sőt! – hörögte miközben levegőért küzdött tehetetlenül himbálódzva – Megöltem Haleyt!

Talan írisze vörösbe fordult, ordítva nyúlt meg az állkapcsa, s olyan erővel szorította meg Ivan nyakát, hogy pulzálva tört elő belőle a vér. Az elváltozott félvér állkapcsa többször egymás után, elborult elmével csattant, szaggatva a fehér vadász húsát. Marta, tépte, addig, amíg a fejet el nem szakította a testtől, aztán hangosan fújtatva engedte Maxon rángatózó véres maradványait a padlóra esni. Eszelős tekintettel, járkálni kezdett fel s alá, ahogy próbált higgadni, uralni a fájdalmat, ami a mellkasát marta egykori tanítója egyértelmű beismerő vallomásától.

Haley halott! – zakatolt az agyában. Ezekben a pillanatokban tudatosult Talanban, hogy a leghalványabb remény is szertefoszlott a számára, hogy társa valahol még élhet. Hangos zokogással térdre rogyott, arcát vérmaszatos kezeibe temette.

Fogalma nem volt, de nem is érdekelte mennyi ideig roskadt így magába, elsiratva a múltját, a jövőjét és mindenkit, aki eddig közel került hozzá. Soha ennyire magányosnak nem érezte még magát. Többször ordított fel lelki kínjától, közben hol a haját markolta, hol körmeivel a padlózatot csikarta.

Emlékek peregtek a szemei előtt… eddigi élete. Minden emberi kapcsolata - bárkivel is - véres halállal végződött.

Senkije nem maradt.

Tulajdonképpen, egyetlen egy ember volt még mindig, amolyan biztos pontként, eddigi életében. Bardwell.

Lassan összeszedte magát. Nehézkesen állt fel a padlóról, az asztalhoz botorkált, hogy magához vegye a csomagot. Nagy volt a kísértés, hogy felbontsa, sokáig forgatta a kezében, hezitált, majd egy mély sóhajjal megigazgatva magán a megszaggatott felső ruházatát, gondosan eltette a zsebébe. Nem az ajtón keresztül hagyta el a szobát. Az ablakon kilépve a tetőkön akrobatikus ügyességgel ugrálva, maga mögött hagyta a véres helyszínt.

Valamivel odébb fél guggolásba ereszkedve próbálta rendezni a gondolatait. Kitapogatta a csomagot a zsebében, óvatosan előhúzta és engedve a kíváncsiságának, kicsomagolta. Vegyes érzelmekkel meredt a gondosan lezárt kis üvegre, amiben vér volt. A bőrdarabon, amivel be volt csomagolva, rövid utasításként ennyi állt:

„Mond el neki!”

Talanban pillanatok alatt megvilágosodott, hogy amit a kezében tart, az Ivan vére. Nyilván a vadász azért küldte Amarionhoz, hogy a vajákos olvasson belőle, mint ahogy az övében is olvasott, mikor elvitték őt hozzá.

Mi lehet az, amit nem mondhatott el ő, személyesen? Mi az, amit így akar velem közölni? Dr. Corbet! Ő is tud olvasni a vérben! Igaz, kicsit másképp és mást, de tud!  Azt mondta, a rokoni kapcsolat is kimutatható a vérben! Ha Ivan nem is árulta el, de Dr. Corbet meg tudja mondani, hogy tényleg ő volt-e az apám vagy sem! – zakatoltak az agyában a gondolatok, s döntött. Visszament a motorjáért, amit a sötét és bokrokkal körülvett parkolóban nem volt nehéz megközelítenie, s első útja Dr. Corbethez vezetett. Nem csengetett be azonnal. Az út túloldalán várakozva előbb felhívta a doktornőt, aki meglepően gyorsan felvette a telefont.

– Igen?

– Tudunk beszélni?

– Mondja!

– Személyesen!

Pillanatnyi csend után egy mély sóhajjal kisérve jött a megdöbbentő kijelentés:

– Kimegyek.

Talanban megakadt a levegő, a doktornő pedig olyan gyorsan bontotta a vonalat, hogy a félvérnek csak egy elfojtott nyögésre futotta.

Pár perc múlva már nyílt a lakás ajtaja, s Dorothy fázósan ölelve a vállait siető léptekkel ment ki az alacsony kapuig. Talan hangtalanul lépett elő a bokor takarásából.

– Honnan tudta, hogy itt vagyok?

A nő elengedte a füle mellett Talan kérdését, szemei elkerekedtek a férfi véresen zilált külsejét látva.

– Mi történt magával?

Talan nem válaszolt, a doktornő felé nyújtotta a kis csomagot.

– Tudom, hogy elege van a szívesség kéréseimből, de…

– Miben kéne segítenem?

A vadász a tenyerén tartva az üvegcsét, lehajtogatta róla a bőrcsomagolást.

– Venne belőle annyi mintát, hogy megállapítsa… – Talan megnedvesítette ajkát, elakadt, kereste a szavakat –, milyen rokoni kapcsolatban állt velem az illető?

– Állt? – szaladt fel a doktornő szemöldöke, tekintetét a férfiébe furta. Talan oldalra nézett, nem akart válaszolni.

– Az illető megölte az anyámat és a társamat – dünnyögte végül a vadász.

– Értem – fújta Dr. Corbet. – Jőjjön.

– A barátja nem fog haragudni? – aggodalmaskodott Talan, megtorpanva a küszöbön.

– Még fasírtban vagyunk – húzta félre szomorkás mosollyal a száját a doktornő.

– Értem – szívta a fogai között Talan, ugyanazzal a hangsúllyal, mint az előbb Dorothy.

Lementek a pincelaborba, ahol Talan tekintetével figyelmesen követte a nő minden mozdulatát, ahogy Dr. Corbet mintát vett a vérből.

– Mennyi időbe telik? – kérdezte dünnyögve a fejvadász.

– Hát, türelmesnek kell lennie Talan. Ez több hét.

– Több hét? – ráncolta a homlokát a félvér, hangosan fújta ki a levegőt, tíz újjal túrta át csapzott haját. – Rendben – morogta aztán megadón az orra alatt.

– Hívom, ha lesz eredmény. Rendben?

Talan aprókat bólogatva kényszeredetten egyezett bele. El kellett fogadnia, hogy volt olyan, amibe nem volt beleszólása. Sietve köszönt el. El akart menni Bardwellhez, hogy közölje vele a hírt, miszerint Ivan Maxon szolgáltatásaira többet már nem számíthat.

A börtönigazgató meglepően nyájasan fogadta a szokatlan időpont ellenére. Egy szóval sem jegyezte meg a késői látogatást.

– Nem jól festesz, fiam – motyogta Bardwell, ahogy kitárta a félvér előtt lakásának ajtaját. Talan némán, lassú léptekkel fogadta el a beinvitálást, most a megszólítást is elengedte a füle mellett.

– Megöltem – morogta az orra alatt a vadász, miközben kifejezéstelen arccal menetelt az igazgató után a rusztikus berendezésű nappali felé a szűk hosszú folyosón.

– Azt kapta, amit megérdemelt – fújta egy mély lélegzettel Bardwell, arcán vegyes, változó érzelmekkel.

– Mióta ismerte őt? – kérdezte váratlanul Talan a nappaliba érve, ahogy szembe fordult a nagydarab férfivel. Bardwellt láthatóan zavarba hozta a kérdés egy pillanatig habozott válaszolni, majd tanácstalanul vonogatta a vállát.

– Nem is tudom. Rég – hadarta, majd más irányba terelte a szót. – Kell valami erős? Whisky? – Talan a kérdésre megrázta a fejét, s bár nem kínálta hellyel a mentor, ő egy hangos sóhajjal szinte belezuhant az egyik antik fotelbe, kezeibe temetett arccal.

– Sajnálom, hogy így alakult a kapcsolatotok – mondta Bardwell, de hangjában nem volt együttérzés.

– Tudta – motyogta a tenyerébe Talan. – Tudta, hogy így lesz.

– Naná, hogy tudta! – dobta szét a kezeit fölényes arckifejezéssel Bardwell. – Így jár, aki megöli a másik társát!

– Nem – ingatta a fejét Talan, majd felnézve az igazgatóra tekintetét az övébe furta. – Már akkor tudta, amikor elbúcsúzott tőlem, ott a börtönben! Akkor Haleyt még nem is ismertem!

Bardwell arcán újra megjelent a zavartság, nyakát vállai közé húzta.

– Ehhez nem tudok hozzászólni. Annyira nem ismertem – dünnyögte a férfi.

Kínos némaság ült közéjük, amit Bardwell tört meg a torkát köszörülgetve.

– Mennyire vagy kész, egy új feladatra?

Talan kényelmesebben hátravetette magát, rántott a vállán.

– Mi lenne az?

– Vissza tudnál menni Clear Creek-re?

Talan a homlokát ráncolva nézett fel újra a mentorra.

– Minek? – dörögte.

– Ott bujkál egy nagyon veszélyes Warlock.

– Warlock? – Talan kutatott az emlékezetében, mit is olvasott már a nevezett lényekről a neten, de sok minden hirtelen nem jutott eszébe róluk. – Valami harcos varázsló féle, nem? – kérdezte végül dünnyögve.

– Valami olyan, igen – bólintott rá Bardwell. – Ez gyógyítónak adja ki magát, és különös lényekkel őrizteti a búvóhelyét.

Talanban halvány gyanú kezdett motoszkálni, ahogy hallgatta a mentorát. A leírás kísértetiesen ráillet Amarionra.

Gyógyító?! Különös lényekkel?! – eszébe jutott a sátor bejáratánál posztoló félelmetesen értelmes tekintetű sas.

– Milyen lényekkel? – kérdezte tapogatózva Talan, kimondva a gondolatait.

– Többek között egy hatalmas madár – rántott a vállán Bardwell közömbös arccal.

– Hogy hívják ezt a warlockot?

– Amarion – mondta ki az igazgató, amivel átvitt értelemben szinte mellkason szúrta a vadászt. Nem csak a névvel, hanem a további információk is, valósággal földbe döngölték, az amúgy is labilis érzelmi állapotba került félvért.

– No és ott a lánya is, egy megátalkodott boszorkány! Gondolj csak bele! Egy vámpír és egy warlock keveréke! Nem semmi bestia! – Talan izmai akaratlanul belefeszültek miközben hallgatta Bardwellt, csak az emlékbe, s szinte újra érezte, ahogy Kaila megnyúlt karmai akkor a testébe szúródtak, mintha tüzes pengék marták volna a húsát.

Nem gyógyítók! Naná, hogy nem! Hiszen engem is bedrogozott és leitatott! – kavarogtak a gondolatok Talan fejében. – Ki tudja mivel ajzott fel, az a számító bestia, hogy nekimentem?! Az is lehet, hogy szándékosan, hogy indoka legyen megölnie! Hazug szuka, akár az anyja volt! Az is azt állította, hogy Haley bele fog halni a harapásomba! Se ő se Dr. Corbet nem halt bele! Mindkettőjükről nyomtalanul el is tűnt!

A gondolatai egyre jobban csak hergelték, amiből Bardwell zökkentette ki, ahogy elé tartott egy bontott sörösüveget.

– Lazulj – biccentett, s a maga üvegét a félvéréhez ütötte. Kicsit elszámította a koccintás erejét, Talan kezében eltört az üveg, végighasítva a vadász tenyerét.

– A francokat! – ugrott fel a fotelból szitkozódva Talan, ahogy az italból és a vérből is jutott a drága szőnyegre. A nagyobb szennyeződést elkerülve, kezét a nyaka vesztett sörösüveg felé tartotta, hogy felfogja vele a vérét, amíg a sebe össze nem záródott.

– Bocsánat, ne haragudjon – hadarta Talan, mire Bardwel megbocsátón legyintett.

– Semmi baj, fiam. Megesik. A takarító majd elintézi – duruzsolta megértően a mentor, s mint jó házigazda, elvette a sérült üveget a félvér vadász kezéből. – Bontok másikat.

Talan ácsorogva várakozott, ahogy egyedül maradt a nappaliban a gondolataival.

Ha elmegyek Clear Creekre, a lakás megint szabad préda! – akaratlanul nézett válla felett a konyha irányába, amerre Bardwell ment. – Az akták! Biztos helyre kell vinnem! Oda, ahol nem is keresheti senki… Dr. Corbet!

Miután a mentor visszatért az újabb üveg sörrel, ő egy húzásra leöntötte a torkán, aztán sietve elköszönt. Kapkodva dzsekijébe zipzárazta az aktát Amarionról és Kailáról, és távozott.

A lakásában csak annyi ideig tartózkodott, míg magához vette a Bardwellről gyűjtött anyagot, és felhívta Dr. Corbetet.

– Elnézést, hogy megint zavarom – hebegte Talan, s szinte érezte a nő halvány sejtelmes mosolyát a vonal másik végén. – Kérnék még egy szívességet… – mondta zavartan, megköszörülte a torkát. Restellte, hogy az egy szívességből ez már a sokadik.

– Mondja.

– Személyesen…

– Lottóznom kéne.

– Bocsánat!

– Rendben, jöjjön. – A nő hangjában semmi rosszallás nem volt.

Mikor ajtót nyitott Talannak, kényelmes szabadidő ruhát viselt, haja laza kuszaságban volt felcsatolva.

– Elég mozgalmas az élete – jegyezte meg halvány mosollyal a doktornő, ahogy kitárta lakásának ajtaját a félvér előtt. Talan szégyenkezve pillantott oldalra, a földre.

– Elnézést – hadarta, zavartan csúsztatta szabad kezét a zsebébe, s miközben a másikkal a mellkasához szorította az irattömböt, feszengve követte a lakásba a nőt. – Egy időre most úgyis el kell mennem. Elutazom. Nem fogom zaklatni.

– Elég a gyógyszer, amit adtam?

Talan hevesen bólogatott. Eszébe jutott ugyan, hogy megkérdezze, mi van, ha egyszerre többet vesz be, de mivel nem tapasztalt semmi veszélyes mellékhatást, hogy már megtette, így mégsem említette meg a nőnek. Átnyújtotta neki a termetes akta mennyiséget.

– Megőrizné nekem?

Dorothy szemöldöke felszaladt egy pillanatra.

– Miért pont én?

– Senki nem tudja, hogy van magához valamilyen közöm – mondta Talan, tekintetét a nőébe fúrva.

– Van hozzám valamilyen köze?

– Nem úgy értem – fújta egy mély lélegzettel a félvér vadász. – Aki eddig bármilyen okkal is a közelembe került… meghalt.

– Ó! – nyögte Dorothy, arckifejezése mégis cinikusnak tünt. – Biztató jövőkép.

– Azt, hogy maga kezel engem, csupán a barátja tudja – rántott a vállán Talan.

– Úgy gondolja, ő ártalmatlan? – nevetett fel a nő. – Ki kell, hogy ábrándítsam! Féltékeny típus!

Talanra átragadt Dr. Corbet mosolya.

– Higgye el, hogy féltékenységből én sokkal durvább dolgokra képes vagyok, mint a barátja.

– Elhiszem – bólintott Dorothy.

– Köszönöm a türelmét – mondta pár másodperces hallgatás után Talan. Pislogva nézett a nő szemébe, mire újra feltette a benne gyökeret vert kérdést.

– Mit látott még a véremben?

– Tessék? – a doktornő tekintete elárulta, hogy pontosan tudja, hogy a félvér vadász mire is kíváncsi.

– Valamit titkol – szegezte neki Talan a megérzését.

– Miből gondolja?

– Tudom – köszörülte meg a torkát a vadász. – Érzem!

– Tudja mit? – vett egy nagy levegőt Dorothy. – Ha elérkezettnek látom az idejét, akkor ígérem, hogy elmondom. Rendben?

Talan makacsul összeszorított ajkakkal szemezett a doktornővel, majd kényszeredetten bólintott. Megismerte már annyira a nőt az elmúlt napok alatt, hogy szigorú és következetes elveiből nem engedett. Olyan érzése volt, mintha csak saját magával kellett volna szembeszállnia. Tudta, hogy Dorothy legalább annyira makacs és hajthatatlan, akárcsak ő maga.

– Rendben – fújta kényszeredetten. – Köszönök mindent! Majd jelentkezem, ha visszajöttem. Visszlát! – hadarta, s olyan gyorsan távozott, hogy azt sem várta meg, hogy a doktornő is elköszönjön tőle.

Pontosan tudta, hogy nem fogják tárt karokkal várni Clear Creek-en, s a menedékházban sem, a történtek után. Letámasztotta a motorját az udvaron, miközben körbepillantott. Kíváncsi és ellenséges pillantásokkal kísérve menetelt be a menedékházba, egyenesen a pultig.

Fiatal, magas, mackós alkatú fiúval találta magát szembe, aki határozottan állta a tekintetét, a maga alig húsz évével.

– Mivel szolgálhatok? – kérdezte, hangjában hideg, visszafogott ellenségességgel.

– Kaila Goingot keresem.

A fiatalember, hosszan fürkészte a vadász tekintetét, majd a válla felett kiengedve a hangját hátra szólt.

– Kaila! Keresnek!

– Kicsoda? – kérdezett vissza a lány, ahogy előjött hátulról a konyha felől. Egy pillanatra megtorpant, elakadt a hangja, amikor meglátta Talant a pultnál. A fiatal fiú, csak két lépésre távolodott el tőlük. Láthatóan ugrásra készen maradt a nő közelében, minden eshetőségre számítva.

– Te mit keresel itt? – sziszegte dühösen Kaila, visszafogva a hangját.

Talan másodpercekig csak némán nézett a nő sötét szemébe, miközben gondolatok és kérdések tódultak a fejébe.

– Beszélnünk kell – köszörülte meg a torkát. – Négyszemközt.

– Nem lesz bajom – mondta Kaila hátra a fiúnak, majd fejével intett Talan felé, hogy kövesse. Nem a szobák felé ment az emeletre. Még egyszer nem kockáztatta meg a hangszigetelt szobát kettesben a félvér vadásszal. Egyenesen az udvaron át, a műhelybe menetelt, a nyomában a férfivel.

– Tessék – tárta szét a karját a fiatal nő, ahogy szembe fordult a vadásszal. – Mond!

– Nem akarok még egyszer vakon, csupán megbízásból gyilkolni – kezdte a félvér. – Tisztán akarok látni. Csak őszinte válaszokat akarok.

Kaila a vállai közé húzta a nyakát.

– Kérdezz.

– Félvér vagy. – Kaila bólintott Talan megállapítására. – Mégsincsenek rúnáid!

A nő keresztbe fonta teste előtt a karját.

– Honnan veszed, hogy nincsenek? – szegte fel az állát.

– Vannak? – kérdezett vissza Talan, mire Kaila elkapta a tekintetét, beharapta az ajkát.

– Nincsenek – vallotta be.

– Miért is?

A fiatal nő makacsul hallgatva csak rántott a vállán.

– Haleynek voltak.

– Neked sincsenek! – vágott vissza Kaila, mire Talan lassan elhúzta az ingjét a még mindig eredeti minőségében a bőrén lévő rúnákról. A nő szemei elkerekedtek.

– Ez már nem a henna. Itt maradt! Vérezni kezdett és itt maradt! – mondta csendesen Talan, majd visszaigazította a ruhadarabot a mellkasára. – Szóval? Mi is vagy te?

– Gyógyítok! – vágta rá dacosan Kaila.

– Gyógyítasz, de nem vagy gyógyító – mondta a nő szemébe a vadász. – Egy Warlock és egy vámpír gyermeke vagy.

Kaila szemei elkerekedtek a felfedett igazságtól.

– Honnan tudod, hogy Amarion warlock?

– Szóval, igaz? – Talan még mindig meglepő higgadtsággal kérdezett. – Akkor az is, hogy te egy boszorkány vagy?

– Megmentettük azt a nyomorult életedet! – fakadt ki magából Kaila. – Annak ellenére, hogy megölted az anyámat! – emelte fel a hangját, szemében dühös könnyekkel a fiatal nő. – Nem értem se a húgomat se az apámat, hogyan bocsáthatták meg neked, mert én soha nem fogom! – Kaila az utolsó szavait már szinte ordította. – Erőszakból születtél, erőszakból áll az egész életed, és erőszak által fogsz megdögleni is!

Talan szánakozó pillantással nézett a nő szemébe.

– Visszaforgatni az időt nem tudom – dünnyögte a félvér. – Meg nem történté tenni sem tudom már. Nem kell elhinned, hogy nekem mennyire fájt, amikor megtettem, és megtudtam, hogy ki ő.  Szarok az együttérzésedre, el sem várom! Nem tudok azon sem változtatni, hogy most már azt is tudom, hogy hamis volt a vád is, amiért felfogadtak ellene, hiszen egy vámpír csak akkor szülhet gyereket, ha nem iszik vért. – Talan egyre hangosabban beszélt, de higgadtságát nem vesztette el. – Ellenetek is felbéreltek, ha tudni akarod! Ez az egyik ok, hogy itt vagyok!

– Akkor ölj meg! Gyerünk! Csak próbáld meg! – kiabálta Kaila, azzal taszított a félvéren, majd megragadta a grabancát, és megrázta.

Talan tekintete borostyánsárgává válva a nő szemébe fúródott, kissé megnagyobbodott szemfogairól vicsorogva húzta fel az ajkait.

– Ne hidd, hogy nem tenném meg, ha akarnám, itt és most! – sziszegte a fogai között a vadász a fiatal nő arcába, ahogy megragadta a csuklóját és egészen közel húzta magához. – A legkevésbé sem zavarna, hányan látnák, hogyan szétszaggatlak akár apró darabokra, ha kell! – mondta Kaila szemébe, aztán durván, határozottan ütötte el a nő kezeit, még taszított is rajta. – Ha ölni jöttem volna, nem hívlak ki beszélni! – Azzal hátat fordított a félvér boszorkánynak és határozott nyújtott léptekkel elindult a motorja felé. Látta, hogy a fiatal fiú ott állt a menedékház ajtajában, nyilván végignézte a beszélgetésüket. Nem érdekelte, hogy szemtanúja volt a veszekedésüknek, kisebb dulakodásuknak.

Felült a motorjára, és elindult Amarionhoz.

Tisztában volt vele, hogy Kaila követni fogja, akár erősítéssel is. Az első, akire gondolt, McGinty. Biztos volt benne, hogy a több száz éves farkast fogja magával hozni a boszorkány, hogy erőfölényben legyenek ellene. Valamennyi időt azért nyert, hogy ő motorral volt.

Ahogy leállította a szurdok lábánál a járgányt, már megcsapta kifinomult orrát a füst, az égett bőr bűze. Nyújtott, felgyorsult iramban igyekezett fel a kapaszkodón. A szurdok tetejéhez közeledve már a felszálló sötét füstöt is látta. Szíve hangosabban kezdett verni, ahogy egyre erősödött benne a felismerés, hogy talán valaki megelőzte őt.

Felérve, szánalmas, döbbenetes pusztítás nyomai tárultak eléje. Tollak szanaszét, s a hatalmas madár felismerhetetlenségig megszaggatva, egy kupac húscafatként terült el a földig égett sátor romjai mellett. Tömény füst és fullasztó szag szállt fel a még itt-ott izzó felforgatott és szétdobált holmikból. Életnek nyomát nem látta, mindaddig, míg egészen halkan, mély nyögéseket nem hallott. Kiélezve érzékeit, kezdett lázasan keresgélni a szinte áthatolhatatlan füstben.

A mozdulatlanságba meredt testből épp csak jött valami hang. Bőre véresen csillogva levedzett, ahogy húsába égett a ruha, egykori dús hajfonata helyén elszenesedett foltok voltak csak. Talan számára is hihetetlen volt, de Amarion még élt! A haldokló férfi háta nehézkesen emelkedett, sípolva, hörögve kapkodta a levegőt.

– Amarion! – Talan térdre vetette magát mellette, de megmozdítani, hozzáérni nem mert. Akár egy mumifikálódott test, úgy festett a vajákos, s attól félt, ha csak egy kicsit is mozdít rajta, azonnal végtagjaira esik.

– Mi történt? Ki tette ezt? – Talan kérdéseire csak érthetetlen motyogás és nyögés volt a válasz. A vadász is egyre jobban érezte a forróságot a még füstölgő holmik között, így aztán döntött. Minden kockázatot vállalva, a legnagyobb óvatossággal felnyalábolta az aszott, görcsbe meredt testet, és kivitte a kohóként izzó egykori otthona maradványai közül. Ahogy leengedte a hűvös, puha fűbe a vajákost, az laposakat pislogva próbálta nyitogatni a szemeit, megrándultak az ujjai. Eleinte csak a szája mozgott, de hang nem jött ki rajta.

– Hogy tudok segíteni? – Talan tanácstalanul nézett végig a meggyötört, és láthatóan megkínzott férfin. A láncokat is kiszaggatták a húsából, és az égési sebeken felül mély vágások szabdalták a testét. Sokadjára, végre lassan, de sikerült Amarionnak kinyitnia a szemét. Talan gyomra összeugrott a döbbenettől, ahogy a felemás színű íriszek helyett véresen tátongó lyukakkal nézett szembe.

– Jézusom! Ki tette ezt? – a düh elöntötte a vadász egész belsőjét, a kegyetlen gyilkolási kísérlet láttán.

– Vidd – lehelte a férfi. Mintha kezdett volna regenerálódni, gyógyulni.

– Mit? Kit? Hová?

– Kailát! El innen!

Talan a fejét rázta.

– Nem hagylak itt!

– De!

– Ezt most verd ki a fejedből! Amúgy sem vagy olyan állapotban, hogy vitatkozz! – Talan úgy dorgálta az egykor félelmetes termetű vajákost, mint anya a gyermekét. – Te ismered jobban Clear Creek-et! Gyerünk! Mond, hogy hová és merre vigyelek, ahol biztonságban leszel.

– Kailát!

– Már megbocsáss, de leszarom a lányod! Most nem ő szorul segítségre!

– Te rohadék! – Talannak ideje nem volt se magyarázkodni, se védekezni. Az első éles fájdalom a lapockája alá hasított, minden izma belefeszült. Kaila mindenre elszántan esett neki, azzal az eltökélt szándékkal, hogy az élete árán is megvédi az apját feltételezett támadójától. Az újabb szúrás áthatolt a félvér vállán, egyszerre több helyen egymás mellett. Talan innen tudta, hogy a nő a megnagyobbodott karmait használja fegyverként. Nem akarta megölni Kailát, de tisztában volt azzal, hogy drasztikusabban kell leszerelnie, ha túl akarja élni a nő támadását. Egyik kezével elkapta a félvér boszorkány csuklóját, és csavart rajta egyet. Ahogy kihúzta a hosszú karmokat a vállából fordult is, hogy szembe kerüljön a nővel. A mozdulat közben pillantotta meg a földön heverő fokost, amit felkapott, s hirtelen ötlettől vezérelve egy gyors és határozott mozdulattal a mellettük lévő fához nyomta Kaila kezét, és lecsapta a fekete hosszú, véres karmokat, amire a nő dobhártyaszaggató visítással reagált.

– Csitulj már, te átkozott boszorkány! – ordított rá Talan. – Nem én voltam!

– Kaila, ne! Hagyd őt! – utasította Amarion a lányát, erőtlenül emelte meg a kezeit a hangok irányába. – Segíteni akart!

– Mi? – ráncolta dühösen a homlokát Kaila, értetlenül pislogott a félvér arcába, aki mérgesen húzta össze a szemöldökét, miközben lassan elengedte őt.

– Segíteni akart – lehelte újra Amarion, pislogva a semmibe, reszkető kézzel, tapogatózva kereste maga mellett a félvér vadászt. – Talan! – szólította aztán, hogy nem találta.

– Itt vagyok. – A vadász fél térdre ereszkedett a meggyötört test mellett.

– Szóval tudod – motyogta Amarion. – Boszorkánynak nevezted őt.

– Igen.

– Egy megveszekedett Warlock vagyok. Akkor ezt is tudod, igaz?

– Igen.

– Mégsem hagytál a sorsomra? Megölhettél volna…

– Te sem tetted – dünnyögte Talan. – Tudtad, mit tettem, mégis élve hagytál. Az én vétkem nagyobb ellened, mint egy származás. Különben sem megölni jöttelek, hanem szívességet kérni. És – Talan előkotorta dzsekije belső zsebéből az Ivan által küldött kis csomagot – átadni, ezt.

– Mi ez? – Amarion megpróbálta reszkető sérült ujjaival kitapogatni a kibontott kis üveget.

– Ivan Maxon kérte, hogy hozzam el neked. – Talan vett egy mély levegőt. – Ez volt az utolsó kívánsága.

– Megölted őt?

– Meg.

Mély csend borult a kis társaságra. Kaila magához ölelve a karját dörzsölte megcsonkított, vérző körmeit, miközben a tekintete a két férfi között ingázott.

– Az van a csomagolásra írva, hogy mond el neki – köszörülte meg a torkát Talan.

– Akkor ez, neked szól – sóhajtott fel Amarion, s vakon nyújtotta a kis üveget.

– Én nem tudok a vérben olvasni, Amarion! – ingatta a félvér vadász a fejét.

– Dehogynem! – erősködött a warlock, bátorítva Talant. – Emlékezz csak vissza! Nem voltál még Haley társa, s ahogy ittál belőle, láttad az emlékeit! Láss tisztán, Őrző!

– Honnan veszed, hogy őrző lennék? – húzta össze a szemöldökét a félvér a megszólításra.

– Nem is akármilyen őrző! Nézd meg jól a rúnáid! Számold meg őket! – mormogta Amarion, s halvány torz mosoly jelent meg húsig égett arcán.

– Nem mehettek a városba – mondta határozottan Talan, s csak egy pillanatra nézett hátra válla felett a még mindig duzzogó és bizalmatlan Kaila felé. – Te sem, a menedékházba!

– Majd pont te mondod meg nekem, hogy mit tegyek?! – vetette oda hangjában nem kevés megvetéssel a csonkolt boszorkány.

– Kiderítem ki volt a megbízó…

– Nem tudod, ki bízott meg azzal, hogy megölj minket? – Kaila megvetéssel vágott a szavába egy fintorral kísérve, aztán tüntetőleg elfordította a fejét. – Ch!

– Én amolyan közvetítőn keresztül kapom a megbízást.

– Akárki is akart minket holtan látni, nem volt benne biztos, hogy elvégzed a munkát, azért küldhetett másokat is – gondolkodott hangosan Amarion, amivel szöget is ütött a vadász fejébe.

– Akkor kiugrasszuk a nyulat a bokorból! – sziszegte elszántan Talan, s elővette az egyik karambitot, amit hanyagul dobott Kaila levágott körmei mellé. – Kend rá a véred! – utasította a nőt a félvér. – Higgyék, hogy mindezt én tettem! A valódi elkövető nem fogja hagyni, hogy más dicsekedjen az ő munkájával, ebben biztos vagyok!

– Holtesteknek akkor is kellene maradniuk – jegyezte meg egy lekicsinylő fintorral Kaila.

– Én nem szoktam hagyni holtesteket – Talan hangja szinte megremegtette a levegőt, ahogy a nő arcába hajolva dörmögte a szavait. Kaila szemei elkerekedtek a felismerésre, hogy mi is állhat eme kijelentés tartalma mögött.

– Hová vigyelek? – hajolt az éppen csak élő Amarion felé Talan.

– Fentebb, jóval fentebb van egy barlang – magyarázta a warlock. – Kaila is ismeri az utat. Mutasd neki lányom! Ott akármeddig meghúzhatjuk magunkat, a kutya se veszi észre, hogy ott vagyunk.

– Rendben – bólintott Talan, azzal óvatosan a karjaiba vette a férfit, mire Kaila intett a fejével, hogy kövesse, ahogy elhaladt mellette.

Miután elhelyezte Amariont a barlangba, és segített Kailának azt valamennyire kényelmessé is tenni nekik, egy másik útvonalon még visszament a vajákos porig égett sátrához. Sétálgatott a romok között, turkált a lábával itt-ott, néha leguggolt és úgy keresgélt, talál-e valami árulkodó nyomot az elkövető személyére. Aztán megállt a széttépett madár felett, és döntött. Még több bizonyítékot akart hagyni, ami majd rá fog utalni. Kieresztette fogait, karmait és nekitérdelt a maradványnak, hogy még jobban szétmarcangolja azt, rajta hagyva a saját nyomát. A csőre töltött puska hangjára megdermedt egy pillanatra a mozdulatban. Lassan fordította a fejét, válla felett hátra nézett. McGinty szegezte neki a vadászpuskáját, egészen közelről.

– Mondj egy okot, amiért ne lőjem szét a fejed, te nyomorult állat! – sziszegte a fogai között a vadőr.

Remek! Így már tanúm is van! – Talan szája gúnyos, fölényes mosolyra húzódott.

– Csak bátran farkas! – biztatta az alakváltót, s hanyag mozdulattal húzta el válláról az ingjét, láthatóvá téve a rúnáit, miközben lassan felegyenesedett a maradvány mellől – Mit kap az, aki őrzőt öl? Hm?

Max tehetetlen dühvel engedte le a fegyverét.

– Miért tetted? – kérdezte McGinty ordítva, állkapcsán megfeszültek az izmok.

– Nincs hozzá közöd – vetette oda Talan, visszaigazította ingjét és dzsekijét, miközben elhaladt a vadőr mellett. Szándékosan, provokatív módon lökte meg a farkast a vállával, s egy pillanatra belevigyorgott az arcába.

– Tedd a dolgod a döggel, vadőr – dünnyögte az orra alatt, ahogy szemtelen nyugalmat színlelve elsétált. Közben agya már a következő lépésen zakatolt. Miest látó és hallótávolságon kívülre került, futni kezdett.

Semmi nem úgy történt, ahogy azt induláskor eltervezte. Ivan vére olvasatlan maradt, ő pedig egyáltalán nem akart gyilkolni, mégis azt a látszatot kellett keltenie, azt a tudatot hagynia maga után.