TALAN - 15 - Halloween

Testileg, lelkileg kifacsartnak érezte magát, ahogy lábával belökte maga után az ajtót a lakásába lépve. Kulcsait messzebbről dobta az asztalra, majd mellé érve, a közepére tette a bőrbe csomagolt üvegcsét. Fáradtan, szinte hagyta testét a székre zuhanni, és vegyes, kavargó gondolatokkal, fájdalmas érzésekkel szemezni kezdett vele. Görcsbe rándult minden izma, szinte remegni érezte a bőre alatt a bizonytalanságot, a kínt. Agyában dübörögtek Amarion szavai. Arról, hogy ő Őrző és nem is akármilyen… hogy ő is tud a vérben olvasni…

Hezitált, hogy megtegye-e.

Reszketett már a gondolatától is, hogy Ivan emlékei között szembesülnie kell Haley halálával. Ki tudja milyen módon, hogyan ölte meg egykori tanítója a társát, mennyit szenvedhetett, akit ő mindenkinél jobban szeretett. Érezte, hogy épp elmével nem bírna el több fájdalmat. Pedig, hogy reménykedett, miután megjelentek rajta a Haleyre rajzolt motívumok, hogy a lány még él valahol. Ivan beismerő vallomása végleg egyértelművé tette számára, hogy Haley halott. Talan elerőtlenedve borult az asztalra, arcát a karjába fúrva szinte nyüszítve zokogni kezdett.

– A magam választott útján? – dünnyögte, ahogy eszébe jutottak Ivan szavai. – Hiszen mindent elszúrok, és a halál jár a nyomomban! Igaza volt Kailának! Erőszakból születtem és erőszak az egész életem. Bárcsak megdöglenék! Még engedetlen és hálátlan is vagyok! Egyre több megbízást szúrok el. Nem tartottam a szavam! Cserbenhagytam, elárultam az egyetlen embert, aki mindvégig mellettem maradt. Bardwellt. – csapkodtak a gondolatai, vívódott, hogy mi is a helyes és mi nem.

Dr. Corbet! – Lassan felegyenesedett, közben karjába törölte arcáról a könnyeit.

Mit tettem vele és mégis segít. Indokolatlanul és érthetetlenül lojális velem. Mit láthatott a véremben, amit titkol? – a doktornő lassan kitöltötte az egész gondolatát, ami megmagyarázhatatlanul erőt adott neki. Előkotorta a zsebéből a kis üveget a kapszulákkal, kettőt bevett belőle, s még elgondolkodva forgatta a kezében.

Ezt is megosztotta velem, pedig neki ez maga az életben maradás! – mellkason ütötte a felismerés, hogy tulajdonképpen ez mit is jelentett.

– Képes volt az életét kockáztatni, hogy nekem segítsen! – suttogta. Ahogy kimondta a szavakat, elárasztotta egész lényét az aggodalom.

Mi van, ha az a valaki róla is tud? Nem voltam itt! Magára hagytam! Ő csak egy ember! Ki van szolgáltatva… – szinte robbant benne a féltés, csak a feltételezésre, hogy a nő célpont lehet. Felugrott az asztaltól, kapkodva eltette Ivan vérét rejtő csomagot, s határozott elszántsággal indult Dr. Corbethez. Maga sem értette mi ütött belé, de egész úton üvöltött a fejében: „Gyorsabban!” , s közben megállíthatatlanul kúszott fel benne az adrenalin, a védelmező ösztön. Feszítette a balsejtelem, főleg, amikor már messziről látta a vörös fényben úszó eget, hallotta a szirénák hangját, robbanásokat, és egyre hangosodó robaj rezegtette a levegőt. Szürkés-fekete füst úszott kísérteties félelmetes ködként eltakarva az éjszaka fényeit, a csillagokat, és a holdat. Még gurult a motor, amikor már leugrott róla, futtában támasztotta a járművet, és a nézelődőket kerülgetve, néha odébb is taszítva egyet-egyet közülük, megállíthatatlanul furakodott egyre közelebb a lángokban álló házhoz. A szíve a torkában dobogott, elnehezült a mellkasa és nem törődve a kordonnal a nő nevét ordítozva elindult a forró kohóként viselkedő, hangos lobogással égő épület felé.

– Hé! Maga! Nem mehet oda! Hallja ember?! – kiabált utána az egyik helyszínt biztosító rendőr. Megragadta a karját, mivel Talan meg sem akarta hallani a felszólítást. A félvér lesöpörte magáról a szolgálatot teljesítő férfi kezét és tovább menetelt a célja felé.

– Maga mi a francot keres itt? – szólt rá egy tűzoltó, miközben tartotta a tömlőt, s teljesen hiábavalónak tűnőn, de kitartóan irányította a vízsugarat a lángokra. – Civileknek a kordonon kívül a helyük! – próbálta túlordítani a hangokat, fejét a nevezett irányba billentette.

Talan pillanat tört része alatt döntött.

– A barátnőm lakik itt! – hazudta szemrebbenés nélkül a kapcsolatot, hogy információhoz jusson. – Ő hol van? Mondja, hogy nem volt benn senki! – Talan maga sem tudta miért kapta el annyira a pánik, hogy megragadta a férfi vállait és megrázta.

– Talan! – hallotta a nő hangját valahol a háta mögül, messzebbről, mire elengedte a tűzoltót, és mint egy megzavarodott vad, forgolódott, keresve a hang forrását. Amikor meglátta a pokrócba csavargózott csapzott doktornőt egy rendőr kíséretében az egyik mentőautónál, szinte fizikálisan érezte, ahogy hatalmas kő esett le a szívéről. Megkönnyebbülten szívta tele a mellkasát levegővel, pár nyújtott lépéssel a nő előtt volt. Azon kívül, hogy élve találta a doktornőt, semmi más nem érdekelte.

– Istenem, Dorothy! – lehelte a férfi, kapkodva a levegőt, remegő hangon. Reszketve torpant meg, de csak egy pillanatra, aztán egy hirtelen mozdulattal magához vonta a nőt és féltőn szorította, betakarva izmos karjával, arcát Dorothy csapzott, kusza hajába fúrva.

– Hála az égnek! – motyogta a szavait a vadász, ahogy féltőn ölelte magához a megdöbbent doktornőt, miközben érezhetően remegtek az izmai.

– Hé! Talan! – szólogatta csendesen Dr. Corbet, állva a félvér aggodalmas kitörését. – Nincs bajom, Talan. Jól vagyok – suttogta, majd lassan, bátortalan mozdulattal viszonozta a remegő féltő ölelést, hogy próbálja lenyugtatni a férfit. – Jól vagyok!

Talan tagadhatatlanul zavarodott állapotba került. Zihálva kapkodta a levegőt, ő maga is próbálta helyrebillentenie magát. Kisimította a nő arcából a kósza tincseket, kezébe vette az arcát, hogy fizikálisan is érezze, hogy tényleg ott van előtte a doktornő, és semmi baja. Többször végigsimított a meglepődött formás arcon, tekintete végigsiklott a vonásain, mint aki ellenőrzi, hogy Dr. Corbet az, és valóban sértetlen.

– Fhú! – Talan még mindig fújtatva vette a levegőt, de már lassítva a légzését. – A rohadt életbe! A büdös rohadt életbe! – zihálta a szavakat a félvér motyogva, miközben újra és újra magához szorította a nőt.

– Talan! Nyugodjon már meg!

– Bassza meg, de éreztem! – nyögte a férfi és beleborult a nő nyakába.

– Nyugi! – Dr. Corbet bizonytalan mozdulattal végigsimított Talan hátán.

– Annyira aggódtam – morogta bele a nő bőrébe a saját magának is hihetetlen vallomását a félvér.

– Nincs bajom. Nyugi.

– Oké! – Talan lassan higgadt, sikerült rendeznie a légzését is, adrenalin szintje is helyrebillent.

– A laborban robbant fel valami – magyarázta a doktornő, óvatosan kicsúszva a férfi öleléséből, aztán hátrébb lépett, zavartan kerülve a vadász tekintetét. – Akkor érkeztem a házhoz, amikor a robbanás történt.

Talanban csak most tudatosult, hogy lerohanta a nőt, és mennyire több mint rossz érzés lehetett ez Dr. Corbetnek, ahogy letámadta és magához ölelte, annak fényében, ami köztük a múltban történt, amit tett vele ott a raktárépületben.

– Ne haragudjon! Bocsásson meg, csak… – hebegte a férfi, és ő maga is hátrébb lépett.

– Semmi baj – vonogatta a vállát a nő, de nem nézett a félvér szemébe.

– Nem akartam… csak… – próbált kipréselni magából valami értelmes magyarázatot Talan, végül tehetetlenül dobta szét a kezeit.

– Oké, semmi baj – rázta a fejét Dorothy, s bizonytalanul, pislogva emelte a tekintetét a férfire. Nem akart a szemébe nézni, de mégis mintha vonzotta volna. Hosszú másodpercekig álltak egymással szemben zavart, el-elkapott pillantások után végül elmerülve egymás tekintetében, s próbálták megfejteni, hogy most éppen mit gondolhat a másik, mi játszódhat le benne.

Talan türelmesen, odébb húzódva megvárta, míg a rendőr felvette Dr. Corbet vallomását. Hol a füstben úszó ház maradványait bámulta, hol a nő felé pislogott. Olyan érzések uralkodtak el rajta, amiket eddig csak Haley közelében érzett. Erős óvó és védelmező ösztön. Féltette, s attól a lehetőségtől, hogy elveszítheti, egyenesen pánik fogta el. Szégyellte magát, marta a bűntudat, amiért a múltban megerőszakolta a nőt, és azért is, amiket most érzett iránta. Legszívesebben szorosan ölelte volna magához, mint egy apa a gyermekét. A mellkasa még mindig remegett a tudattól, hogy a nő akár meg is hallhatott volna. Amikor látta, hogy Dr. Corbet végzett a helyszíni vallomástétellel és elindult felé, zavartan csúsztatta kezeit a zsebébe.

– Sajnálom, de mindene benn égett, Talan – mondta a doktornő, ahogy eléje ért.

– Mindenem?

– Igen – bólintott Dorothy. – A vérminta, az eredmény, és a rám bízott akta is – sorolta a nő, bűnbánó pillantással nézve fel a félvérre, mintha csak ő lett volna a hibás.

– Ja, azok? – Talan rántott a vállán. – Leszarom – hadarta. – Maga él!

Kínos csendben telő másodpercek után, Talan megköszörülte a torkát.

– Hol laknak a szülei? Nagyon messze?

– Pár mérföld, úgy fél óra kocsival, de az most tönkrement.

Talan a robbanástól megrongálódott autó felé fordult, s csak egy kósza gondolatként futott át az agyán, hogy ahhoz képest, ahogy a kocsi kinézett, a nő sértetlen maradt. Aztán újra a doktornő felé fordult.

– És motorral? – Talan, kérdésére a tekintetük találkozott.

– Azt nem tudom – vont vállat Dr. Corbet, még mindig a férfi szemébe nézve – Azzal még nem tettem meg.

Talan a jármű felé lendítette a kezét, felajánlva a fuvart, mire Dorothy arcán zavart mosoly jelent meg, ami a félvér számára felért egy beleegyezéssel. Némán ballagtak a járgányhoz. Először Talan ült fel, biztosan kitámasztva a lábaival a motort.

– A lényeg, hogy ne belém kapaszkodjon – halvány gyermeki zavart mosoly jelent meg a férfi arcán – csiklandós vagyok – tette hozzá, miközben Dorothy felült mögé, s a nő arcára is mosolyt csalt az utasítás mellé fűzött vallomásával.

– Akkor hová? – Dorothy már éppen hátul matatott kapaszkodó után, amikor Talan megfogta a nő két csuklóját, és csípője mellett elhúzva a combja felett a tankra helyezte Dr. Corbet kezeit.

– Ide – hangosan fújta ki a levegőt, ahogy érezte fészkelődni a nőt, kényelmesebb és biztonságos ülést keresve. – Jól ül? – kérdezte, mire Dorothy bólintott. – Jó! Akkor most már ne mocorogjon, ha nem akar elzakózni. Ja, és még valami! Bármennyire dőlök ki oldalra, maga, ha beszarik is dől velem! – adta az instrukciókat a félvér, majd válla felett egy mosolyt küldött a nő felé. – Megértette? – Dorothy heves, apró bólogatással válaszolt, amit Talan egy biccentéssel nyugtázott, aztán indította a motort.

Dr. Corbet szülői háza, valóságos erődítmény volt. Biztonsági őrök, rádiós összeköttetéssel, kamerák, mozgásérzékelők. A kapu csak aztán nyílt ki előttük, miután Dorothy beszólt rajta az anyjának.

– Én vagyok, anyu – mondta fáradt hangon. Az is volt. Kimerült, elgyengült és fázott. Arról nem is beszélve, hogy a vérkapszulái, az előbb égtek el a lakásában. Csak reménykedett, hogy jól emlékszik és a szobájában még lesz tartalékja.

Talan mellett többször is végighúzták a biztonságiak a detektort, ami azonnal be is jelzett. A vadász készségesen húzta elő a karambitot a dzsekijéből.

– Kezeskedem érte – biccentett Dorothy. – A barátom – tette hozzá, s mint egy varázsszóra, a félvért úgy engedték tovább, hogy a fegyverét sem vették el.

Az anyja már köntösbe burkolózva várta, aggódva ölelte magához, ahogy belépett az ajtón, nyomában Talannal. A félvért viszont kutató, bizalmatlan pillantással mérte végig Adele Corbet a lánya válla felett.

– És ő? – kérdezte szúrós tekintettel az anya.

– Talan Falgaut – sóhajtotta Dorothy.

– Ezzel nem lett szimpatikusabb – morogta az ősz hajú, de egyébként fitt tartású, sportos alkatú nő, ráncba húzva a szemöldökét.

– A barátom.

– És Ed?

– Anya, ő már a múlt.

– Mióta?

– Egy ideje – húzta félre a száját a doktornő, s kikerülve az anyját, elindult az emeletre vezető széles lépcső felé, közben fejével intett Talannak, hogy kövesse.

– Mégis mi történt, kislányom?

– Mami, majd reggel. Jó? Fáradt vagyok.

A nő többször vett egy mély lélegzetet, mintha még mondana valamit, aztán morzsolgatva az ujjait, arcán vegyes érzelmekkel, tekintetével még nézte őket, míg el nem tűntek a szeme elől felérve az emeletre.

Talan óvatosan csukta be maga mögött Dorothy szobájának ajtaját, majd meg is állt. Tanácstalanul ácsorgott, tekintetével követte a nőt, ahogy a szoba közepéig ballagott majd hirtelen szembe fordult vele. Sokáig néztek némán egymás szemébe. Mindketten annyi mindent mondtak volna a másiknak, csak egyikük sem tudta, hogy hol kezdje.

– Azt hiszem, nem szabadna azt éreznem, amit – buktak ki Talanból a szavak, félre kapta a tekintetét, megmagyarázhatatlanul szégyellte magát.

– Jah – sóhajtott hangosan véve a levegőt a doktornő, tekintetét zavartan vezette körbe a szobán –, nekem se.

Talan felvonta a szemöldökét, nem is tudta hirtelen, hogy hogyan értelmezze a doktornő kurta mondatát.

– Nincs rá értelmes magyarázat! – fakadt ki magából Dorothy, tanácstalanul dobta szét a kezeit. – Maga megerőszakolt! Szimpatikusnak sem kéne, hogy legyen, nem még hogy… Áh! – legyintett feladva a magyarázatkeresést.

– Nem még hogy, mi?

– Nem tudom! Tisztában vagyok vele, hogy vagy tíz évvel fiatalabb nálam, mégis kislánynak érzem maga mellett, magamat. Nem tudom, mit érzek! – a doktornő láthatóan kereste a szavakat, hogy hogyan fejezze ki magát. – Folyton előttem van, ami ott a raktárban történt, de… nem ezt kéne éreznem! Gyűlölnöm kéne érte! Akkor gyűlöltem is… és dühös is voltam, hogy miért tette, pedig én… A francokat!

Talan szemei elkerekedtek egy pillanatra, ahogy káromkodni hallotta a doktornőt, pedig Dr. Corbet eddig mindig választékosan beszélt.

– Be kell vennem… – tíz ujjal fésülte át kusza haját a nő, ahogy az ágy melletti kis szekrényhez lépett. – a gyógyszerem. – Remegő kézzel kutatott a fiókjába, egyre kétségbeesettebben turkált benne. Szembesülnie kellett a ténnyel, rosszul emlékezett, mert már nem volt tartalékja. Vett egy mély levegőt, s ahogy megfordult, Talan már közvetlen mögötte állt. Egy pillanatra megdermedt köztük a levegő, aztán egymás szemébe nézve a félvér a nő kezébe csúsztatta a kis üveget, azzal a még megmaradt pár szem kapszulával.

– Talan… – próbált tiltakozni, de a férfi a mutatóujját a nő ajkára téve belé fojtotta a szót. Nem tudott ellenállni a kísértésnek a félvér, s ahogy leengedte a kezét végigsimított ujjbegyével Dorothy száján, és az állán,

– Magának nagyobb szüksége van rá – mondta Talan, azzal az üvegcsére hajtotta a nő ujjait. – Én meg tudom oldani másképp is.

– De hát akkor hiába…

– Bízzon bennem! Nem fogok gyilkolni. Ígérem!

Dorothy könnytől csillogó szemekkel, reszkető kézzel bontotta az üveget, hogy bevegye a számára az életet jelentő kapszulát.

– Elég lesz, amíg…

– Elég – bólogatott hevesen a nő, miközben két nagyobb nyeléssel lejutatta a torkán a gyógyszert.

– Miért érzem ennyire közelinek magamhoz? – kérdezte váratlanul Talan, s felbátorodva a két tenyerébe vette a doktornő arcát.

– Nem tudom – suttogta Dr. Corbet szinte elveszve a borostyánbarna szemekbe –, de ha ez megnyugtatja, én is így érzem.

– Amikor levettem azt a zsákot a fejéről… annyira megdöbbentett… hogy maga…

– Mégsem engedett el…

– Most se nagyon tudom – csúszott ki Talan száján a beismerés, majd hangosan nagyot nyelve kényszeredetten leengedte a kezeit és hátrébb lépett. – Ne haragudjon.

Kínos csendben álltak egymással szemben s igyekeztek kerülni a másik tekintetét, néha mégis sikerült zavart pillantásokat váltaniuk. Aztán Talan előkotorta zsebéből a bőrbe csavart üveget Ivan vérével.

– Ennyi elég a teszthez? Úgy alakult, hogy nálam maradt – motyogta.

Dorothy hevesen bólogatva elvette tőle.

– Nem akarok olyat tenni, amit később megbánnék – dünnyögte Talan, hátrálni kezdett a nőtől. – Inkább most megyek. Látom, itt biztonságban lesz – mondta, ahogy sután írt le egy kört a kezével.

– Igen – vett egy mély levegőt a doktornő, s remegve engedte ki a szóval.

– Jó éjt! – dünnyögte Talan s már fordult volna, mikor Dorothy váratlanul megragadva a karját visszatartotta, s mielőtt bármit reagálhatott volna a félvér, a fiatal nő lábujjhegyre ágaskodva arcon csókolta, majd zavartan lesütve a szemét hátrább lépett.

– Ez, csak úgy kijött belőlem – hadarta Dorothy félrekapva a tekintetét. – Bocs.

Talan tagadhatatlanul ledermedt a nő tettétől, tanácstalanul ácsorgott pár másodpercig. Fogalma nem volt mit tegyen, mi a helyes, mit és mennyit engedhet meg magának. Annyira viszont ismerte magát, hogy tudta, ha most újra hozzáérne a nőhöz, nem érné be annyival, amennyivel Dorothy az előbb. Ő már nem tudna megállni.

– Majd… – hebegte a férfi, megnedvesítette kiszáradt ajkát – jelentkezem.

– Rendben – bólogatott a nő, aki szintén tagadhatatlanul zavarban volt.

– Pihenje ki magát – mondta Talan, azzal jobbnak látta minél előbb távozni a szobából. Érezte, ha még egy gondolattal tovább marad egy légtérben a nővel, nem tud tovább uralkodni kusza érzésein. Sietve szedte lefelé a lépcsőfokokat, valósággal menekült a fényűző rusztikus stílusú kúriából.

Tudta, hogy drasztikusan terelnie kell a gondolatait Dr. Corbetről. Ezt csak úgy tudta a leghatásosabban elérni, hogy elment Bardwellhez. Ahogy közeledett úticélja felé, már egészen más töltötte ki a tudatát. Az, hogy hazudni fog a mentorának. Szégyellte, de legbelül mégis azt érezte, hogy helyesen cselekszik. Nem érzett bűntudatot, hogy nem teljesítette a megbízást és élve hagyta Amariont és a lányát, Kailát. Sőt! Még elrejtőzni is segített nekik.

Meg sem lepődött, hogy Bardwellt megint ébren találta a késői óra ellenére. A mentor pedig készségesen tessékelte be kinevelt emberét.

– Ki vannak iktatva – dünnyögte Talan a nappaliba érve közömbös arccal.

Bardwell pedig elégedetten csapta össze a tenyerét.

– Erre inni kell! – mondta az igazgató ünnepélyesen.

– Erre?

– Igen! – a férfi szinte ujjongva kurjantott. – Erre, hogy megint a régi vagy, fiam!

Talan dühös pillantással követte az emelkedett hangulatba került mentort, ahogy az a tenyerét dörzsölgetve a bárszekrényhez lépve pezsgőt bontott. A vadász gyomra szinte felfordult, undorral a tekintetében figyelte, ahogy Bardwell pohárba öntötte a felhabzó italt. Amint felé fordult már ünnepélyesen nyújtotta is az egyik poharat.

– Egészségedre, fiam! – lendületesen ütötte a sajátját a Talanéhoz, ami azonnal pattanva szétrepedt, s ahogy a félvér vadász rámarkolt az eltört pohárra, széthasította vele a tenyerét.

Talan elengedett egy hosszú cifrát, de aztán összeszorítva a fogait mélyre szívta tüdejébe a levegőt, állkapcsán megfeszültek az izmok.

– Áh! Nem bírok az örömömmel – morgott Bardwell, de közben vigyorgott, mint akiben már lehetett egy kezdő löket. Elkapta a félvér kezéből a véres pohárdarabot.

– Önts magadnak nyugodtan másikat, addig én ezt kidobom! – szólt hátra a válla felett a mentor, ahogy kisietett a konyhába.

Talan beletörölte tenyerét a nadrágjába, párszor összezárta az ujjait, s pillanatok alatt nyoma nem volt a sérülésének. Aztán lehajolt, hogy összeszedegesse a szőnyegre hullott darabokat. Mikor Bardwell visszatért a szobába, arcán már nyoma nem volt az előbbi emelkedett hangulatnak. Sötét tekintettel magasodott Talan felé, ahogy a vadász összegyűjtötte tenyerébe a pohár többi darabkáját. Amikor felállt vele, arcuk egy vonalba került, tekintetük mélyen fúródott egymáséba.

– Pedig azt hittem, benned bízhatok – morogta Bardwell. Talan kifejezéstelen arccal hallgatott és állta a robosztus férfi tekintetét.

– Eljutottunk odáig, hogy hazudsz nekem, annak ellenére, amiket tettem érted!

Talan még mindig nem válaszolt a munkaadója vádjaira.

– Egy fenéket ölted meg őket! – dörögte Bardwell. – Segítettél nekik!

Talan rezzenéstelen arccal nézett a férfi szemébe, még csak nem is pislantott, s közben azon kezdett el gondolkodni, hogy Bardwell honnan tudhatja mindezt?

– Azt a félvér macskakölyköt is hagytad futni! – ordította az igazgató. – Van fogalmad mit tettél? Persze, hogy nincs! Majd megtudod! Majd megtudod, amikor a véredbe fogsz fetrengeni!

Talan állkapcsán megfeszültek az izmok, ahogy fogait összeszorítva hallgatta mentora kirohanását, de nem tiltakozott egy szóval sem, hiszen minden igaz volt, amit az igazgató a szemére vetett.

– Egy dolog miatt vagyok hajlandó mindezt elnézni neked! Büszke vagyok azért, hogy Ivant valóban megölted! Volt vér a pucádban, hogy megbosszuld a társad halálát! Legalább ennyi becsület, azért szorult beléd! – Bardwell fujtatva csapta háta mögé a kezeit, és lendületes sétálgatásba kezdett a tágas nappali közepén. – Pedig én, figyelmeztettelek Ivan összeesküvésére is! Igaz? – A férfi megállt egy pillanatra, tekintetét a fiatal vadászéba fúrta. – Nem tudom, megérdemled-e, hogy továbbra is vigyázzak a seggedre?! Nem érdemelnéd meg! De fontos vagy nekem! Tudod? – Újra megtorpant, vett pár mély lélegzetet, láthatóan gondolkodott, majd higgadtabban folytatta. – Tudok a kis doktornőről. Dugod is?

Talanban robbant a felháborodott düh, ahogy Dr. Corbetről beszélt a mentor. Elszorult a félvér torka, elnehezült a mellkasa, remegve öntötte el az aggódó féltés, mint amikor annak idején - bár akkor maga sem tudta miért -, de titkolta Haleyt Bardwell elől. Mostanra viszont, már egyre jobban azt érezte, hogy magánélete sincs, mondhatni egy kicsi intimszférája sem, hiszen Bardwell megint a nőügyeit firtatta. Többek között ezért sem akarta, hogy a mentor tudjon Dr. Corbetről. Ő nem az volt, aki bárkinek is pia mellett kibeszélje az érzéseit.

Tud róla! Honnan a fenéből tud róla? – Talan agya lázasan zakatolni kezdett, miközben megpróbált érzéketlennek mutatkozni, néma hallgatóság maradni.

– Veszélyes vizeken evezel, fiam! Fogalmad nincs, kinek tárulkozol ki! Nehogy azt hidd, hogy egy ártatlan kis beteg és gyenge nő, aki gyámolításra szorul! – Bardwell megállt, és hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, egyenesen Talan szemébe mondta: – Ő sem ember, fiam! De, nem ám! Egy félvér alakváltó! Az pedig, hogy genetikát tanult még veszélyesebbé teszi! Pszichológus és genetikus! Jó kis párosítás! Manipulálja az agyad, miközben úgy játszik a DNS-eiddel, ahogy neki tetszik és te észre sem veszed! Csak nem adtál már neki vért is?!

Talanban megakadt a levegő, elnehezült légzéssel, úgy érezte megroggyantak a térdei a hallottaktól. Szinte egy világ omlott össze benne. Fel sem tűnt neki, hogy öklében összeszorította a pohár darabkáit, amiket az imént olyan gondosan összeszedegetett, és a vér a szőnyegre csöpögött az ujjai között.

– Mondhatnám, hogy nyírd ki! – Bardwell közömbösen rántott a vállán. – De remélem vagy annyira okos, ha mindent átgondolsz, hogy előbb vagy utóbb majd megteszed azt te magad is, minden utasítás nélkül.

Talan a semmibe meredve hallgatta mentora szavait, de szinte mintha nagyon távolról hallotta volna már csak a hangját. Mint akinek rövidzárlat keletkezett az agyában, kifejezéstelen arccal, belülről sikított a lelke.

Fogalma nem volt, meddig hallgatta Bardwellt, és azt sem tudta mikor, és hogyan hagyta ott a mentor lakását. Zombiként nyitotta otthona ajtaját, amit be sem csukott maga mögött. Mint egy alvajáró az ágyig menetelt és hagyta rázuhanni a testét.

Minden emlék összeszaladt a fejében.

Aránylag elég könnyen igent mondott a segítségre, s aztán amikor először vért vett tőle, kiláncolva ébredt…

De elengedett! Nem bántott, pedig megtehette volna! Magamnál sem voltam, mégsem élt vissza vele! – tiltakozott az agya, miközben tovább zakatoltak benne a gondolatok.

A kocsi! A tűz! Neki nem lett semmi baja! Hát persze! És a két hasonló vérminta! Mit titkol? Vagyis nem is igazán titkolja, csak azt mondta majd elmondja, ha eljön az ideje…

Oldalra fordult, karjával betakarta a fejét, ahogy a térdeit a mellkasához húzva összekuporodott. Torka szakadtából ordítva engedte ki a hangját, és nem érdekelte ki hallja.

A létezés is fájdalom volt a számára.

Meg akart halni.

Belevetette magát a munkába, szinte fanatikus módon. Bár beleültette a bogarat a fülébe Bardwell, valóban sokat gondolkodott, de nyomós indokot, okot nem talált arra, hogy meg is tegye, amire a mentor célzott. Egy percig nem jutott eszébe, hogy megölje, vagy ártson a doktornőnek. Inkább úgy döntött, amíg nem lát tisztán, amíg kusza a fejében minden, inkább elkerüli a nőt.

Nem sokat aludt, miközben tartotta magát Dr. Corbettnek tett ígéretéhez, hogy nem fog gyilkolni a vérért. Éjszakánként, amikor gyötörték az emlékek, az élete, sokszor elindult céltalanul kószálni az utcán, vagy belopózott a temetőbe anyja sírjához és órákat kucorgott a hideg néma sírkövek között.

Egyre nyúzottabb és ápolatlanabb lett, amit Nick és pár ismerőse eleinte csak együttérző szánalmas pillantásokkal nyugtázott, de aztán volt, aki már meg is jegyezte, hogy igencsak rosszul fest.

– Szarul nézel ki haver – morogta a szendvicse falatját forgatva a szájában Nick, azzal közelebb tolta a félvér vadászhoz a számára kikért hamburgert. Talan csak egy fáradt pillantásra méltatta a gazdag feltéttel telepakolt húsos finomságot, majd túlnézett a gyorsétkező hatalmas üvegablakán. A buszmegállóban cserélődtek az emberek, a pad üres volt. Eszébe jutott, mikor Haley ott ücsörgött a lábát lóbálva, semmittevést színlelve, miközben őrá várakozott.

– Mibe fogadok, hogy nő van a dologban! – Nick tudálékosan könyökölt az asztalra. – Te ennyire nem szoktál magad alatt lenni. Gyerünk, Talan! – a fiatal irattáros vállon bokszolta a félvért. – Egyél, mert elfogysz! Lassan úgy fogsz festeni, mint a Walking Dead-ben a zombik! Randa, aszott csontvázként csoszogsz majd, még a szemgolyóid is kigurulnak, aztán keresheted őket, mint a Karib-tenger kózaiban az a fazon! – Nick jót nevetett a saját poénján, de Talannak a mondottaktól csupán Amarion véresen üres szemgödre jutott eszébe, amikor végre sikerült kinyitnia a szemét. Felnézett Nickre, s halvány fanyar, ironikus mosolyféle jelent meg a szája sarkán, ahogy elgondolkodott azon, hogy tényleg, milyen igaza van a harsány fiatalembernek, s mennyire pontosan leírta a halálát, ha majd a vérhiánytól valóban kiszárad. Aztán hangosan vett egy nagy levegőt, először csak pöckölgette a kistányért, amin a szendvics volt, majd szórakozottan forgatni kezdte.

– Régen dugtál, vagy mi van? – ráncolta a homlokát Nick. – Ennyire komoly a helyzet?

Talan belülről csipkedte fogaival az ajkát. Végigfutott a gerincén a borzongás, ahogy bevillantak azok a képek, érzések, amikor a raktárépületben lehúzta Dr. Corbet fejéről a fekete vászonzsákot s szembe találta magát a nő meghatározatlan kék színű szemeivel.

Egy újabb mély sóhajtás hagyta el csak a mellkasát.

– Kíváncsi vagyok, milyen lehet az a nő, aki ezt művelte veled – húzta vigyorba a száját Nick. – Csak sóhajtozol.

A fiatalember arcáról azonban egy pillanat alatt leolvadt az idétlen mosoly, amikor Talan végre motyogva megszólalt.

– Nick, a társam pár hónapja meghalt – fújta ki a levegővel a szavait a félvér. –, és vannak sokkal nagyobb problémáim, mint egy jó dugás hiánya, hidd el! – tette még hozzá morogva.

– Bocs – nyögte kurtán a férfi, s elszégyellve magát lesütötte a szemét.

Kínos csend ült le közéjük, s valahogy már Nicknek sem esett olyan jól a hamburger.

– Tudsz olyan helyet, ahol szabadon lehet vadászni? – Talan váratlan kérdésére, Nick szemei elkerekedtek.

– Ööö – pislogott zavartan a félvérre a fiatalember – Nem igazán, de utána járhatok.

– Megköszönném.

– Rendben! – bólogatott Nick.

Talan éjszakánként, kiengedve a fogait, a saját alkarjába mélyesztve - mint egykor a börtönévek alatt -, csillapította a vér iránti éhségét. Vegetált, ami az életben maradáshoz éppen csak elég volt, ám a lassú, de biztos gyengülést határozottan tapasztalta magán.

Nick listája a legális vadászterületekről, szinte az utolsó pillanatban érkezett. Remegtek az ujjai, ahogy elvette a fiatal rendőrtől a kinyomtatott listát. Akkor nap már feldobódva a lehetőségtől, minden zsigerében érezve a vadászat okozta izgalmat várta az éjjelt, hiszen több hete vegetált már. Magához vette a kulcsait, vetett egy futó pillantást az otthonára, aztán lendületesen nyitotta az ajtót, közben már félig a dzsekijébe is belebújt. Szinte már érezte a vért, a húst a szájában, a nyelvén. Ledöbbenve torpant meg az ajtóban, ahogy szembe találta magát Dr. Dorothy Corbettel. A nő is láthatóan meglepődött egy pillanatra, mert éppen kopogni akart, de még az ajtóhoz sem ért mikor az váratlanul nyílt előtte.

– Maga? – Talan légzése szabálytalanná vált, zavartan pislogva kapta félre a tekintetét a doktornő kutató pillantása elől. Nem volt benne biztos, hogy már nem vált teljesen borostyánsárgává az írisze a vadászat lehetősége okozta izgalomtól. Próbált higgadni.

– Nem jelentkezett – vont vállat Dr. Corbet, s behívásra várva billegett hol az egyik, hol a másik lábára helyezve a testsúlyát.

– Rengeteg volt a munkám – hadarta Talan, aztán észrevette, ahogy a doktornő tekintete a karjára szegeződött a még látható harapásnyomokra. Gyors mozdulattal fejezte be a dzseki felvételét, de már késő volt. Dr. Corbet a karja után nyúlt, feltolta a dzseki ujját miközben a csuklóját tartotta.

– Maga… – fújta a szavat a nő, megakadt még a levegő is a tüdejében. – Istenem! – szakadt fel belőle.

Talan szégyenkezve húzta vissza a kezét.

– Mondtam, hogy megoldom, és azt is megígértem, hogy nem fogok gyilkolni – morogta a szemöldökét ráncolva a férfi. – Különben meg honnan tudja, hogy itt lakom?

– Nyomoztam, ha nem gond – rántott a vállán a doktornő. – Nagyon kedves és készséges volt a rendőrségen az a fiatalember…

– Nick?! – Talan a fogai között eresztette ki a nevet. Biztos, volt benne, hogy a segítőkész irattáros adta ki a nőnek a címét.

– Nem tudom, hogy hívták.

– Megígértem azt is, hogy eltűnök az életéből – morgolódott tovább Talan, tagadhatatlanul hideg távolságtartással. Szándékosan el akarta kerülni a nőt, erre most ott állt az ajtajában. Akaratlanul Haleyre emlékeztette ezzel a tettével, a megmagyarázhatatlan makacs ragaszkodásával.

– Én meg megígértem, hogy jelentkezem, ha… – Dr. Corbet a férfi borostyánbarna szemeibe furta a tekintetét, amire most Talanban akadt meg egy pillanatra a levegő.

A nő a táskájába kezdett kutatni, s bebocsátás híján az ajtóban adta át a férfinek a bőrdarabba csomagolt üveget, amiben még volt Ivan véréből.

– Nem volt az egészre szükségem – mondta csendesen a nő. Talan vegyes érzelmekkel meredt a kis csomagra, remegtek az ujjai, ahogy elvette azt Dr. Corbettől.

– Van eredmény? – kérdezte elbizonytalanodva, s akaratlanul halhatóan nagyot nyelt. Már nem volt egészen biztos abban, hogy tudni akarja.

– Van – mondta kurtán a nő, aprókat bólogatva. Fogait az alsó ajkába mélyesztve elkapta a tekintetét, pislogva igyekezett leplezni a szemében csillogó könnyeket.

– Az illető nem a maga apja volt – fújta egy szuszra ki a levegővel Dr. Corbet, remegő hangon.

– Nem? – Talanban mindenféle érzelem csapott össze. Titkon azért remélte, hogy a teszt pozitív lesz. Lemondó sóhajtással fújt ki egy „Köszönöm”-öt, közben eltette Ivan vérét.

– Hanem, az enyém! – szakadt fel a nőből a sírással együtt, mire Talan szemei döbbenten kerekedtek el. Dr. Corbet zokogva zuhant a karjaiba, s ő nem volt képes nem átölelni a nőt.

– Istenem – suttogta, ahogy magához szorította a törékenynek tűnő testet, s újra rátörtek a gyötrő gondolatai.

„Erőszakból születtél, és erőszak az egész életed!”

Hallotta Kaila vádló, de igaz, hangos kiáltását.

Haleynek az anyját öltem meg, neki az apját! Hát mi vagyok én? Miért csinálja ezt velem a sors?! – az ő szemét is marta a könny, s tehetetlen dühvel kapkodta a tekintetét, szaporán fujtatva vette a levegőt, legszívesebben felordított volna. Lassan behúzta az ajtóból a zokogó nőt, és a kanapé felé vezette. Gyengéden terelte ülésbe, aztán ő maga is mellé ereszkedett.

– Nem akartam megtenni! Annyira sajnálom! Nem tudtam! – hajtogatta, s észre sem vette, hogy akaratlan simogatni kezdte Dr. Corbet hátát, ahogy nyugtatni próbálta a nőt. A közelség, lassan, de biztosan kezdte fokozni a félvérben a vágyat. Főleg, hogy a doktornőtől semmi visszautasítást nem tapasztalt. Sőt! Érezte, ahogy belebújt az ölelésébe. Ezen felbátorodva Talan felfedező útra indult Dorothy testén. A hátáról lassan a vállaira csúsztatta a kezét, finoman terelte maga elé a nőt, ujjai cirógatva haladtak fel nyakának kecses vonalán, majd a tenyerébe vette a könnyes arcot, végigsimított a számára egyre kívánatosabb ajkakon. Egészen közel hajolt hozzá, már szinte összeért az ajkuk, amikor Dorothy megszólalt.

– Magának pedig, a testvére – mondta ki az újabb megdöbbentő eredményt. Talan pislogva meredt a nő meghatározatlan kék szemeibe. Érzések és emlékek rohanták meg, szinte beleszédült. Remegve, lassan hátrébb húzódott a nőtől, s pár másodperc elteltével tudatosult benne a rokoni kapcsolat.

A testvérem lánya! Úristen! Dr. Corbet, a testvérem lánya! – ordított benne a felismerés, levegő után kapkodott.

– A rohadt életbe! – szakadt fel belőle zihálva, majd egyre hangosabban. – A büdös rohadt életbe! Igaza volt! – ordította végül Talan, s indulatosan pattant fel a nő mellől. – Nem az én döntésem volt! A büdös rohadt életbe! Tudta! Esküszöm, hogy ezt is tudta, az a rohadék! Azért volt a maga fején a zsák! Azért pont maga! Szándékosan ugrasztott egymásnak minket, Ivannal! Istenem, mióta is akarhatta! Azt hitte magát is megölöm! Hogy meg fog halni a kezeim között! Azt akarta, hogy öljem meg! – jöttek a gondolatok, ahogy járkálni kezdett a kis helyiségben, tíz újjal túrta át a sötét haját. – Azért fogadta fel Ivant, hogy nyírja ki Haleyt! Azt akarta, hogy egymásnak ugorjunk! – dühös indulatát kiengedve egy erőteljes mozdulattal csapta el az útjából az ebédlőasztalt, ami beszakítva a szobaajtót beszorult az ajtókeretbe. – Basszameg! – engedte ki üvöltve a hangját a félvér.

Dr. Corbet egész testében összerezzent a mozdulatra, a hangos dühöngésre.

– Manipulált! – kapkodta a levegőt Talan, gyilkos indulattal forgatta a szemeit. – Végig azt csináltam, amit ő akart! Basszameg! És volt pofája nyájaskodni! A fiának szólítani! A mocsok rohadék!

– Higgadj – szólalt meg csendesen Dorothy, de nem mert a félvér rokon közelébe menni. A kanapén maradt ülve, onnan pislogott fel az indulattól fujtató vadászra. Talan abbahagyta a céltalan járkálást, mélyen és egyre lassabban vette a levegőt, próbált csillapodni.

– Ezt is hoztam – a nő újra a táskájában kutatott, s egy vérkapszulákkal teli kis üveget vett elő, a vadász felé nyújtotta. Talan egy darabig szemezett az életmentő gyógyszerrel, majd egy hirtelen gondolattól vezérelve, kikapta a nő kezéből és egy laza mozdulattal a kanapéra dobta.

– Jó lesz későbbre – mondta határozottan, s megragadta Dorothy csuklóját, magához rántotta, egészen közel. – Mutatok valamit. Ideje, hogy igazán megismerj, milyen is vagyok.

Dorothy szemöldöke kérdőn emelkedett meg, de bízott a félvér vadászban és hagyta, hogy Talan a kezét fogva levezesse a motorhoz. Engedelmesen felült mögé, s emlékezve az instrukciókra, a tankra helyezve a tenyerét a férfi hátához simult.

Talan pedig elvitte magával a vadászatára, ahová eredetileg is menni készült. Azt akarta, hogy Dorothy olyannak lássa, amilyen valójában. Tudta, hogy talán a nő majd megundorodik tőle, de azért reménykedett a támogatásában, de legalább a megértésében. Jobban, mint valaha is bárkiében. Egész úton ott zakatolt az agyába, hogy akinek a közelségét jólesőn érzi a háta mögött, az Ivan lánya! A vérszerinti testvére lánya! Egy vérből valók! Emlékek tódultak folyamatosan a fejébe, amikor Ivannal először találkoztak… amikor tanítani kezdte… amiket mondott…

Az erdőrész szélénél hagyták a motort. Talan úgy törölte a vállába az emlékekre előszökő könnyeit, mintha csak az arcába lógó frufruját söpörte volna félre. Aztán megfogta Dorothy kezét, lopakodva vezette tovább a nőt, hogy megmutassa neki, ő hogyan szokta megoldani a vérpótlást a szervezetében.

Dorothy láthatóan remegett, de nem a félelemtől, hanem mert fázott. Érdeklődő figyelemmel nézte, ahogy Talan a patakban lemosta az arcáról és a felsőtestéről a vért, miután csillapította éhségét s újra emberi formát vett fel.

– Jézusom! Te, hogy nem fagysz meg? – suttogta a nő, miközben vacogtak a fogai. Talan mosolyogva nézett fel rá, ahogy öltözködni kezdett.

– Beleszokik az ember, az életem részévé vált – rántott a vállán a félvér.

– Én ezt nem tudnám – ingatta a fejét a nő.

– Nem is kértem – mondta a férfi s elhaladva Dorothy mellet, arcon csókolta nőt. – Csak azt akartam, hogy tudd. Ez vagyok én.

– Nem rémisztettél el magadtól, ha esetleg azt akartad – mosolygott kislányosan a doktornő.

– Jó! Mert nem az volt a szándékom – vigyorgott Talan. Jóleső érzés áradt szét benne, annak ellenére, hogy sokszor a szomorú keserűségtől összeszorult a torka. Magához húzta a nőt, átkarolva a vállát, szorosan ölelte.

– Tulajdonképpen, akkor én is ez vagyok, nem? – kérdezte Dorothy, szinte csak motyogva a férfi mellkasába. Talan torka összeszorult, elbizonytalanodott, fogalma nem volt mit és hogyan válaszoljon. Hogyan lehet olyan dolgot kíméletesen közölni valakivel, hogy nem teljesen ember, hanem valami más. Főleg azok után, hogy megmutatta a nőnek, ő mivé válik. A félvérre újra rátört a szégyen és a bűntudat, hogy mit tett a vele, évekkel ezelőtt. Teljes szívéből bánta, de nem tudta kifejezni szavakkal, hogy mennyire.

– Tudom, hogy…

– Kezdjünk tiszta lappal – mondta ki Dorothy a férfi gondolatát.

– Lehet?

– Bármit lehet, ha akarjuk. Nem? – rántott a vállán a nő, kicsit hátrébb húzódott, hogy bele tudjon nézni a borostyánbarna szemekbe. Mosolyra húzódott a szája.

– Nagyon szép szemed van ám! – mondta váratlanul Dorothy, mire Talan zavart mosollyal reagált. – Ne nevess ki! Utálom a kék szememet, én is örökölhettem volna ilyet!

– Hidd el, gyönyörűek a szemeid! Mint férfi, mondom neked! Bizonyára csodálatos farkas lennél…

– Mi van? – nevette el magát a nő.

Talan újra őszintén és felszabadultan mosolygott, úgy, ahogy csak Haleyvel tudott annak idején.

– Biztos kellő gyakorlás után, neked is menne az alakváltás, csak soha nem próbáltad.

– Nekem egy forró tea most jobban esne, mint vadak után rohangálni négy lábon a hidegben. Köszönöm a lehetőséget, de nem élek vele – mondta vacogó fogakkal a nő. Talan visszahúzta magához a nőt, melengetőn dörzsölte meg a vállait.

– Meghívlak egyre!

– Lehet kettő?

– Akár három is! De az egész nagy fazékkal a tied lehet – vigyorgott a félvér.

Haza érve Talan fentebb csavarta a fűtést, még pokróccal is bebugyolálta a kedves és bájos rokont. Felkuporgott a gőzölgő forró itallal, a nővel szemben a kanapéra. A finom teát kortyolgatva, a bögre felett kipislogva méregették egymást, zavart pillantásokkal, félszeg mosollyal.

– Még mindig emlékszem rád, mint kamaszra – mondta Talan szemébe Dorothy. – Olyan férfiasan mély hangod volt. Bevallom, hogy akkor eszembe jutott, hogy ugyan milyen érett férfivá fog válni ez a kisfiú.

– Kisfiú? – Talan felnevetett. – Hááát… ha nem lennél az unokahúgom…

– De az vagyok! – fojtotta a férfibe a gondolatait a nő mosolyogva, mire Talan kényszeredetten bólintott. – Szeretném, ha mesélnél a társadról – kérte váratlanul Dorothy kényelmesebb helyzetbe fészkelődve magát. – De ha nem akarod… – szabadkozott azonnal a doktornő, látva Talan arcán a fájdalmat.

– Emlékszel a kölyökre, aki a csokit vitte neked? – kérdezte a férfi szinte csak motyogva.

Dorothy szemei elkerekedtek.

– Arra a félvér kis utcagyerekre gondolsz?

Talan szomorú mosollyal az arcán merengett el az emlékeken, és mesélni kezdett:

– Nem fiú volt. Egy tizennégy éves kamaszlány. Mellém csapódott aztán… sokat lógtunk együtt. Egy akaratos kis pióca volt! – A félvér fájdalmas mosollyal nézett félre, lehunyta egy pillanatra a szemét, hogy visszatartsa könnyeit. – Nem igaz! Csodálatos kis teremtés volt. Csupa energia, csupa tűz és lendület. – folytatta az emlékezést Haleyről, a semmibe révedő tekintettel, szinte csak motyogva. – Aztán kiderül, hogy ő is félvér. Szegény nem is tudta, csak amikor egyszer hirtelen változni kezdett, előjöttek a fogai. Egy vámpír és egy boszorkánymester gyermeke volt. Kiegészítettük egymást. Észre se vettem és a mindenem lett. Az egész világot jelentette nekem. Úgy érzem kiszakították a szívem és a lelkem.

– Sajnálom, hogy… – Dorothy elharapta a mondata végét, s lesütve a szemét, mintha pár másodpercig ő is elgyászolta volna a fiatal lányt. – Kérhetek én is tőled egy szívességet? – kérdezte aztán a nő megtörve a közéjük ereszkedő csendet.

– Persze!

Visszatértek a jelenbe, a szomorú emlékezésből.

– Mondtam, hogy elég befolyásosak és gazdagok a nevelőszüleim. Alapítványokat támogatnak, hoznak létre, satöbbi – magyarázta Dorothy. – Anyám az idén is rendez egy Halloween-i álarcos jótékonysági bált. Lennél a partnerem?

– És Ed?

Dorothy szemében szomorúság jelent meg, mély sóhajjal hajtotta le a fejét.

– A robbanáskor a laborban volt – fújta a szavakat a nő – Volt kulcsa, nyilván békülni akart.

– Úgy, hogy felrobbant? – húzta félre a száját Talan, de őszintén azért nem sajnálta annyira a férfit. Már első találkozásukkor sem volt neki szimpatikus, ahogy viselkedett, akkor meg pláne megutálta, amikor hallotta veszekedni Dorothyval.

– Nem ő robbantott – rázta a fejét a nő. – Legalábbis ezt állapították meg. Tulajdonképpen az hozta működésbe a detonátort, hogy lement a laborba.

– Így jár, aki kíváncsi.

– Nem szeretted, igaz?

– Kellett volna? – kérdezett vissza cinikus éllel Talan.

– Emberségből, még sajnálhatod – biggyesztette le az ajkát a nő.

– Amikor hallottam veled veszekedni, szerencséje volt, hogy ki voltam láncolva – vallotta be Talan Dorothy szemébe.

– Értem – vett egy mély levegőt a nő s egy pillanatra eszébe jutottak a véres képek, ahogy Talan levadászta az őzet az erdőben és jóllakott vele.

– Nyugi! Nem leszel felismerhető! – bizonygatta Dorothy miközben érdeklődve figyelte a felbérelt sminkmestert, aki valóban profi módon varázsolt visszataszító égési sebet Talan bal profiljára a fehér maszk alá.

– Minek ez, ha úgyis rajtam lesz az álarc?– morgolódott Talan, egyre fogyó türelemmel viselve a sminkes több órás bíbelődését.

– Hogy hiteles legyen! – vágta rá Dorothy, s hol a tükörből, hol pedig szemből vizsgálgatta a végeredményt. – Klassz! – állapította meg elismerően.

– Egyszerűbben is megoldhattuk volna – dünnyögte a félvér, s egy mozdulattal megszabadult a jelmez gallérjába gyűrt kendőtől.

– Te most komolyan képes lettél volna megégetni az arcod?! – Dorothy hitetlenkedve ingatta a fejét, de Talan pillantásában benne volt a határozott igenlő válasz, amire a nő elkerekedett szemekkel fújta: – Jézusom!

A jelmez olyan tökéletesre sikerült, hogy Talanra rá sem lehetett ismerni, mintha kicserélték volna. A rá jellemző arisztokratikus testtartás, a széles vállai a kissé felszegett álla még hitelesebben jelenítette meg a választott karakter, az Operaház Fantomját. Ápolatlannak tűnő félhosszú sötét haja, most pedánsan hátrasimítva lófarokban volt a korhű jelmezhez illően, a fehér porcelán hatású maszk pedig valamivel többet takart az arcából, mint a felét.

Dorothy haját a fodrász olyan profi módon csavarozta és rakta kontyba, hogy jóval hosszabbnak tűnt, mint amilyen volt valójában. Christineként jelent meg a Fantom oldalán, mosolyogva, egymást karolva léptek be az alkalomhoz illően és fényűzően berendezett hatalmas bálterembe.

– Wao! – szakadt fel a félvérből, tekintetét körbevezette és elismerően bólintott. – Pazar!

– Mindig is imádtam ezeket a jótékonysági bálokat! – ismerte be Dorothy, s gyermekien csillogó tekintetéből látszott, hogy most sincs ez másképp. – Főleg a halloweeneset! A csokigyűjtést meg az ilyesmiket utáltam, de ez! Olyan más volt! Mint egy mesevilág! – áradozott a doktornő, átszellemült tekintettel.

Talan mosolyogva figyelte őt.

– Most kinevetsz? – Dorothy játékosan taszított a vállával a férfin.

– Nem, dehogy – rázta a fejét a vadász. – Csak azt mosolygom… a szemeid az apádé!

Dorothy zavartan pislogva sütötte le a szemét, majd pár pillanatig mindketten másfelé nézelődve hallgattak, s sétáltak bentebb a meghívottak közé.

– Hogy mutassalak be a vendégeknek? – kérdezte váratlanul a doktornő.

– Te be akarsz mutatni nekik? – szakadt fel a félvérből. – Arról nem volt szó, hogy mutogatni fogsz!

– Talan! Itt sétálgatsz velem. Nem ismernek, és ha valakivel megállunk beszélgetni, akkor illő bemutatni egymásnak azokat, akik nem ismerik egymást – magyarázta Dorothy. – Nos?

– Az anyád úgy tudja, a barátod vagyok.

– Szerintem nem hitte el – rázta a fejét mosolyogva a doktornő. – Ismerem már annyira! Nagyon gyanakodva méregetett!

– Na, az nem jó jel! – morogta az orra alatt a félvér.

– Igaz vér szerint a nagybátyám vagy, de korban sem nézel ki annak. Aztán sokan ismerik a nevelőszüleimet, és tudják, hogy csak az anyámnak volt testvére. Egy húga, aki egyébként már nem is él – magyarázta Dorothy hadarva.

– Oké! Nem kell a családfát végigsorolni. Nagybácsi, kilőve – biccentett Talan. – Jó lesz egy sima unokatestvér, az bárhonnan előkerülhet.

– Rendben – bólintott beleegyezőn a nő, majd sejtelmes, pajkos mosollyal sandított oldalra, a férfire. – Akkor csajozhatsz is mellettem.

– Nem akarok csajozni! – húzta össze a szemöldökét Talan, mintha a feltételezés is sértette volna.

Folyamatosan érkeztek a vendégek, egyre nagyobb lett a tömeg. Talan nem is gondolta, hogy egy pazar éjszakai klub hangulatához lesz hasonló a jótékonysági bálként megszervezett este.

– Megkérdezhetem, mivel foglalkoznak, vagy foglalkoztak a nevelőszüleid, hogy ennyi pénzük van?

Dorothy rántott a vállán.

– Értékpapírok, ingatlan…

– Azt hiszem foglalkozást váltok – jegyezte meg vigyorogva a félvér, tekintetét már csak megszokásból is, kiélezett figyelemmel legeltette a tarka és sokféle jelmezbe bújt, táncolókon, sétálgató és beszélgető vendégeken. A fények kicsit zavaróak voltak a szemének, jobban a szaglására hagyatkozott. Egy pillanatra meg is zavarodott, amikor ismerős illat kúszott fel az agyáig, s tekintetével azonnal ösztönszerűen kereste a hozzá tartozó személyt.

– Ezeket te mind ismered is? – kérdezősködött tovább a félvér, közelebb hajolva a szép rokonhoz, hogy hallják is egymás szavát a tökéletesen kihangosított élő zenétől. Közben azt is ellenőrizte, hogy nem-e a nőn érzi a számára kedves illatot. Az eredmény negatív volt, így észrevétlenül tovább kutatott.

Dorothy a fejét rázta.

– Én nem, de a szüleimnek kiterjedt volt az ismeretségi körük, az biztos. Sokat telefonálgattak, utaztak. Ezek mind üzlettársak, befektetők, az alapítvány támogatói… – Dorothy élénk kézmozdulatokkal magyarázta a félvérnek, aki ledöbbenve szoborként ledermedve, mozdulatlanul nézett egy irányba. A szeme sem pislant, csak az állkapcsán rángatóztak az izmok. Megtalálta, amit keresett!

Talan kővé meredt Nicholas Going oldalán kecsesen lépkedő sudár, álarcos nő láttán. Fel sem tűnt neki, hogy Dorothy mióta is beszélhet hozzá. Csak állt és nézte a gyönyörű fiatal nőt, aki az életet jelentette neki, aki a társa volt, és élt! Mindene elnehezült, szorult a torka, a mellkasa. Meg-megrándultak az izmai, amik ösztönszerűen lökték volna nagyon is élő társa felé, de az esze tudta, hogy nem lehet. Hirtelen gyengeség tört rá, megroggyanni érezte a térdeit a megtartóztatástól remegni kezdett, s észre sem vette, hogy szinte belekapaszkodott kísérőjébe, ami már Dorothynak is feltűnt. Felnézett a mozdulatlanságba dermedt félvérre, majd abba az irányba kutakodott a tekintetével, amerre Talan is nézett, hogy rájöjjön mi hozhatta ilyen állapotba a vadászt.

– Talan?– próbálta szólongatni, de a férfitől nem jött válasz. Mintha teljesen lesokkolt volna.

– Talan! – Dorothy erőteljesebben rántott a félvér karján, mire a vadász légzése lassult, mélyült, s szinte csak lehelte a nevet, szeme az elhomályosult a visszatartott könnytől.

– Haley! – suttogta.

– Tessék? Nem értem! – ráncolta a homlokát a nő.

– Haley! – ismételte meg valamivel hangosabban a vadász, szinte csak nyögte a szavakat. – Az ott, Haley!

– Haley? A társad? Nem azt mondtad, hogy…

– Ivan azt mondta megölte! – fakadt ki magából Talan visszafojtva a hangját. – Miért mondta ezt? Hiszen él! Ott van! – kezét sután lendítette a két Going felé, mire Dorothy tökéletes reflexszel ütötte le férfi kezét, hogy ne hívja fel magukra a figyelmet azzal, hogy bárkire is mutogat.

– Felismerhet, ha a közelébe megyünk? – kérdezte a nő.

– Nem tudom – rázta a fejét Talan. – Nicholas, nem hinném, hogy megjegyzett volna az egy alkalommal mikor szarrá vertek. Haleynek viszont éreznie kell, hogy én vagyok az!

– Rendben! Akkor odamegyünk, ha akarod és bemutatlak neki.

Talan szemei elkerekedtek.

– Te ismered Nicholas Goingsot? – kérdezte döbbenten, mire Dorothy apró bólogatásokkal felelt.

– A nőt még soha nem láttam vele, de Nicholast ismerem. Ingatlanokkal, földekkel foglalkozik. Befektető, meg az alapítványt is támogatja.

– Fasza – dünnyögte az orra alatt Talan, s lassan múlt a döbbenete, felváltotta a fokozódó düh. – Akkor gyerünk. És megköszönném, ha elintéznéd, hogy Haleyvel kettesben tudjak maradni.

– Azt meg hogyan?

– Rád bízom!

– No, várjunk csak! Azt mondtad, Haley egy vámpír meg egy mit tudom én micsoda gyereke. Nicholas melyik vérvonalhoz is tartozik pontosan?

– Vámpír – válaszolt kurtán Talan.

– Fasza! – szakadt fel a doktornőből, mire a félvér szemöldöke megemelkedett az újabb váratlan káromkodásra. – Szerinted, hogy kössem le egy vámpír figyelmét?

– Ügyes vagy te! – biztatta Talan a hüledező nőt, majd megindult, s Dorothy belékarolva kényszeredetten követte őt.

– Jó estét, Mister Going! – köszöntötte a vendéget kedves mosolyt felvéve Dorothy. – Örülök, hogy eljöttek! Anyámmal már találkoztak?

– Jó estét! – a ki tudja hány éves vámpír a jelmezhez hűen kezet csókolt a doktornőnek, miközben egy kutató pillantással végigmérte a mellette ácsorgó Fantomot. – Nem, az édesanyjával még nem találkoztam – mondta nyájasan, közben sűrűn pislogott Talan felé.

– Tal-bot Corbet – mondta Dorothy kicsit vontatottan, tagolva a rögtönzött nevet, s pár tettetett köhécseléssel észrevétlenné is tette, hogy majdnem lebuktatta a vadászt. – Az unokatestvérem – mutatta be hadarva a mellette feszítő félvért, majd még hozzátette: – No, és egyben a paciensem.

Talan egy rosszalló pillantást küldött a nő felé. Nem elég, hogy volt miért higgadnia, Dr. Corbet nem könnyítette meg a dolgát, még rá is tett egy lapáttal a megjegyzésével.

– Pszichopata? – próbált viccelődni Going, mire Talan a tekintetét neki szegezve sejtelmes kissé félelmetes félmosolyra húzta a száját.

– Már tudok uralkodni magamon – mondta büszkén a félvér, mire Nicholas arcáról egy pillanatra eltűnt a mosoly, s azt fürkészte, hogy az idegen vallomásának mennyi lehet az igazságtartalma.

– Nem veszélyes, csak viccel – próbálta oldani a feszültséget Dorothy, s észrevétlenül megszorította Talan karját. A vadász, a tekintetét a vámpír mellett némán ácsorgó álarcos fiatal nőre vezette.

– Irigylésre méltó a párja – jegyezte meg Talan, mire újra érezte, hogy Dr. Corbet belemélyeztette ujjait a karjába.

– Nem a párom – mondta büszke mosollyal Nicholas, s úgy nézett végig a tökéletes formákon, mintha egy csodálatos mű lett volna, amit ő alkotott. – A lányom! Hillary Going.

Talan a jelmez korhűségéhez alkalmazkodva, fejet hajtott a nő előtt, majd felé nyújtotta a kezét.

– Szabad kifejeznem a tiszteletemet? – kérdezte, mire Nicholas egy biccentéssel engedélyt adott a lánynak, hogy hagyja kezet csókolni a Fantom jelmezt viselő férfit.

– Ő viszont tényleg komoly kezelés alatt áll. Ezért ne haragudjon, nem illetlenségből nem beszél. Nem is volt biztos, hogy eljön velem – magyarázta nyájasan Going.

– Remélem, azért jól fogja magát érezni a hölgy, és majd oldódik – kapcsolódott be a beszélgetésbe Dorothy.

– Felkérhetem táncolni a lányát? – Talan határozott kérdésére, ahogy Nicholas felé fordult, szinte megfagyott a levegő.

– Talbot, az úr épp most mondta…

– Nem hinném… – próbálta lebeszélni szinte egyszerre a doktornő és a vámpír, de Talan beléjük fojtotta a szót.

– Ígérem, hogy vigyázok rá – mondta a félvér egyenesen Nicholas szemébe. – Meg is esküszöm rá, ha kell.

Dorothy vett egy mély levegőt, engedte Talan karját, s belekarolt a vámpírba.

– Talbot, lelkiismeretesen betartja az adott szavát – mondta a nő, észrevétlenül kicsit odébb terelve Goingot a lánya mellől – Egy táncot igazán engedélyezhet a lányának, nem?

– Még labilis – vonakodott Nicholas, tekintete idegesen járt Talan és a fiatal néma nő között, miközben a vadász már úriember módjára a karját nyújtotta az erre az estére megelevenedett Cleopatrának.

Pillanatnyi feszült csend után, Going egy alig bólintással engedélyt adott a lánynak, aki csak ez után fogadta el Talan karját, és indult el vele a táncparkett felé. A vámpír láthatóan ideges nyugtalansággal követte őket a tekintetével.

– Ne aggódjon, nem lesz baja a lányának – mondta Dorothy s nyugtató biztatással paskolta meg a férfi karját.

– Nem a lányomért aggódom – morogta az orra alatt a vámpír, miközben sűrűn pislogott a táncolni kezdő párocska felé.

– Menjünk mi is táncolni? Akkor közelebbről figyelheti őket – ajánlotta a doktornő, mire Going bólintott. Nem is sejtette, hogy Dr. Corbet sokkal dörzsöltebb volt, mint azt kinézte volna belőle bárki. Egyáltalán nem került a vámpír jobb helyzetbe. Sőt! A villogó fények, a körülöttük mozgó tömeg, sűrűbben rejtette el figyelő szemei elől a párt. Dorothy pedig folyamatosan csacsogni és kérdezni kezdte mindenről. Going nem akart illetlen lenni a házigazdával, így lassan a doktornő teljesen elterelte a figyelmét.

Talan és a furcsán hallgatag lány végre vizslató tekintetek nélkül maradt.

A vadász épp csak végigsimított ujjaival a ki-kivillanó motívumon a fiatal nő vállán.

– Nagyon szép – jegyezte meg, de nem kapott semmi visszajelzést, csak néma pillantásokat, amiket értelmezni a csillogó maszk mögött nagyon nem is tudott.

Talannak igencsak vissza kellett fognia magát, hogy ne essen neki imádott társának. Ne ölelje magához és ne vegye birokba a telt érzéki ajkakat. Jelen pillanatban csak csodálhatta. Egész belsője remegett, hogy újra érintheti, még ha csak annyira, hogy tánc közben vezeti, fogja a puha kecses kezét és a csípőjén tarthatja a tenyerét.

– Nem tudom milyen trauma érhette – kezdte Talan bizonytalanul puhatolózva – de remélem azért pár szó erejéig engedi majd, hogy halljam is a hangját.

A fekete gyémántként csillogó szemek az övébe fúródtak.

– Gyönyörű szemei vannak – szalad ki a vadász száján, s már-már megbánta, mire a lány halkan megszólalt: – Köszönöm.

Talan mellkasát elöntötte a forróság, hogy újra hallhatta Haleyt.

– Haley! – mondta ki a nő nevét.

– Tessék? – a lány zavartan ráncolta a homlokát.

– Nem ismersz meg?

– Ne haragudjon… de…

Talan szeme fátyolos lett, egyre sűrűbben pislogva tartotta vissza a könnyeit. Rá kellett döbbennie, hogy a trauma bizonyára az lehetett, amit tettek a lánnyal, hogy ebbe az állapotba kerüljön.

– Magának… könnyes a szeme – Haley megállapítása mellbevágta a férfit, félrekapta a tekintetét, de a lány finoman simított az álla alá, s maga felé fordította a vadász arcát. – Mi a baj?

– Nem emlékszel rám? Nem ismersz meg? Mit tettek veled? – nyögte a kérdéseit a férfi, mire Haley tanácstalanul ingatta a fejét.

– Nem – suttogta. – Sajnálom. Nagyon helyes, aranyosan bolond vagy, de nem ismerlek.

– Ittunk egymásból…

– Ittam belőled? – a lány szemének íriszén vörös fény kúszott át, tekintetében megjelent a vágy

– Igen!

– Hagynád most is?

Talan izgatottá vált, tekintetét körbefutatta a tömegen, látja-e valahol Goingot.

– Naná! – légzése szaporábbá vált, s lendületesebb mozdulattal kezdett el forogni a lánnyal addig, míg ki nem lépkedtek a hatalmas teraszra. Ott Talan egy gyors mozdulattal a nehéz bársonyfüggönyök takarásába húzta magával a robosztus oszlopok mögé. Hátát a falnak vetve, végigsimított társa formás testének vonalán. Szinte beleremegett, hogy újra érezhette őt, aki a legdrágább volt a számára, akinek hiányába szinte beleőrült.

– Kis tejeskávém – suttogta halvány mosollyal, és arcon csókolta többször egymás után az ajka felé haladva.

– Tejeskávé? – a lány arcán hitetlenkedő mosoly jelent meg, de mintha határozottabban oldottabbá vált volna a vérszívás lehetőségétől. Simogatva járta be a keze a férfi mellkasát az anyagon keresztül, s a fürge ujjak gyorsan és észrevétlenül bontották le a zsabót az ingről, majd szétsimította az inget. Egy pillanatra megdermedt, ahogy meglátta a rúnákat. Zavart pislogással nézte, majd tanácstalan kérdő tekintetét Talannak szegezte.

– Erre sem emlékszel? – kérdezte a félvér, miközben ő is egyre bátrabban simogatta a nő testét, húzva magához minél közelebb. – Te rajzoltad rám. Én meg ezt – mondta és ujjaival végigcirógatta a motívumot a formás vállon. – Meg ide is – a férfi keze végigcsúszott Haley csípőjéig. Az anyagra rajzolta az ujjával a motívumot utalva arra, hogy tudja, mit takar a finom selyem, aztán masszírozva markolta meg s még közelebb rántotta magához. Nem bírt tovább uralkodni magán. Arcát a lány nyakába fúrta, s csókokkal borítva be a bőrét, haladt végig a vállán, a kulcscsontján. Fel a nyakán, az álla vonalán, mire szenvedélyesen az ajkára tapadt, s egyre vadabbul csókolta, ahogy érezte a mellkasán a vékony selymen keresztül a lány mellét. Valami nem volt rendben! Hallotta Haley ereiben zubogni a vért, de a szívverését nem! Simogatva haladtak a kezei a formás idomok felé, s döbbenten kellett tapasztalnia, hogy a keze alatt sem érezte dobogni a szívet.

– Istenem! – szakadt fel belőle a felismerés, hátrébb húzódott tőle. – Mit tettek veled? Haley! Megöltek?! Vámpírrá tettek?!

– Azt mondtad ihatok belőled – suttogta a lány, egyre felajzottabb állapotban dörgölőzve a férfihez. Nyelvével már a megfelelő helyet kutatta Talan nyakán, hogy belemélyessze a fogait. A körmeivel csikarva húzta jobban le a vadász válláról is az ingjét.

A félvérben kavarogtak a gondolatok, miközben hagyta, hogy Haley azt tegyen vele, amit csak akar, annak ellenére, hogy tisztában volt vele, a lány nem emlékszik rá, s mint teremtett vámpír, csupán a vér érdekli a jelen pillanatban.

– Nem emlékszel – nyögte Talan, testén eufórikus bizsergés szaladt át, izmai belefeszültek, ahogy Haley fogai átszakították a bőrét és szívni, nyelni kezdte a vérét. Legszívesebben ő is megtette volna, és a határán is volt. Minden porcikáját feszítette az érzés, a csontjai is sajogtak bele.

– Te nem emlékszel, de én igen! – suttogta fújtatva Talan, s fejében megszületett az őrült gondolat. Simogatva húzta jobban magához a teljesen begerjedt vámpír nőstényt, szinte a nyakára szorította, ahogy megtámasztotta a tarkóját cirógatva, aztán markolva túrt a hajába.

– Igyál! Gyerünk! – biztatta, közben remegve érezte, ahogy egyre jobban hagyja el az ereje. Most ő nem ihatott, akkor lebukott volna és rántotta volna magával Dorothyt is.

Egyszerre volt a kielégülés és az eszméletvesztés határán. Már csak sötét foltok ugráltak a szemei előtt, forgott vele minden, s érezte, hogy lassan csak az tartja még talpon, hogy Haley egyre mohóbban nyomta őt a falnak.

Értelmetlen ordítás, éles fájdalom egy tépő érzéssel, forróság öntötte el a nyakát, hozzátapadt az ing, erőtlenül csuklott össze a falnál. Hogy nem dőlt a padlóra annak köszönhette, hogy valaki megragadta a karját, a vállát és rángatva cibálta egy nevet hajtogatva.

– Talbot! Szólalj meg! Talbot! – ismételgette a női hang, aztán apró cukorkafélét nyomkodott valaki a szájába, s mivel alátámasztották az állát kénytelen volt lenyelni. Újabb bogyók kerültek a szájába, és ő kényszeredetten megint csak nyelt.

Végre tisztulni kezdett körülötte a világ.

– Talbot! Hallasz? – Dorothy paskolta az arcát, mire pislogva nyitogatta a szemeit. A nő válla felett látta egy pillanatra, hogy Haley arcán a sokadig pofon csattant, ahogy Nicholas teljesen kikelve magából ütötte a lányt.

– Hagyja – nyögte suttogva a félvér. – Ne bántsa!

– Ne szólj bele, Talbot! – sziszegte a fogai között Dorothy, közben próbálta csitítani is és visszahozni a józanságba a vadászt.

Talan erőtlenül nyúlt a nyakán tátongó sebhez, még pulzálva vérzett, ahonnan Haley kiharapott egy darabot a húsából, mikor Nicholas leszakította róla.

Akár csak akkor, ott az erdőben…

– Rendben vagyok – suttogta nyeldekelve a félvér, gyengén szorította meg a doktornő karját, még egy erőtlen biztató mosolyra is futotta. Lassan feltápászkodott, Dorothy segítőkész támogatását igénybe véve.

Going még mindig Haleyt ütlegelte. Talan érezte, hogy nem fog tudni sokáig uralkodni magán, főleg, hogy kezdett hatni a gyógyszer, erősödött s vele együtt a védelmező ösztöne is.

– Ha még egyszer megüti, nem állok jót magamért – morogta a doktornő nyakába, ahogy a nő gyorsan összébb húzta rajta az inget, hogy takarja a rúnákat a mellkasán.

– Nem szólhatok közbe…

– De! – erősködött Talan, s eltolta magától Dorothyt.

A nő egy bátor elhatározással, öngyilkos kísérletet tett, hogy megállítsa Goingot, s elkapta a következő ütésnél a férfi karját.

– Mondtam, hogy nincs biztonságban vele az unokatestvére! – fakadt ki fújtatva a vámpír. – Nézze meg! Majdnem az életébe került! Nem is tudom, hogy tehetem ezt jóvá. – Nicholas indulatosan hadonászott, majd visszafordult a lány felé és újra ütni kezdte, szórva rá a szitkait: – Nem megmondtam, hogy nem csinálhatod! Tilos!

– Kérem, ne! Hagyja! – nyögte Dorothy, bátran nézett a vámpír gyilkosan dühös szemébe, ahogy újra elkapta a férfi, ütésre emelt karját. – Ne bántsa!

Mielőtt Going bármit reagálhatott volna a doktornő tettére, Talan már talpon volt, egyik kezét a nyakára szorítva, élő pajzsként Haley elé állt.

– Hagyja őt! – mondta higgadtan, de határozottan. Going szemei elkerekedtek a Fantom bátorságán.

– Vállalom a történtekért a felelősséget. Én provokáltam – ismerte be Talan. Dorothy beharapta ajkát, összeszorított szemhéjjal várta, hogy az öngyilkos vallomásra mit fog reagálni a vámpír. Hirtelen nem tudta, hogyan tompíthatná a kialakult helyzetet, hogyan menthetné ki Talant.

– Provokálta? – Nicholas fenyegetőn indult meg a félvér felé.

– Igen – bólogatott hevesen Talan, bűnbánó arckifejezéssel rántott a vállán. – Túl szép a lánya, uram. Gyenge voltam és… megcsókoltam. Hiba volt, beismerem – hadarta a félvér. – Sajnálom! Üssön meg engem! Én érdemlem meg, nem ő.

Going megtorpant, s egészen közelről vizsgálgatta Talan arcát. Szemöldöke ráncba szaladt.

– Nem találkoztunk már?

– Nem hiszem – Talan lesütötte a szemét egy pillanatra, majd tekintetét a vámpíréba fúrta. Goings egy hirtelen mozdulattal lekapta a maszkot, így szembesülhetett a visszataszító égési hegekkel, eltorzított arccal.

– Bocsánat – hebegte zavartan a férfi, s Talan kezébe nyomta az álarcot. – Felejtsük el – Nicholas széles kört írva le a kezével legyintett. A vadász mellett Haley karjáért nyúlt és maga mellé húzta a lányt.

– Az én hibám – dünnyögte a vámpír, ahogy elindult az ajtó irányába, maga után húzva a fiatal nőt. – El sem kellett volna őt hoznom.

– Mi történt itt? – a hatalmas kétajtós bejáratnál Adele állt, szigorú szúrós tekintetét Talannak szegezte legelőször, majd végignézett a feldúlt kis társaságon.

– Semmi komoly, asszonyom – hadarta Nicholas Going. – Csak egy baleset. Nagyon sajnálom!

– Én kérek elnézést Mister Going ha a házamban valami atrocitás érte. – Az asszony, ahogy beszélt, többször pillantott Talan felé.

– Még egyszer sajnálom – hajtott fejet a vámpír. – Most haza kell vinnem a lányomat.

Adele megértően bólintott a férfi szavaira.

– Dorothy! Kísérd ki a vendégeket! – utasította a lányát Mrs. Corbet.

Talan is nekilendült, hogy követi Dorothyt, de Adele váratlanul kitette elé a kezét, megállásra késztetve a félvért. Így Talan csak a tekintetével követhette egy darabig, ahogy Nicholas határozottan megragadva Haley karját durván vezette maga mellett, miközben a lány még a válla felett hátrapillantott rá, s ajkai némán mozogtak, ahogy kimondta a nevét: „Talan”

A vadász ledermedve nézett Haley után, aztán Adele felé fordult. A lelke szinte sikoltott az örömtől, alig tudta visszafogni a mosolyt, ami az érzéstől az arcára kívánkozott.

– Asszonyom?

Az ősz hajú nő megfogta Talan csuklóját és elhúzta a vadász kezét a már nem létező sebről. A félvér lesütötte a szemét.

– Mit akar a lányomtól? Ki maga? Ki küldte? Az apja? – szegezte a kérdéseit a nő kemény határozottsággal a férfinek. Talan hezitált mit és mennyit mondhat el az asszonynak.

– Mikor belépett a lányommal a házamba, már akkor tudtam, hogy fel fogja forgatni az otthonom nyugalmát! – sziszegte a nő a fogai között indulatosan. – Hagyják békén Dorothyt! Akárki is küldte magát, a lányomért bármire képes vagyok! – Adele hangjában a félelem szikrája sem volt.

Talan a nőre emelte a tekintetét, aki elszántan nézett a szemébe.

– Még ölni is!

A félvér érezte, hogy Adele véresen komolyan gondolta, amit mondott, s elgondolkodott azon is, hogy a nő nagyon is tudhatja ki Dorothy vérszerinti apja! Nem lepődött meg a begyógyult seben!