Már hajnal volt, Talan a hatalmas
terasz kőkorlátját támasztotta a könyökével, arcáról még szedegette a sminkes
munkájának maradványait, miközben bele-belekortyolt a sörébe. A vendégek után
már takarított a megrendelt személyzet. Dorothy szinte hangtalanul közelítette
meg a félvért. Gyengéden végigsimított a férfi hátán és vállán, ahogy mellé
lépett.
– Hogy nem fázol? – jegyezte meg
egy mély sóhajjal a nő, hitetlenkedve ingatva a fejét. Talan elmerült a
gondolataiban, igazán nem is tudta mit mondjon Dorothy szavaira. Agyban egészen
máshol járt.
– Mi történt? – kérdezett rá a
doktornő a véresen végződő édes kettesre.
Talan még mindig a sötét
messzeségbe merengett, vállai közé húzva a nyakát, lassan felegyenesedett s
szembe fordulva Dorothyval, csípőjét a korlátnak támasztotta.
– Nem emlékezett rám – ingatta a
fejét a vadász. – Nem tudom pontosan mit csináltak vele, de már nem dobog a
szíve.
– Tessék? – Dorothy szemei
döbbenten kerekedtek el. – Az meg hogy lehet?
– Egy vámpírnak nem dobog a szíve.
Hallhatatlan, mivel ha úgy vesszük már eleve halott – magyarázta Talan,
legalábbis próbálta. – Csak sejtem mit tehettek vele.
– Megölték?
Talan borús arckifejezéssel
bólogatott, közben mélyre szívta a levegőt.
– Megölték, aztán Nicholas Going
vámpírt csinált belőle. Erre meg van a saját rituáléjuk. Úgymond teremthetnek
olyasvalakiből vámpírt, aki meghalt. Azt pedig a gyermeküknek tekintik, mivel
ők alkották, vagy valami hasonló.
– Szóval megölték, hogy vámpírt
csináljanak belőle?
– Igen – bólintott Talan. – Még
nem egészen tudja uralni a vérszomját sem.
– Tényleg provokáltad?
– Naná!
– Miért? Az istenért, Talan! Meg
is ölhetett volna! Nem érezted, hogy baj lesz? Rosszabb állapotba kerültél,
mint a pincébe amikor…
– Vért adtál nekem? – mosolygott a
vadász a nőre, borostyán barna szemének tekintetét Dorothyéba fúrta. – Akkor
még fogalmad nem volt, hogy ki vagyok, mégis… Én majdnem elvettem az életedet
és te annak ellenére…
– Tiszta lappal kezdünk,
emlékszel? Ne is emlegessük a raktárt. Rendben? – torkolta le a félvért
Dorothy.
– Rendben.
– Szóval, miért provokáltad?
– Mert ha ő nem is emlékezett rám,
én rá, igen! Ha iszik a véremből, akkor látja az emlékeimet – magyarázta Talan.
– Biztos, hogy időbe telik, amíg mindenre emlékezni fog, de az tuti, hogy
elindult benne a folyamat!
– Ezt honnan tudod, ilyen
biztosra?
– Kimondta a nevemet! – Talan
arcán halvány, de diadalittas mosoly jelent meg. – Én nem mondtam neki, de ő
kimondta, ahogy Nicholas magával cipelte. Visszanézett rám, és suttogta a
nevemet! Ha már erre emlékezett, emlékezni fog! Mindenre!
– Úgy legyen! Drukkolok neked! –
Dorothy fázósan bújt a férfi mellkasához, s Talan melengetve dörzsölte a nő
vállait, ahogy magához ölelte.
A vadász csak egy pillanatra látta
Adele alakját az ablakon túl, amint őket figyelte, s aztán vissza is húzódott
az asszony, amikor a félvér felfedezte őt.
Talanban megszületett az
elhatározás. Eddig azért nem merte meginni Ivan vérét, mert nem akarta benne
látni a társa halálát. Ma éjjel viszont szembesült azzal, hogy az egykori
tanító hazudott neki, egyáltalán nem ölte meg Haleyt! Vagy! Éppen ő volt, aki
megölte és Going, - hogy életben tartsa az unokahúgát - vámpírt csinált belőle.
Most már tudni akarta az igazságot, mert túl sok volt a kusza szál, és a
megválaszolandó kérdés.
– Most jól jönne a pince a
bilincsekkel – motyogta a félvér.
– Miért is? – ráncolta a homlokát
a doktornő.
– Tudod, én is olvasok a vérben.
Legalábbis volt, aki ezt állította – magyarázta félszeg mosollyal a vadász –
Igaz másképp, mint te.
– Sejtettem.
– Megpróbálnám – fújta mély
lélegzetet véve Talan. – Mivel szándékosan még soha nem csináltam, jó lett
volna zárt, biztonságos helyen, de ha más nincs, legfeljebb félrevonulok
valahová. Nem akarok közben senkinek sem ártani.
– Itt is van laborom – mondta ki
Dorothy, tekintetét a félvérébe fúrta. – Tudok rád vigyázni. – ajánlotta a nő.
– És a nevelőanyád?
– Mi van vele?
Talan zavartan kapta félre a
tekintetét. Nem tudta, hogy megoszthatja-e bizalmatlanságát és fenntartásait az
asszonnyal kapcsolatban. Dorothy annyit mesélt neki arról, hogy mennyi mindent
köszönhetett a nevelőszüleinek, nem akarta befeketíteni őket a hálás gyermek
előtt.
– Láthatóan, nem tetszik neki,
hogy itt vagyok – mondta végül a félvér. – Nem akarok visszaélni a türelmével.
Sokkolni sem akarom a jelenlétemmel.
– Nem sokkolod! – nevetett fel
Dorothy.
– Hát nekem nem úgy tűnt – ingatta
a fejét Talan.
– Senkinek nem hagyom, hogy
bántson – jelentette ki határozottan a nő. – Bármi is vagy, egy vérből valók
vagyunk! Az vagyok, ami te, ha tetszik nekem, ha nem. Majd megbarátkozom vele
én is, és majd más is. Bár tagadhatatlanul valótlannak tűnik ez az egész, és sokszor
azt mondom magamnak, hogy oké, majd felébredek és ez hülyeség… – Dorothy
belenézett a vadász meleg barna, szomorú szemeibe, borostás arcát a kezébe
vette. – Lehet, hogy fogok sok hülyeséget kérdezni, meg bután viselkedni… csak azt
kérem, légy velem türelmes.
Talan belecsókolt a nő tenyerébe,
aztán magához húzta, és szorosan átölelte.
– Én sem hagyom senkinek sem, hogy
bántson téged, erre megesküszöm!
Egy kisebb katakomba rendszer volt
a hatalmas kastélyszerű erődítmény alatt. Hideg volt, nyirkos, és mint egy
labirintus, Dr. Corbet mégis otthonosan mozgott a kanyargó folyosókon.
– Na, itt tuti nem fog meghallani
senki – morogta Talan, ahogy követte a nőt. – Most végleg kinyírhatsz, ha akarsz.
– Fejezd be! – Dorothy tettetett
haraggal vállon bokszolta a félvért.
A labor sokkal felszereltebb, és
tágasabb volt, mint ami a kertvárosi ház alatt volt berendezve. Fényáradat
öntötte el, ahogy a doktornő világítást kapcsolt.
– Wao! Pazar! – biccentett
elismerően Talan, sétálgatva legeltette a szemét a sokféle műszeren.
– Hogy gondoltad? Hogy szeretnéd?
– Dorothy körbemutatott a helyiségen. – Elég egy zárt helyiség, vagy
biztonságosan szíjazzalak le?
– Azt hiszem, az utóbbi – motyogta
Talan s készségesen sétált a szíjakkal ellátott műtőasztal szerű fekhely mellé.
– Rendben – bólintott a doktornő.
Dorothy asszisztált az
előkészületeknél, próbálta a lehető legkényelmesebben megoldani a fekhelyet a
vadásznak. Ahhoz ragaszkodott, hogy mindenfajta műszert meg érzékelőt tapasszon
a férfire, mert figyelni akarta az életfunkcióit, hogy azonnal közbe tudjon
lépni, ha a félvérnek szüksége lenne rá. Nézte, ahogy Talan egy húzásra megitta
Ivan vérét, ami még a kis üvegben maradt.
– Minden úgy van, ahogy kérted –
mondta csendesen Dorothy. – Itt megy majd az altató – mutatta az infúziót az
ágy mellett, aztán egy maszk felé lendítette a karját -, azon egészen minimális
mennyiségű ópiumot fogsz lélegezni be. Itt leszek végig, nem hagylak magadra. –
Egy biztató mosollyal simította végig a férfi karját, ahogy Talan közben
elhelyezkedett az ágyon.
– Te jobban izgulsz, mint én –
motyogta Talan egy szomorú mosollyal. – Ettől több kell nekem, hogy
megdögöljek. Ezt az apád mondta!
Dorothy fátyolos szemmel
rögzítette a félvér végtagjait, gyakorlott mozdulattal szúrta a karjába a tűt,
aztán megállt felette, kezében a maszkkal.
– Itt ne merj hagyni, mert
kinyírlak! – mondta remegő hangon a nő, aztán egy hirtelen mozdulattal arcon
csókolta a férfit, majd felhelyezte rá a maszkot. Addig állt felette, amíg a
félvér egyre laposabbakat pislogva, végül lehunyta hosszú fekete szempilláit.
Dorothy csak eztán merte kiengedni
a könnyeit, amit aztán sűrűn törölgetett is, miközben még ellenőrizte Talan
életfunkcióit. Végül a laboratóriumi hosszú asztal mellé sétált, és a laptopját
maga felé fordítva leült mellé. Nem tudta meddig kell majd őrködnie a félvér
vadász felett, azt meg pláne nem, hogy meddig fog tartani és mi történhet mind
e közben, de eltökélt volt.
Talan pedig csapkodó gondolatokkal
sodródott egyre mélyebb álomba. Már nem volt visszaút. Meg fog tudni majd
mindent, amit az elkövetkezendő idő alatt a testvére vére felfed előtte. A
kendőzetlen igazságot, ki tudja még milyen titkokról, s talán olyanokról is,
amikről eddig tudomása sem volt. Tisztában volt vele, hogy szinte át fogja élni
a gyermekkorától kezdve Ivan emlékeit és érzéseit. Most megtudhat róla többet,
mint bárki más eddig. Úgy ismerheti meg a testvérét, mint akkor se, ha együtt
nőttek volna fel…
…
Éles fájdalom hasított a testébe,
mindene belefeszült. Mintha szaggatták volna a húsát. Felordított, izmai
szabálytalan remegésbe kezdtek a pánik félelemtől, a megalázottság marta a
lelkét. Egy ismerős hang ordított.
– Akkor döglessz meg, amikor én
azt megengedem! Megértetted?! – hallotta, s megütötte a felismerés. Bardwell
ugyanezeket mondta neki, mikor arcon rúgta őt a cellában. Valami szöges ostort
használt az ismeretlen férfi, amin már vér vöröslött. Ivan vére.
Hány éves lehetett?
Nem tudta.
Az ő szemszögéből az érzéseivel
együtt élte át, a tehetetlen dacos dühöt minden ütés alkalmával és a
kiszolgáltatott félelmet.
Sötét pince volt, a szűk ablakokon
vastag rácsok, speciális keretben…
Pincében tartotta! A férfi, aki
folyamatosan ütötte és ordítozott vele, pincében tartotta. – szűrte le Talan abból, amit megtapasztalt
és látott.
Alumínium tálban csúszott felé az
étel, ami szabdalt nyershúsból állt. Ahogy felé nyúlt látta a kezein a nehéz
bilincseket.
Láncra volt verve!
A fém véresre dörzsölte a csontsovány,
gyermeki kezeket.
Még gyerek volt! Fiatalabb, mint
ő!
Talan légzése szabálytalanná vált,
elborította a tehetetlen düh, ahogy a saját tudata kerekedett felül, s
elborzadva szembesült Ivan kegyetlen gyerekkorával…
…
A verések és ütlegelések emlékeit
olykor felváltották más képek. Rendőrségi előállítások, egyenruhás férfiak,
ahogy kezet nyújtottak felé, barátian köszöntötték.
Kissé megzavarodott, összemosódtak
a saját emlékképeivel.
Vagy mégsem?
Fegyveres akciók, veszélyes
helyzetek, s visszatérőn megjelenő arcok. Legtöbbször öt emberé, két nőé és
három férfié. Lövöldözés, pattogó utasítások… aztán megkönnyebbült fáradt
mosolyú arcok…
Ivan úgy dolgozott, akárcsak ő.
Fejvadászként. Ami Talan figyelmét felkeltette, az az állandóan feltűnő öt
személy.
Vagyis csoportban dolgozott! Nem egyedül!
A bevillanó emlékek között az
egyik nő arcvonásai valahonnan ismerősnek tűntek a félvérnek, de a képek
tovaszaladtak, nem volt alkalma jobban megfigyelnie.
…
Váltakozva jöttek a kellemes
percek és a véres, ütlegek, kemény fegyelmezés emlékei.
Egy autó szélvédőjéből látta csak
egy pillanatra Ivan akkori arcát, s így meg tudta saccolni a korát is.
Huszonéves lehetett, rapper stílusban öltözködött, s fejére húzott kapucnitól
csak a borostás arcát látta.
Tehát az apja, még fiatalemberként
is kemény pórázon tartotta, a szó szoros értelmében! Újra és újra előjöttek a
pince képei, a fájdalmas kínzások, amikbe már érezte, hogy megkeményedett és
egyre jobban belefásult a vadász…
…
Testét kellemes borzongás járta
át, gerince belehullámzott a mozdulatba, ahogy billent a csípője, egyre erősödő
mozdulatokkal, szaporább légzéssel, haladt a kielégülés érzése felé. Mindene
belefeszült, amikor kiengedte a hangját.
Arcát jóleső morgással a nő forró
testhez dörgölte, élvezte a közelségét, és kényeztetve csókolgatta a finom
bőrt. Félrehúzta a nő arcába omló gesztenyebarna haját. Vonásai döbbenetesen
hasonlítottak Dorothyra!
Dorothy anyja! Biztos, hogy ez a
nő az anyja!
…
A boldogság képei közé egyre
gyakrabban az aggodalmas arckifejezéssel váltott pillantások vegyültek… majd
újra ordibálás… és verés… kín.
– Ha nem te teszed meg, akkor majd
én! – dübörögte az ismeretlen férfi. Csak az alakja rajzolódott ki a pince
nyirkos sötétjében, miközben Talan átérezte Ivan fájdalmát, küzdését a
levegőért. Valami a nyakára szorulva fojtogatta hol jobban, hol kevésbé. Az
elgyengülés érzése már ismerős volt a félvér számára. Akkor tört rá ilyen, ha
már a kiszáradás határán volt. Most csak a semmibe meredve, tátogva kapkodott
levegő után, miközben marta a pince betonaljzatát.
– Vagy te végzel vele, vagy végig
fogod nézni, ahogy elevenen eszek majd belőle nap, mint nap, amíg ki nem leheli
a lelkét! – a férfi egészen közel hajolt Ivan arcába, s végre Talan is láthatta
fivére kegyetlen kínzóját.
Hangos nyögéssel reagált a képre.
Mintha csak tükörbe nézett volna! Csak a férfi szemei kegyetlen sötétek voltak,
szinte feketék…
…
Gyorsan váltott a képsor… Nappali,
többedmagával…
Nyögve, zokogva temette arcát a kezeibe.
– Inkább végzek magammal!
– Akkor is meg fogja tenni amivel,
fenyeget, és akkor meg sem tudod őket majd védeni! – dorgálta egy női hang.
Felnézett, s az ismerős arcú nő volt, nagy pocakkal, mellette a csoportból már
ismerős másik férfi. Még egy állapotos nő volt a szobában, az a barna, aki
olyan volt, mint Dorothy. Együttérző fájdalmas pillantással nézett rá, mellé
ült, s vállára hajtva a fejét, simogatta a karját.
– Nem menthetsz meg mindenkit,
Ivan!
– Ti vagytok az életem! Nem
veszíthetem el a társamat és gyermekemet!
– Nincs sok alternatívád. Dorothyt
nem mentheted meg. Az apád, őt mindenképpen meg fogja ölni. A gyereknek viszont
van esélye, ha összejátszunk! – szólalt fel a magas, kissportolt testalkatú
férfi.
– Nem fogom megölni a saját
társam, Robert! Képtelen vagyok!
– Csak a gyerekünket mentheted
meg, Ivan. Én vállalom! Én mindenképpen halálra vagyok ítélve, de legalább ő
éljen! – erősködött a barna hajú nő, szemében könnyekkel. – Inkább a te kezed
által haljak meg békével, mint gyötrő kínokkal ő végezzen mindkettőnkkel –
mondta az állapotos fiatal nő, kezét gömbölyödő pocakjára helyezve…
…
A nő combjai között a kezébe
csúszott a magzatmázas gyermek, aki azonnal teli torokból üvölteni kezdett.
Kislány volt! Könnyes zokogással tartotta a kezében a gyermekét, miközben a még
kimerült anya sürgetni kezdte.
– Ivan! Siess már! Tedd meg!
– Nem tudom! – ordította, mindene
belefeszült. – Nem vagyok rá képes!
A nő belekapaszkodva a férfi véres
karjába, felhúzta magát annyira amennyire tudta, hogy a társa szemébe
nézhessen.
– Akkor megteszem én! De neked
akkor is el kell tüntetned a nyomokat!
– Dorothy!
– Szeretlek Ivan!
– Inkább én is veletek…
– Vigyázz a lányunkra! Mentsd meg!
Egyszer az a szemét majd úgyis megkapja valakitől azt, amit megérdemel! – a nő
miközben beszélt a férfihez, észrevétlenül elvette a karambitot a vadász
bakancsának a szárából, s előbb a köldökzsinórt vágta el, majd egy határozott
mozdulattal az éles pengét végighúzta a saját nyakán is.
Torka szakadtából engedte ki a
hangját a férfi, ahogy magához szorította a síró kisbabát. Zokogva ringatta,
szemét marták a könnyek, a lelkét feszítette a fájdalom. Amit aztán kellett
tennie, az pedig maga volt a borzalom, a lelki megsemmisülése.
Pokrócba csavarta a gyermeket,
aztán kiengedve fogait és karmait, leírhatatlan szenvedéssel a belsőjében tépni
és marcangolni kezdte társa halott, de még meleg testét, hogy eltüntesse az
önkezűség és a gyermek megszületésének nyomát…
Talan vergődve ordítozott
leszíjazva az asztalon. Patakokban folyt a könnye, a maszk leszakadt az
arcáról, ahogy előtörve a fogai, megnyúlt az állkapcsa, és acsarkodva dobálta a
fejét. Dorothy felpattant az asztaltól, s a műszerek eredményeit nézve tördelte
az ujjait, s ugrásra készen várakozott a következő percek eseményeire, hogy ha
nem történik változás, felébressze a félvért.
Amilyen hirtelen jött Talan
félelmetes rohama, olyan gyorsan abbamaradt, ernyedtek az izmai…
…
Kinyílt előtte az ajtó, és
átnyújtotta a pokrócba síró gyereket az ott álló terhes asszonynak.
– Senki nem fogja megtudni ki ő,
erre esküszöm. Még ő maga sem! – mondta határozottan a férfi, aki a nő mögött
állt.
– Soha nem bocsátom meg magamnak,
amit az anyjával tettem!
– Nem tehettél mást! Tudta ő is!
Ha nem ezt teszitek, mindketten odavesztek volna! A gyerek és az anya is!
– Most láttatok utoljára!
– Legalább nevet te adj neki! –
szólt utána a nő.
– Viselje az anyja nevét! – mondta
a válla felett, azzal elfutott a sötét éjszakába… Kifáradásig… Fogalma nem volt
meddig bolyongott zombiként, lelkét mardosó fájdalommal…
…
Újra a pincében volt, de csak
egyedül.
Kezében a karambittal, a véres
vizet bámulta maga előtt a kopott lavórban. Arcát lassan emelte a tükör felé…
Talan légzése szabálytalanná vált
attól, amit a tükörben látott. Most láthatta tisztán és szemtől szemben, hogyan
is nézett ki valamikor a testvére. Ivan nem fehér hajú volt, hanem sötét szőke,
világosbarna árnyalatokkal. Szeme meghatározatlan kék, sötét, mint a tenger. Haját
két oldalt nem borotválta!
A karambittal szinte a húsig
kaparta le a bőrt. Remegve csonkította meg magát a fájdalomtól, amit tett a
párjával, hogy mentse a gyermeküket.
– A véredben fogsz megfulladni!
Erre esküszöm! – sziszegte a fogai között, egyre kapkodó légzéssel.
Lépéseket hallott maga mögött,
gúnyos kacagást.
– No, fiam! Látom megtetted.
Véres, gyilkos pillantással fúrta
tekintetét a tükörből a mögötte feszítő férfinek.
Talan minden izma beleremegett,
hogy a kép, amit látott, szakasztott olyan volt, mint ő. Ettől csak még jobban
gyűlölte magát.
– A lelkemet is elvetted, te
rohadék! – ordította tehetetlen dühvel, undorral a tükörképnek. – Nincs senkim
és semmim! De a tied sem leszek! Többé nem! Ölj meg most, mert ha nem teszed,
én foglak!
– Szánalmas vagy, Ivan! Azt hittem
rád büszke lehetek, hogy te valóban a vérem vagy – vetette oda a férfi a gúnyos
szavakat. – Takarodj! Leveszem rólad a kezem! Ha megdöglesz, akkor megdöglesz!
…
A reggeli fény fájt a szemének,
ahogy ébredt és pislogva nyitogatta. Egykedvűen, üres tekintettel bámulta egy
darabig a vacsoramaradéka körül portyázó patkányt, majd egy hirtelen
mozdulattal lecsapott rá és eltörte a nyakát. A mosdóhoz ment, tenyerét a csap
alá tartva hosszan áztatta fáradtan a kiszáradástól beesett arcát. Ahogy
felegyenesedett, és a tükörbe belenézett, haja ezüstfehér volt, szemei hideg,
fakókékek. Mintha egy éjszaka alatt éveket öregedett volna…
Talan újra lenyugodott, lassú
egyenletes légzéssel feküdt, izmai elernyedtek. Dorothy újra végignézett a
műszereken, aztán a férfit figyelte aggódva hosszú percekig. A földre esett
maszkot lassan felvette, de már nem tette vissza a vadász arcára. Féltette,
hogy megint elkaphatja egy olyan intenzív roham, mint az előbb. Végigsimított a
félvér leszíjazott karján, majd maga alá húzva egy széket, most közvetlen a
hideg fémágy mellé telepedett.
Talan pedig tovább utazott Ivan
emlékei között…
…
– Nem gyilkolhatsz! Nem hagyom!
– Majd pont te fogsz megakadályozni
bármiben is? – újra az irritáló fölényes hang, lekicsinylő kacagással
megspékelve.
– Ha még egy nőt bántani fogsz,
ott leszek! Esküszöm neked, hogy az lesz az utolsó!
– Hát persze! Mi akarsz lenni? Az
igazság lovagja?! Pont te? Azok után, amiket tettél? Ne nevettess Ivan!
…
Sikítás, félelmetes hörgés és
veszett morgás elegye remegtette meg az éjszaka sötét csendjét és kúszott végig
a szűk elhagyatott utcán.
Letépte a fiatal nőről a
szörnyeteget, s ott ütötte, ahol érte. Végigmarta az arcát, ahogy kieresztett
karmaival feléje csapott, így megfutamodásra kényszerítette a támadót, aki a
kezébe temette véres cafatokra szakadt arcát, és nyüszítve, ordítva a
fájdalomtól megszégyenülve menekült a sötétségbe…
Leguggolt a zokogó és halálra
rémült fiatal nő mellé, aki sokkos állapotban próbálta takarni a testét
mindazzal, ami a ruhájából megmaradt.
Levette hosszú mustárszínű
kabátját és betakarta vele a reszkető testet.
– Nem bántom. Nyugodjon meg!
Segíteni szeretnék – próbálta nyugtatni a rémülten reszkető nőt, aki
elkerekedett szemekkel meredt rá, mintha nem is lett volna teljesen magánál…
…
Talan lélegzete kihagyott, miután
felismerte az anyját, aztán felgyorsult, ahogy eljutott a tudatáig, hogy az
anyja Ivannak köszönhette azon az éjszakán az életét! Ha ő, akkor nincs ott, az
anyja ugyanarra a sorsra jutott volna, mint a többi áldozat! Megerőszakolta és
szétmarcangolta volna őt is a bestia! Jóllakott volna belőle...
…
Éjjel
volt, kavargó gondolatokkal a fejében járta az utcákat, fokozottan figyelve a
sötét sikátorokra. Ígéretéhez hűen szemmel tartotta Bardwell környékét, hogy
féken tartsa őt, ne tudjon ártani másoknak. A vér szag szinte az agyáig
kúszott, s a tompa zajok egyértelműen dulakodásból származtak. Megnyújtotta
lépteit s kiélezett érzékei a helyszín felé vezették.
Három
alak ütlegelt, rugdosott egy földön fekvőt, aki már csak erőtlenül nyögött és
rongybaba módjára, minden védekezés nélkül állta a bántalmazást.
– Hé!
Mi a fenét műveltek ott?! – engedte ki a hangját s nagy lendülettel indult meg
feléjük.
– A
francba!
–
Szerencséd van te szemét! Még úgyis elkapunk! – sutyorogtak a támadók, majd
gyáván hátrahagyva már mozdulatlan áldozatukat, elszaladtak.
Csend
lett. Olyan csend, hogy a földön fekvő zihálását is tisztán lehetett hallani.
Él!
Még él! – állapította meg, ahogy leguggolt mellé. Óvatosan tapogatta át, hol és
milyen sérülései lehetnek, lassan fordította a véres testet.
–
Hallasz? – próbált vele kommunikálni, közben valami irat félét keresett a
kopott, szakadt farmer zsebében – Hé! Legalább pislogj. Hallasz? Érted is amit
mondok?
Csak
értelmetlen motyogás és mély sóhaj volt a válasz, miközben fájdalmasan
hunyorogva láthatóan a hang irányát kereste a férfi.
–
Rendben! Akkor most kórházba viszlek – jelentette ki, azzal egy határozott
mozdulattal könnyedén kapta fel a félholtra vertet.
Pár
utcával odébb parkolt autója hátsó ülésére tuszkolta a csukladozó testet. Sűrűn
tekintett a visszapillantón keresztül hátra, a tagadhatatlanul zavartan
viselkedő sebesült férfire.
– Hol
vagyok? – kérdezte motyogva, alig érthetően.
– A
kocsimban.
–
Hogy kerültem ide? Te ki vagy? – jöttek az újabb kérdések a hátsó ülésről.
–
Szarrá vertek. Én Ivan vagyok. A mocskok meg elpucoltak.
Alaposan
szétverhették a fejét. Talán agyrázkódást is kapott – állapította meg, miközben
vizslatón figyelte az ismeretlent.
A
férfi zavartan kapkodta a tekintetét, szeme fátyolos lett, s egy fájdalmas
fintor után könnyeit törölgetve fakadt ki magából.
– Azt
mondta ő az apám! Elvette a farkasom! Milyen apa az ilyen? Elvette a
farkasomat!
Az
apja fogadhatta fel, azokat a mocskokat? Mit csinálhattak vele? –
morfondírozott magában a fehér vadász. Ivan együtt érzett az ismeretlennel,
hiszen ő maga sem sok jót tapasztalt meg a saját apjától.
Talan
pedig átélte ezeket az érzéseket, mintha csak az övéi lettek volna…
–
Hogy hívnak?
A
férfi láthatóan gondolkodott a saját nevén, majd egész teste megfeszült a
fájdalomba, felordított.
– Hé!
Hé! Hé! – csitította utasát. – Maradj nyugton! Tarts ki! Elhiszem, hogy fáj.
Mindjárt jó kezekben leszel!
Bár
már nem is volt benne olyan biztos, hogy kórházba kellene vinnie az idegent, de
neki most sürgető dolga volt: Bardwell. Azzal nyugtatta magát, hogy nem árt a
férfinek, ha legalább orvosi ellátást kap, hiszen egyértelműen alaposan jól
helyben hagyták.
Amikor
leadta a kórház sürgőségi osztályán, igazán nem tudott róla sokat mondani. Az
utcán találta, a támadókat nem látta, mert mire odaért, azok elszaladtak. A
férfinél nem talált iratokat, ő pedig soha nem is látta addig.
Együttérző
tekintettel figyelte, hogy miközben igyekeztek ellátni a sérültet, már
kénytelenek voltak az ápolók leszíjazni a biztonsági emberek segítségével,
mivel egyre agresszívabbá vált.
Többször
visszanézett a makacsul és kitartóan hadakozó, ismeretlen felé, aki reménykedő
tekintettel segítséget remélve ordította utána a szavait:
– Ne
hagyj itt! Hallod?! Ne hagyj itt! Vigyél magaddal!
Elszorult
a torka, mégis lehajtott fejjel kisétállt az épületből.
…
A
lelkiismeret fájdalmasan feszítette. A fehér vadászét is érezte és a saját
magáét is.
Tudatosult
benne, hogy Ivannak köszönhette az életét az anyja s így ő is. Azt, hogy
megszülethetett!
Egyre
kúszott fel a pulzusa, megállíthatatlanul pörgött fel a szíve.
És én mégis mit tettem
vele? – Csapkodtak a gondolatai,
nem értette miért hazudta neki Ivan, hogy megölte az anyját, mikor pont ő volt,
aki megmentette! Miért hazudta azt, hogy megölte Haleyt? Leírhatatlan kínnal
fájt mindene, ahogy újra lepergett előtte, miként szaggatta és marta a
testvérét. Már maga sem tudta, hogy Ivan érzései vagy a sajátjai, amik között
vergődött a lelke. Hol a dühöt érezte, ami akkor elöntötte, amikor a fehér
vadász kimondta, hogy megölte Haleyt, hol pedig a saját eltorzult arcát látta,
ahogyan vérben forgó szemekkel marcangolta Ivan húsát…
Aztán rádöbbent!
Eszébe jutottak a barna hajú,
állapotos asszony szavai:
„Inkább a te kezed által haljak
meg békével, mint gyötrő kínokkal ő végezzen mindkettőnkkel.”
Vagyis Ivan azt akarta, hogy ő
ölje meg. Azt akarta, hogy az ő keze által halljon meg, és ne az apjuk végezzen
vele…
Hangos ordítással engedte ki a
hangját, minden izma belefeszült. Minden érzelme az egekbe szökött. Düh,
indulat, bosszú és fájdalom… újra meg akart halni. Megint magát tette
felelőssé, a létezését, hogy annyi mindenkinek okozott szenvedést és halált. Az
anyjának, Ivannak, Haleynek… Gyilkos módon megemelkedett az adrenalin szintje,
ahogy egyszerre akarta a halált és a bosszút. Meghalni és gyilkolni!
A gépek sípolva jelezték a
veszélyesen túllépett értékeket, mire Dorothy azonnal pattant és hozzáfogott
ébreszteni a félvér vadászt. Remegve futott versenyt az idővel, hogy életben
tartsa Talant.
– Ne hagyj itt! – ordította
zokogva, s egyre erősebben pofozta a férfit, hogy végre felébredjen. – Gyerünk,
Talan! Kelj fel! Istenem segíts! Talan kelj már fel! Ébredj! – Paskolta a férfi
arcát, aztán kapkodva eloldozta a szíjakat és megrázta a magatehetetlen,
eszméletlen testet, mire végre érezte, hogy a félvér erőtlenül megemelte a
karját, majd visszaejtette. Abban a pillanatban ráborult és a
megkönnyebbüléstől zokogva ölelte át, a férfi leizzadt testét.
– Jól vagyok – motyogta Talan,
közben erőtlenül próbálta emelgetni a kezét, mire aztán végre viszonozta a nő
ölelését. – Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen – próbálta elviccelni.
– Egy frászt akarok tőled
megszabadulni! – Dorothy vállon legyintette a férfit, s végre a könnyek mellett
már mosolygott is.
Talan ülésbe fordult a kemény
fekhelyen, Dorothy pedig pokrócot terített a vadász verejtékes hátára, s aztán egy
bögre, forró teát nyújtott felé.
– Ne csináld ezt többé – mondta
csendesen a nő. – Félelmetes volt.
Talan átszellemült tekintettel
méregette a doktornőt, miközben tiszta, éber elmével gondolt vissza az átélt emlékekre.
A félvér engedte, hogy a rátörő érzelmek vezessék a mozdulatait, s váratlanul
kézfejével végigsimította a nő arcát.
– Téged nagyon szerettek a szüleid
– mondta, s hangosan nyelte el a könnyeit. – Mindennél jobban akartak téged! –
suttogta elszorult torokkal Talan, ahogy belegondolt, hogy őt még az anyja sem
akarta a világra hozni.
Dorothy szemei elkerekedtek.
– Nem magadról akartál megtudni
többet?
– Válaszokat akartam – rántott a
vállán Talan. – Többnyire meg is kaptam. Azt hiszem még többet is, mint vártam
– dünnyögte a félvér. A vadász tovább fürkészte a nő arcát, amivel már-már
zavarba is hozta őt.
– Ne vizslass már! – Dorothy
belebokszolt Talan vállába, zavart kislányos mosollyal fordította el a fejét. A
férfi elnevette magát a nő reakcióján.
– Egy pszichológust zavarba lehet
hozni?
– Bárkit, ha így belebámulsz a
képébe! – morgolódott Dorothy. – Ne csináld már! – A nő eltakarta tenyerével a
férfi szemeit.
– Nagyon szép nő volt az
édesanyád! – Talan gyengéden tolta el a nő kezét. – A szemed az Iváné, de
egyébként kiköpött az édesanyád vagy.
Dorothy arcán érzelmek változtak,
tekintetén látszott, hogy gondolatok kavarognak a fejében.
– Azt mondod?
– Igen – bólintott a félvér. –
Láttam!
– Gyere velem!
A doktornő megállíthatatlanul
menetelt fel a szobájába, a nyomában Talannal. A férfi szinte érezte a nő
ideges, izgatott feszültségét. Dorothy az ágya melletti kis szekrényben kezdett
el kutatni, majd egy fotóalbumot vett elő. Az ágyra ülve, remegő kézzel kezdte
lapozgatni, közben futólag megpaskolta maga mellett a helyet.
– Ülj már le! – motyogta utasítva
a vadászt, mire Talan eleget is tett a kérésének, mellé telepedett, s figyelte,
ahogy a nő oda-vissza lapozgatta a családi fotóalbumot.
– Rajta van a képen? – fordította
végül a félvér felé a doktornő az egyik oldalon széthajtva azt, ujjával egy
nagyobb méretű csoportképre bökött.
Rajta volt!
– Igen – bólintott rá Talan, s
rámutatott a kedves mosolyú barna nőre, aki ott állt a másik két ember mellett,
akikkel a megjelenő emlékképek között találkozott. Közben jobban szemügyre
vehette a másik nőt is.
– Istenem! – szakadt fel
Dorothyból.
– Mi a baj?
– Ő, a nevelőanyám húga!
– És ő? – Talan a másik nőre
bökött.
– Ő a nevelőanyám, mellette meg a
nevelőapám – sorolta Dorothy. – Csak persze sokkal fiatalabban. Itt én még meg
sem születtem. Jó régi kép.
– Hol van most Mrs. Corbet?
Beszélhetnék vele? – Talan pillanatok tört része alatt döntött.
– Gondolom lenn a kertben, vagy az
üvegházban. Szeret kertészkedni – hadarta Dorothy.
Adelet az üvegházban találták meg,
éppen a gyógynövényekből gyűjtött be leveleket egy fonott kosárkába. Talan
határozott lépésekkel közeledett felé, mire a nő észrevétlenül másképp
fordította a metszőollót a kezében. Ez a mozdulat, csak Talannak bírt
jelentőséggel. Tudta, hogy a nő bármikor fegyverként fogja ellene használni a
kerti segédeszközt.
– Beszélnünk kell – mondta
határozottan a vadász, tekintete a metszőollóra siklott, majd belenézett a nő szemébe.
– Arra nem lesz szüksége.
Adele a férfi válla felett
Dorothyra pillantott, majd kényszeredetten bólintott.
– Mit akar?
– Segíteni.
– Ugyan miben?
– Azt maga pontosan tudja!
Adele sűrűn pislogott a félvér
mögött várakozó Dorothy felé. Látszott a nőn, hogy hezitál.
– Nem veszem el a lehetőséget,
hogy maga mondja el neki az igazságot – kezdte Talan. – De nem azzal tudja őt
megvédeni, ha hazugságban tartja és tudatlanságban. Én már csak tudom! Inkább
tanítsa meg megvédeni magát!
– Anya? Miről beszél Talan?
Adele lesütött szemekkel
hallgatott, majd egy mély sóhajjal beleegyezően bólintott.
– Igaza van – fújta a szavait,
majd felnézett a vadász szemébe. – Akkor teregessük ki a lapjainkat. Maga a
jelek szerint, elég sok mindent tudhat rólam, viszont én önről semmit. Kicsoda
maga, és ki küldte?
– Talan Falgaut vagyok és nem
küldött senki – mondta nyílt tekintettel a félvér a nőnek. – Azt akarom
megtudni, ki volt, aki megerőszakolta az anyámat. Ki volt, aki megcsonkította a
testvérem lelkét. Ki volt, aki miatt annyi ember halt meg és szenvedett. Meg
akarom keresni azt a szörnyeteget és megölni! – sorolta szilárd elhatározással
Talan.
– Sok sikert hozzá!
– A segítségét kérem, asszonyom! Maga
tudja ki az!
Adele a fejét ingatta.
– Nincs bizonyítékom, csak az
elméleteim vannak. Sziklaszilárd bizonyítékok hiányában pedig embert elítélni
és ölni, gyilkosság.
– Rendben – bólintott Talan –
Akkor kíváncsi vagyok az elméleteire!
Adele egy hangos sóhajjal a kosárba
engedte a metszőollót.
– Gyertek velem – intett a fejével
a nő.
Adele Corbet a két fiatalt a
katakombaszerű pincerendszerbe vezette, csak más irányba. Biztonsági zárral
ellátott ajtókon keresztül, hihetetlen fegyverarzenál tárult Talan és Dorothy
szeme elé.
– Fejvadász csoportként működtünk
– kezdte az ősz hajú, karakán nő. – Dorothy, Robert, Col Zimmer, Ivan és én.
Colt egy bevetés alkalmával vesztettük el. Akkor már nem csupán a rendőrségnek
dolgoztunk. Ivan által belecsöppentünk más körökbe, egy egészen másfajta világba.
Sokkal jobban fizetett, de sokkal veszélyesebb is volt. Átíródtak a szabályok,
a törvények. Lassan megtanultunk másképp is harcolni és védekezni. Kitágult a
világ – kezét lendítve Adele körbemutatott a helyiségen. – Ott már nem volt elég
egy magnum.
Adele mesélni kezdett.
Bevetésekről, arról is, hogy Ivan hogyan került be közéjük, hogyan tudták meg,
hogy más, hogy nem egészen ember. Elmesélte, hogy a terv az volt, hogy ha
megszületik Adele gyermeke is, ikrekként fogják felnevelni majd a két kicsit,
hiszen pár hét eltéréssel volt kiírva a testvérpárnak a szülés időpontja. Adele
gyermeke viszont halva született. Így a napvilágra került hivatalos verzió az
volt, hogy Dorothy és gyermeke az életüket vesztették a szülés alatt. Az, hogy
Dr. Corbet mégsem a vérszerinti lánya Robertnek, akkor derült ki, amikor a
doktornő készségesen lett volna a rákos sejtekkel harcoló apa csontvelő
donorja.
Adele rendőrségi akták másolatait
teregetette ki Talan elé. Köztük volt olyan is, amiket Nick a rendelkezésére
bocsátott, és amik Dorothy lakásban égtek.
– Én innen indultam ki – Adele
Talan anyjának az aktáját tolta a vadász elé. – Nem egyértelműek a vallomások,
zavarosak. Itt volt egy rendőr…
– Bardwell – motyogta közbe a
nevet Talan.
– Igen!
– Nem volt időm, alkalmam csak épp
átfutni az aktát. Ez nekem is meg volt – magyarázta Talan sután lendítve a
kezét a papírköteg felé.
– A rendőr a vallomásában azt
állította, hogy ő találta meg a sokkos állapotban lévő nőt, ahogy járőrözött és
még össze is akaszkodott a támadóval.
– Az anyám a vallomásában azt állította,
hogy a nevezett rendőrrel volt, vele ment el.
– Erről beszélek! A felvett
vallomások ellentmondásosak! Végül a rendőrét vették alapul, az lett a
hivatalos verzió. A tény csupán annyi, hogy a rendőr, elég csúnya sérüléseket
szenvedett. Hogyan, mikor és kitől, az rejtély!
– Hol sérült meg?
– Mindenhol össze volt mardosva,
még az arcán is!
Talan szíve egyre gyorsabban vert.
– Van valahol kép erről a
rendőrről? – beletúrt a papírok közé, már remegtek az izmai.
– Itt nincs.
– Akkor hol?
– Talán a rendőrségi adattárban.
Miért?
– Én láttam Ivan apját! Be tudom
azonosítani! – szakadt fel lelkesen Talanból, teljesen felpörgött. – Én vagyok
a koronatanúja az elméletének asszonyom! – A félvér belenézett az egykori vadász
nő szemébe. – Azt hiszem, az én tanúvallomásomra már lehet ítélkezni és
büntetni. Nem?
– Ha így van, akkor igen! – Adele
szemében megcsillant a remény fénye, hogy elégtételt vehet azon, aki miatt
annyi szenvedést kellett átélnie a családjának.
– Keressen képet erről a rendőrről
– Talannak fel sem tűnt, mennyire utasító volt, ahogy őt is lázba hozta az
igazság közelsége. – Mert akit én ismerek ezen a néven, az egyáltalán nem
hasonlít arra, akit láttam Ivan emlékében.
– Rendben!
– Nekem még van egy utam Clear
Creek-re! Vannak, akikkel tudatnom kell, hogy Haley él.
– Én tudok valamiben segíteni? –
szólt közbe Dorothy, közelebb lépve az asztalhoz.
– Igen, neked is lesz feladatod –
vágta rá Adele. – Meg kell tanulni megvédeni magad!
– Igen! – helyeselte pimasz
vigyorral Talan, és gyengéden csapta vállon a nőt. – Engedd ki magadból a
vadállatot, Dothy! – mondta a szemöldökét vonogatva a félvér.
Nick kapkodva nyeldekelte le a
falatot a szájából, ahogy Talan megjelent az ajtóban.
– Helló haver! – köszöntötte teli
szájjal.
– Infóra van szükségem! – támadta
le azonnal a vadász az irattárost.
– Mond! – biztatta a fiatalember a
félvért, letette félbehagyott hamburgerét, s tudálékosan az asztalra könyökölt
összefűzve az ujjait. – Az irattár mellé majd azt is kibiggyesztem legközelebb,
hogy információ.
Talan elengedte füle mellett a
cinikus megjegyzést.
– Az a rendőr érdekel! Bardwell.
– Igen?
– Azt mondtad, addig pakolgatták
ide meg oda, amíg börtönigazgatót nem csináltak belőle.
– Igen! – bólintott Nick. – Miért?
– Tudnál nekem mutatni, erről a
Bardwellről egy régebbi képet?
– Régebbit? Mennyire régebbit?
– Abból az időből, mikor azok az
esetek történtek.
– Az kicsit körülményesebb – húzta
félre a száját a fiatalember. – A személyzetis aktákat nem mindenki érheti el.
– Mennyi idő?
– Nem tudom – rántott a vállán
Nick. – Majd hívlak!
– Rendben! Kösz’! – Talan már
lendült az ajtó felé, mikor a fiatalember utána szólt.
– Várj! Most jut eszembe! Kerestek
egy ügyvédi irodától! – az irattáros az asztalán kezdett el keresgélni valamit.
– Igen? Kicsoda? Minek? – ráncolta
a homlokát a félvér.
– Azt mondta az illető, hogy a
lakásodon nem ért el, ezt adta. – Nick megtalálta, amit keresett, s a
névjegykártyát a vadász felé nyújtotta. Név, cím, telefonszám és az iroda neve
állt rajta, ami alá zárójelben fel volt sorolva, milyen esetekkel foglalkoznak.
– Hagyaték? – dünnyögte Talan, meglepve
emelte meg a szemöldökét.
– Örököltél? – kérdezte vigyorogva
Nick.
– Nincs kitől – morogta a vadász,
majd zsebébe süllyesztve a névjegykártyát elköszönt és sietve távozott.
– Mivel az ügyet hivatalosan is
lezárták és a papírokat is megkaptuk róla, így a hagyaték kiadható – mondta
monoton, érzéstelen kifejezéssel az arcán a középkorú, makulátlan megjelenésű
ügyvéd, lezser tartással viselve elegáns szürke öltönyét.
– Hivatalosan lezárták? – Talan
igyekezett leplezni döbbenetét.
– Igen. Itt a másolat róla,
csatoltam a végrendelet irataihoz – bólintott a férfi, s a vadász felé tolta a
papírokat.
– Hogyan halt meg a testvérem? –
kérdezte puhatolózva a félvér, annak ellenére, hogy ő pontosan tudta az
igazságot. A hivatalos verzióra volt kíváncsi.
– Végzett vele az illegálisan és
teljesen szabálytalanul tartott kis házi kedvence – hadarta egy szuszra az
ügyvéd.
– Ez mit takar pontosan? Milyen
házi kedvence?
– A bátyja egy hatalmas szürke
farkast tartott a bérelt lakosztályában! – a férfi hangsúlya, és arckifejezése
is arról árulkodott, hogy ő maga mennyire képtelennek tartja az ilyen extrém
állattartást.
– Hogy mit?
– Egy vad, kifejlett farkast tartott
a bérelt lakosztályában – mondta tagoltan az ügyvéd.
– Hol van ez az állat most? –
Talanban összecsaptak a gondolatok. Ő még csak nem is érzett semmi hasonlót
ott, mikor Ivannal felmentek.
– Hát hol lenne? – a férfi úgy
kérdezett vissza, mintha azt a vadásznak tudnia kellett volna. – Egy
állatmenhelyre szállították, ahol nyilván már el is altatták a dögöt.
– Hová?
– Mit tudom én! – az ügyvéd
tanácstalanul dobta szét a kezeit. – A rendőrségen érdeklődjön.
Talan sietve aláírta a hivatalos
nyomtatványokat, átvette a dobozba csomagolt személyes holmikat, kulcsokat, az
aktát az örökösödési papírokkal, és elkezdte hiábavalónak tűnő versenyfutását
az idővel. A bürokrácia kapuit döngetve, a sokadik érintett és megfelelő
emberrel folytatott győzködés után, végre ott várakozott a menhelyen arra az
alkalmazottra, aki a farkast felvette az intézménybe napokkal ezelőtt.
– Már nincs itt az állat, sajnálom
– ingatta a fejét a fiatal állatgondozó, vállai közé húzva a nyakát.
– Elaltatták?
– Nem! – rázta a fejét a férfi. – Nagy
volt a kalamajka az állat körül – mesélte nagy lelkesedéssel. – Megjelent egy
állatvédő aktivista nő, és addig lobbizott, amíg kiadták neki. Valami
természetvédelmi területre vitte vagy hová.
– Utána lehetne nézni, hogy hová?
– Csak a nő aláírása van nálunk,
hogy felelősséget vállalt az állatért, meg hogy átvette – rántott a vállán a
fiatal férfi, majd félrehúzta a száját. – Sokra nem megy vele – vigyorgott –,
mert ki se lehet olvasni a nevét.
– Megnézhetem? – erősködött a
vadász, minden hajszálba kapaszkodva. A fiatalember kényszeredetten bólintott.
– Felőlem – rántott a vállán, s
Talan elé tolt egy vaskos könyvet.
A félvér csalódottan húzta fel a
szemöldökét.
– Ennyi? Egy sor egy könyvben, egy
dátummal és egy aláírás?
Az alkalmazott egy fintorral kísérve
mély lélegzetet vett, s egy irattartós szekrény fiókjából aktát vett elő. Két
papírt tett az asztalra. Egyik a felelősségvállalási nyilatkozat, a másik az
átvételről.
Talan önkéntelenül emelte egészen
közel az arcához az iratokat, s úgy szimatolta, mintha legalább parfümmel lett
volna befújva. A fiatalember szeme egy pillanatra kikerekedett, majd
megköszörülte a torkát.
– Maga meg mit művel? – Vissza
kellett tartania hitetlenkedő mosolyát, nehogy nevetésbe törjön ki.
A vadász elengedte a füle mellett
a megjegyzést, s aztán az aláírást vizsgálta, ami valóban kiolvashatatlan volt.
Nem azért mert macskakaparás volt. Ellenkezőleg! Olyan kacskaringós, szinte már
cirill betűk, hogy nem lehetett kiolvasni a nevet. Újra megszimatolta a két
papírt, majd visszaadta azokat az orra alatt somolygó alkalmazottnak.
– Köszönöm – dünnyögte a félvér.
Tudta, hogy ettől többet, most nem igen tehetett. Fogalma nem volt, hogy
további élete során majd találkozik-e az aláírással, vagy az alaposan
megjegyzett, elraktározott szaggal, illattal. Talan tehetetlenül vett egy mély
lélegzetet. El kellett fogadnia, hogy itt és most nyomozásának ezt a vonalát
nem tudta folytatni. Megakadt. Pedig nagyon is felkeltette az érdeklődését a
titokzatos farkas, és az aktivista nő, aki nyilván nem véletlenül lobbizott az
állat életéért.
Visszatért eredeti tervéhez, hogy
elutazzon Clear Creek-re, elvinni a hírt Amarionnak és Kailának, hogy Haley él!
Visszament a Corbet rezidenciára,
hogy örökségét biztonságba helyezze Dorothynál.
Talan Ivan kopott, s már régről
ismerős utazótáskájának tartalmát pakolgatta ki az asztalra, míg a doktornő az
iratokat, a csatolt dokumentumokat olvasgatta.
– Örököltél egy házat Romániában –
mondta a nő, mire a félvér hitetlenkedve kapta fel a fejét.
– Hol?
– Romániában.
– Románia?
– Pádis – bólogatott Dorothy, s a
papírokat a mellékelt fotókkal Talan felé fordította. – Galbena-szurdok.
Hihetetlenül gyönyörű, és vad táj
volt. Sötét fenyvessel körbevett, több szintes, tornyos faház, közvetlen
mellette félhajas melléképület. Mintha csak egy középkori film díszlete lett
volna. Kísérteties volt, de nem elhanyagolt.
Talan leragadt az épület és a hely
látványánál, miközben Dorothy már a laptopján kutatott a környék után.
– Valami turistaközpont.
Vadregényes, természetvédelmi terület…
– Micsoda? – Talan a homlokát
ráncolva kapta fel a fejét a nő utolsó kifejezésére.
– Vadregényes, természetvédelmi
terület, csupa érdekes látványosság. Nagyon különleges hely lehet! –
lelkesedett fel a google által felhozott fotókat nézegetve Dorothy. – Gyönyörű!
Talan figyelme visszairányult a
táska tartalma felé, közben tele volt a feje gondolatokkal. A farkas jutott
eszébe újra, s az aktivista nő, aki valamilyen természetvédelmi területre vitte
az állatot. S most az örökölt ház, ami szintén egy természetvédelmi helyen van.
Közben a kezébe akadt egy terjedelmes bőrkötésű, vaskos könyv. Belelapozva,
igényesen vezetett kézzel írott jegyzeteket talált benne, néhol rajzokkal is
illusztrálva.
– Wao! – szakadt fel belőle. –
Indiana Jones naplója elbújhat mellette! Ivan Maxon, te egy alapos és nagyon
kreatív vadász voltál!
– Mi ez? – Dorothy érdeklődve
pattant fel a laptop mellől, s pár lépéssel kíváncsiskodva ácsingózott a félvér
mellett, hogy ő is lássa a nem mindennapi, nyomott mintás bőrborítású könyvet.
– Valami mindent tudó kisokos –
dünnyögte Talan, miközben érdeklődve lapozgatta a vaskos irományt. – Ezek? Valami
képletek? Te ehhez jobban értesz. – A félvér a doktornő felé mutatta a
vegyjelekhez hasonló rövidítéseket, amik mellé mennyiségek is írva voltak.
– Valamilyen anyagokat
jelölhetnek. Vegyület, vagy olyasmi. Miből mennyi kell az egyes
alkotóelemekből.
– Mit kutyultál össze, tesó? –
mormogta az orra alatt Talan, tekintetét a számokon és rövidítéseken
végigfuttatva. A félvér oldalra mosolygott a doktornőre, akit láthatóan nagyon
is lázba hozott a felfedezés.
– Meg is van, honnan örökölted a
tudományok iránti érdeklődésedet – jegyezte meg a vadász, könyökével játékosan
bökte oldalba a nőt.
– Ez nem DNS. Nem genetika. Inkább
kémia.
– Aranyat csinált? – vigyorodott
el Talan. – A hely a képen még passzol is hozzá.
– Nem hinném, inkább valami fém, vagy
vegyület lehet. De ezek nekem ismeretlen vegyjelek.
– És ha csak rövidítések? –
találgatott tovább Talan.
– Akkor megakadtunk – fújta
Dorothy. – Képtelenség kikövetkeztetni, hogy ezek milyen anyagok rövidítései
lehetnek.
Talan mélyen szívta be a levegőt,
átcsúsztatta a nő kezébe a vaskos könyvet.
– Tanulmányozd – mondta, s tíz
ujjával áttúrva sötét haját, kinyújtóztatta izmait. – Én elviszem a hírt
Amarionnak és Kailának, hogy Haley él.
– Anya intézett neked egy
helikoptert.
– Ó! Rendes tőle.
Dorothy arcán mosoly jelent meg,
ahogy rántott a vállán.
– Engem félt.
– Hogy függ össze az én utazásom a
te féltéseddel? – Talan értetlen arckifejezéssel, húzta vállai közé a nyakát.
– Azt mondta, hogy melletted tuti
biztonságban vagyok, ezért mindent megtesz azért, hogy lerövidítse az utadat –
magyarázta a szemét forgatva a nő. – Bízik benned! Ez nagy szó az ő részéről!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése