TALAN - 19 - Új tapasztalatok

Goran, egy pillanatra sem vette le tekintetét Talanról, folyamatosan nézte, ahogy a félvér kipakolta a zsákját a váltás ruhát keresve, amit Dorothy pakolt be neki. Amikor megtalálta a kuporgó, ápolatlan fiatalemberhez dobta.

– Na, öltözz fel!

Goran szótlanul engedelmeskedett a mogorva felszólításnak. Forgatta, vizsgálgatta a pamut kapucnis felsőt, aztán lassú, óvatos mozdulatokkal bújt bele.

– Honnan ismersz? – Talan miközben hozzáfogott éjjeli dühöngésének romjait összepakolni, próbálta érdemben szóra bírni a hallgatag férfit.

Goran mozdulatai lassúak voltak, mintha csak most szokná újra a testét, a mozgást egy hosszú kóma után. Talan el-elkapott egy pillanatot, amikor az idegen a tenyerét nyitogatva, az ujjait vizsgálgatta, aztán többször végignézett magán.

– Szóval? – Talan egész testével a fiatalember felé fordult. – Honnan ismersz?

– Hát innen – válaszolt csendesen a férfi.

– Innen?

Goran apró bólogatásokkal válaszolt, közben úgy pislogott fel a félvérre, mint egy távolságtartó állat.

– Itt ólálkodsz a ház körül, és leselkedsz utánam? – Talan dühösen lendítette a kezét körbemutatva. – Mióta?

– Nem – rázta meg a fejét Goran. – Itt. Benn. – Fejével egy alig mozdulattal bökött a hely felé, ahol este, a félvér Ivan naplóját olvasva heverészett a farkassal.

Talan szemei elkerekedtek, ahogy pillanat tört része alatt megvilágosodott számára, hogy a farkas és a most előtte kuporgó férfi ugyanaz. Aztán újra elöntötte a düh.

– Te nekem estél! – engedte ki a hangját a félvér. – Elvetted tőlem, a fegyveremet! – Fenyegetően lépett a fiatalember felé, aki lehajtott fejjel, megalázkodva hallgatta az indulatos, hangos szavakat.

– Nem szabad eldobni az életet – motyogta Goran. – Az bűn.

– Mi van? – Talan homloka ráncba szaladt, megtorpant. – Az nem bűn, hogy nekem estél?

– Az életet tisztelni kell – a fiatalember alázatosan, és halkan beszélt. – Én, nem öltelek meg.

– Meg a szabad akaratot is! – ordította Talan. – Az én életem, és azt csinálok vele, amit akarok!

– Igen, a te életed – Goran fakózöld tekintetét a dühösen kifakadt félvérébe fúrta –, ami kihat másokéra is.

– Szarok rá! Mindenki a saját életéért felelős!

– Igen?

– Igen! – vágta rá Talan.

– Hát akkor vállald a felelősséget a magad életéért.

A félvérben megakadt a szó. Goran tagadhatatlanul sakkot adott neki. Talan összeszorította a fogait, tehetetlen dühvel fordította el a fejét, keze ökölbe szorult. Vissza akart vágni, de hirtelen nem tudott mivel. Makacs hallgatással, próbált higgadni. Goran szavai telibe találták, elgondolkodtatták.

– Nem vagyok ember, szörnyeteg vagyok. Csak szívességet tettem volna mindenkinek! Meg sem kellett volna születnem! – érvelt tovább morogva Talan.

– De megszülettél, és élsz! Adj hálát az életért!

– Ezért a nyomorultért?

– Valakinek ilyen sincs! Aki él, annak még vannak lehetőségei, esélyei!

– Neked is vannak! Bosszút állhatsz…

– Bosszút állni? Tudod te mi a bosszú?

– Tudom!

– Igen? Akkor magyarázd el, mégis mit érsz el vele!?

Talan nagy levegőt vett, de ismét belé akadt a szó. Csak pislogva nézett a fakózöld szemekbe, amiből sütött a mély fájdalom.

– Szerinted, jobb lesz annak, akit elvesztettél, aki meghalt, ha te bosszút állsz? – szegezte neki halk higgadtsággal Goran. – Helyre tudod hozni a hibás döntéseidet a bosszúval?

A félvér elkapta a tekintetét, szégyenkezve hajtotta le a fejét.

– Ha élsz, erre van lehetőséged – folytatta a fiatalember szelíd visszafogottsággal.

Talan szemét égették a könnyei, szorították a torkát.

– Meghalnék érte! – nyögte a félvér, fájdalommal a lelkében.

– Elhiszem – motyogta Goran, épp csak bólintva. – De amire készültél tegnap éjjel, az nem ugyanaz.

– Szabad lenne…

– Így is az – vont vállat a fiatalember. – Te is, ahogy hallottam.

– Összekötöttük egymást…

– Látom – dünnyögte Goran. – Egyébként, mit is kötöttetek össze? Kérlek, magyarázd el nekem ezt a kötelék dolgot, mert én buta ember, nem értem.

– Érezzük egymás érzelmét – kezdett bele a félvér egy hangos, mély sóhajjal.

– Azt mondod, érzi, amit te érzel?

Talan határozott bólintással válaszolt.

– Hááát… látom, mennyit érsz vele. Nem úgy tünt, hogy őt érdekelte vagy egyáltalán tudta volna, hogy te mit érzel.

– Azt is érzem, ha vele valami baj van – érvelt tovább a félvér.

– Az jó, mert akkor tudsz neki segíteni…

– Ezek után?

Goran ajka sokat mondó mosolyra húzódott.

– Azt mondtad meghalnál érte.

– Igen, meg! – vágta rá eltökélten Talan.

– Persze. Akkor és úgy, ahogy te szeretnél.

A vadász elgondolkodva ráncolta a homlokát.

– Miért is akartad megölni magad? – kérdezte kissé szórakozott hangon a fiatalember.

– Hogy szabad legyen! Akkor vége a köteléknek.

– Az így se ér semmit – lendítette a karját Goran, vállai közé húzva a nyakát –, láthatod! Nézz magadba az igazi válaszért! Ha meghalsz, nem kell látnod és érezned, hogy ő mással boldog. Biztos, hogy nem magadért tetted volna? Gyáva vagy, félsz, vagy büszke és makacs vagy?

– Nem vagyok gyáva! – tiltakozott büszkén a félvér.

– Akkor merj szembenézni azzal amit, hoz a jövőd! Honnan tudod, hogy ő most olyan biztosra jól értelmezi az érzéseit? Azt mondtad, neked is volt zavar. Szerinted neki nem lehet?

Talan fájdalmas képet vágva hagyta testét az ágya szélére roskadni.

– Ha tudnám, hogy érdemes…

– Ha tudnád, csak akkor lennél hű és tartanál ki mellette? Szerinted mi köze van a kitartásnak ahhoz, ha tudod, hogy például két év múlva meggondolja magát? Nem kell előre mindent tudni. Az ember csak akkor fejlődik, ha megtapasztal dolgokat – magyarázta Goran, csendes szavakkal. Ahogy beszélt, Talannak eszébe jutott Amarion. Rá emlékeztette a semmiből feltűnő visszafogott fiatalember.

– A mindenható erő, hidd el, tudja, mit miért tesz, és hogyan rendezi a dolgokat.

– Jézusom! – forgatta a szemét Talan. – Te nagyon vallásos ember lehettél életedben!

Goran elgondolkodva nézte a félvért, majd halvány szolid mosollyal ingatta a fejét.

– Nem kell ahhoz semmilyen vallás, hogy hitem legyen. Semmi nem történik ok nélkül. Előbb utóbb, de majd rájössz, te magad is. – A fiatalember szerényen vont vállat.

– Vissza szeretném kapni a késemet – dünnyögte Talan, fel-felpislogva Goranra, de nem kapott választ. – Igazad van. Barom voltam tegnap éjjel. Feladtam – hadarta a félvér megbánón.

Goran kezében a semmiből jelent meg a mesterien megmunkált gyilkos fegyver. Talan felé nyújtotta, mire a félvér döbbenten elkerekedett szemekkel nézett fel rá.

– Csak így, egy szóra visszaadod?

– Miért?

– Honnan tudod, hogy nem fogom megtenni újra? Honnan tudod, hogy nem-e arra várok csak, hogy eltűnj?

– Valóban nem tudom – rántott a vállán Goran. – Ezt nevezik bizalomnak – bólintott a fiatalember. – Bízom benned.

Talan lassan felegyenesedett, elvette a kést a szellemtől.

– És ha azt mondom, rosszul teszed?

– Nem hiszek neked – húzta mosolyra a száját Goran, a fejét ingatva. – Nem hiszek neked, viszont bízok benned.

Talan a homlokát ráncolva fürkészte a fakózöld szemeket.

– Azt hittem, nincs tőlem zavarodottabb elme – dünnyögte a félvér.

– Nagyon szép fehérnép az unokatestvéred – Goran váratlan vallomására újra elkerekedtek Talan szemei, még a levegőt is félrenyelte. – Van már jegyese?

A félvér pár másodpercig csak pislogott zavarában, aztán megköszörülte a torkát.

– Te nem is élsz! – szakadt fel Talanból a sok kavargó gondolat közben.

– És akkor nem is tetszhet nekem? – Goran a legártatlanabb tekintettel nézett a vadász szemébe. – Te is tetszel a húgomnak.

– Tessék? A húgodnak?

– Igen! – bólogatott hevesen a fiatalember. – Elinek.

– Mennyi szellem kóvályog még itt? Hányan vagytok? – Talan fejében összecsaptak a gondolatok. Most villant át először az agyán, hogy talán mégsem volt egyedül akkor sem, amikor ruha nélkül mászkált a házban. Mellkason vágta a felismerés, ugyan hányszor és milyen körülmények között leshette ki ez a bizonyos Eli, s még ki tudja, hogy ki. Zavart döbbenettel kapkodta a tekintetét a helyiségben.

– Szerintem a húgom is szép. Neked nem tetszik?

– Honnan tudnám? Nem ismerem!

– Dehogynem! Elizabeth…

– Fabian – fejezte be Goran mondatát szinte csak suttogva Talan. – Szóval…

– Szellem ő is – magyarázta Goran. – Csak ő nagyon erős. Boszorkány képességekkel…

– Boszorkány? – Talan emlékében fájdalmasan éltek Kaila körmének nyomai, akaratlanul simított végig a testén maradt sötét foltokon. – Remek – dünnyögte az orra alatt.

– Ő más, mint én. Őt a bosszú hozta vissza, de az óta, sokat változott – bizonygatta Goran, majd érdeklődő tekintetét a félvérnek szegezve visszakanyarodott a saját kérdése felé. – Szóval, az unokatestvérednek, van már udvarlója?

– Te rá akarsz hajtani, a bátyám lányára? – hüledezett Talan, hitetlenkedve mérte végig az ápolatlan fiatalembert.

– Ráhajtani? – Goran zavartan pislogva, kérdőn vonta meg a szemöldökét.

A félvér hangosan vett egy mély levegőt, öt újjal túrta át a haját.

– Csapni a szelet, járni vele, udvarolni – sorolta, hogy a 17. században élt fiatalember jobban megértse az újkor szlengjeit.

– Igen, szívesen megismerném közelebbről – bólintott a több mint kétszáz éves egykori pásztor.

– Remek – fújta Talan, tekintete újra végigsiklott a fiatalemberen. – Nem vagytok egy kategória.

– Tessék?

– Nem tartoztok ugyanabba a súlycsoportba.

– Nem érdekel a súlya…

– Pfff… – fújta ki hangosan a levegőt Talan. – Nem lennél az esete. Neki nem ilyen pasik jönnek be – próbált Goran számára érthető kifejezéseket használni, s egyben lebeszélni őt Dorothyról. – Nem tetszenél neki.

– Miért nem hagyod, hogy ezt ő döntse el? Még nem is látott.

Talan sokáig kavargó gondolatokkal hezitált, majd kényszeredetten bólintott.

– Végül is, igazad van – dünnyögte. – Az alakváltók és félvérek után, itt az ideje, hogy megismerkedjen a szellemekkel is – tette hozzá szarkasztikus humorát kiengedve a félvér.

Délután az új ötvözetekből nyílhegyeket öntött úgy, ahogy azt egykor Ivan tanította neki.

Mintha puha simogató ujjak siklottak volna végig a karján, aztán fel a tarkóján. Válla felett azonnal hátra tekintett, de nem volt mögötte senki. Amikor viszont újra visszafordult, ott ült az asztal túl oldalán vele szemben Elizabeth. Kecsesen könyökölt a megjavított asztal lapján, állát öklein pihentetve. A kék szemekből sütött a vágy, ahogy tekintetét a férfinek szegezte.

– Segíthetek felturbózni őket – csak egy pillantást küldött a kész nyílhegyek felé a nő. – Halálossá válnak akkor is, ha csak megsebzik a célpontot. Nem hiszed?

– De – dünnyögte Talan, miután pár másodperce elveszett a kék szemekben.

– Na?

– Nem kell – a vadász megköszörülte a torkát, lesütötte a szemét, újra az elfoglaltságára figyelve. Jobbnak látta, inkább kerülni Elizabeth igéző pillantását.

– Különleges nő lehet a rokonod – Eli folyamatosan méregette a vadászt, tekintete egy pillanatra nem szakadt el a testétől, figyelte a félvér minden apró mozdulatát. – Meg sem tudom már mondani, hogy Goran mikor vette fel utoljára az emberi formáját.

Talan egy pillanatra elgondolkodott a nő szavain, s visszaemlékezett, hogy az egykori pásztor milyen lassan mozgott, s ahogy a testét méregette, vizsgálgatta.

– Dorothy más – motyogta Talan. – Eddig fogalma nem volt, hogy ilyen is létezik.

– Ilyen?

– Alakváltók, félvérek, szellemek – sorolta a vadász.

– Ó! Hát… nem kell megtudnia, hogy Goran micsoda – vonogatta a vállát Eli.

Talan rosszallóan fúrta tekintetét a nő szemébe.

– Nem azt mondtam, hogy buta.

– Én sem ezt mondtam – ráncolta sértetten a szemöldökét a nő.

Hosszú néma percek után, Eli újra próbálkozott.

– Csak a tudásomat akartam felajánlani, megosztani veled.

– Nem kell.

– Ivan elfogadta – vetette oda egy vállrándítással Eli, és Talan ráharapott a tapasztalt boszorkány csalijára.

– Ivan?

– Igen.

– Neki is felkínáltad magad?

– Nem dugatom meg magam mindenkivel, ha erre gondolsz! – fújta indulatosan Eli.

– Bocs – motyogta Talan, újra lesütötte a szemét.

– Gyerekkora óta ismertem! Előttem nőtt fel! Láttam mennyit szenvedett attól a nyomorulttól! – az ezüstszőke szépség tiszta kék szemei könnytől csillogtak, ahogy jöttek belőle a fájdalmas szavak. – Inkább éreztem a gyermekemnek!

Talan torkát szorítani kezdték a szörnyű képek, amiket testvére emlékében átélt, s újra marta a lelkiismerete, hogy mennyire tévesen ítélte meg, és az, hogy megölte.

– Én öltem meg – vallotta be nyögve a félvér, s kezéből kiengedte az eszközöket. Homlokát öklére támasztotta, vállát rázta a zokogás.

– Tudom – mondta csendesen a nő, mire Talan elkerekedett szemekkel emelte fel a fejét. – Rengeteget mesélt rólad.

– Rólam?

– Igen. Én kérdeztem, hogy miért nem hoz ide téged. Szép gyerekkorod lett volna itt. Tanított volna, mellette nőhettél volna fel és nem az utcán, meg az intézetekben.

– Gyerekkorom? – Talan döbbenten hallgatta a szellem boszorkányt, mert valósággal letaglózta, ahogy felfogta mit is jelentett az új információ.

Gyerekkorom óta ismert! – ordított benne a felismerés.

– Azt mondta, hogy az a halálodat jelentené, és neked élned kell.

– Tessék? – Talan fejében kavarogtak a gondolatok. Percek alatt, minden átíródott és átértékelődött a múltjában.

Ezek szerint, nem is voltam egyedül soha! Nem voltam magamra hagyva! Nem a pénzért vállalta a tanításom! Ő maga intézte, hogy úgy legyen… Nem véletlenül maradtam életben! Naná, hogy nem! Hiszen valakinek csak meg kellett akadályoznia, hogy anyám belefojtson a pokrócba! Ez eddig eszembe se jutott! Ez azt jelenti, hogy… ott kellett lennie! A kellő pillanatban ott kellett lennie, hogy megakadályozza! Ez csak akkor lehetséges, ha ő tudta, hogy hol és mikor születek meg! – beleszédült az igazságba, arcát a kezébe temette, szinte fújtatva kapkodta a levegőt.

Istenem, hogy mit tettem?! És én, meg megöltem! – ordítva engedte ki a hangját, vörösen izzó szemekkel, egy heves mozdulattal mindent lesöpört az asztalról.

Este hallgatta a tűz pattogó ropogását, nézte a lángok fényének táncát, amik a félhomályban, elmosódva hullámoztak a gerendákon.

Érezte a puha érintést, ahogy végigszánkázott a mellkasán.

– Hagyj békén – motyogta, s oldalra fordulva, karjába temette a fejét.

Eli legalább annyira makacs és kitartó volt, mint egykor a kopaszra borotvált félvér kamasz. A férfi hátához simulva mellé feküdt, cirógatva rajzolt szabálytalan vonalakat a félvér izmos vállára, karjára. Talan lerázta magáról a kényeztető ujjakat.

– Melyik részét nem érted? – morogta a párnába a félvér. – Hagyj békén! – ismételte el nagyobb nyomaték kedvéért tagoltan.

– Nem fogok rád mászni – mondta Eli, majd beharapva ajkát csibészes mosollyal hozzátette: – Elég, ha te rám fordulsz.

Talan a válla felett dühös, szúrós tekintettel vetett a nőre egy pillantást, mire Eli bűnbánón sütötte le hosszú fekete szempilláit.

– Csak hülyültem – motyogta egy vállrándítással.

Talan újra a karja és a párna közé fúrta az arcát.

– Mi lenne, ha lazábban fognád fel a dolgokat, és egyszerűen csak hagynád, hogy segítsek? Ivannak megígértem, te meg nem hagyod, hogy teljesítsem a bátyádnak tett ígéretemet – okvetetlenkedett a nő, s hanyatt fészkelődte magát a szűk fekhelyen. Sértetten keresztbefonta karját a mellén, s a gerendán futkosó fények játékát kezdte el figyelni.

Sokáig hallgattak. Elinek mérhetetlen türelme volt, kifejlesztette az évszázadok alatt. Talan pedig addig pakolgatta a gondolatait, amíg rájött, hogy semmi ész érve nincs az mellett, hogy elutasítóan, pláne, hogy durván bánjon a kissé idegesítő, de egyébként segítőkész szellemmel. Lassan hanyatt fordult a félvér is, még kevesebb helyet hagyva az amúgy is szűk ágyon a nőnek.

– Szóval megígérted Ivannak, hogy segítesz nekem?

– Megígértette velem – javította ki nyomatékosan Eli, mintha neki, ez áldozat lenne.

Talan enyhülni látszott az irányában. Oldalra fordult a nő felé, s a könyökére emelkedve, öklére támasztotta a fejét. A félhomályban nem is tűnt egy kísértetnek, az egykor élt fiatal nő, érzéki színe volt a tűz fényénél a bőrének.

– Te hány éves voltál, amikor meghaltál?

Eli zavarba jött a félvér váratlan kérdésétől. Hasonló érdeklődésre még csak nem is számított tőle.

– Tizenhét – válaszolta elcsukló hangon, suttogva.

Talan két ujja közé csípte a lány egy hosszabb hajtincsét.

– És milyen színű volt a hajad?

Eli ajkai alig észrevehetően megremegtek, sűrűn pislogva tartotta vissza a könnyeket. Érezte, hogy a félvér sejti, valójában miért is fehér a haja.

– Szőke – válaszolta a férfi szemébe –, vagyis barna. Olyan szőkésbarna – hadarta suttogva, mert már a sírás fojtogatta, csak így még tudta leplezni.

– Mint Gorané? – kérdezte Talan, miközben észre sem vette, hogy tovább játszadozott a lány hajtincsével. Eli csak bólintott a kérdésre.

Tizenhét évesen, máglyán elevenen elégni… leírhatatlan félelem és lelki trauma lehetett – járt Talan agya, miközben csak most nézte meg alaposabban a tüzes, karakán szellem boszorkányt. Elszorult a torka, ahogy eszébe jutott róla Haley. Ő is tizenhét volt, mikor legelőször a karjaiban tartotta.

Rendetlenül csapkodtak mindenféle gondolatok a félvér fejében.

– Te visszaéltél már azzal – nem tudta, hogyan fogalmazza meg a kérdését, hogy megtudja, leskelődött-e utána valamikor is a lány –, hogy más nem lát téged?

Eli arcán halvány mosoly jelent meg, gondolatai elterelődtek a fájdalmas emlékekről.

– Nem – vallotta be a csinos kis boszorkány, s úgy tünt, mintha még szégyenkezne is ez miatt. – Még nem éltem vissza eme képességemmel – forgatta a szemét kislányos mosollyal.

Talan is oldódni kezdett, miközben megkönnyebbült a választól.

– Uh!

– Mi az?

– Én nem lennék ilyen tisztességes, hasonló esetben – ismerte be Talan.

– Azért, mert te férfi vagy – vágta rá határozottan Eli, meg sem lepődve a félvér őszinte vallomásán.

– Szerinted, csak egy férfi lehet kíváncsi tisztességtelenül egy női testre? Te is aljas módon settenkedtél a pataknál, amikor mosakodtam!

– Nem voltál ruhátlan – védte magát azonnal a lány –, és nem settenkedtem, mert láttál! Nem bujkáltam, és nem kukkoltam!

– Igazad van – bólintott Talan, s ismeretségük alatt, most először mosolyogtak össze. – Szóval itt éltél. – A félvér körbevezette a helységben a tekintetét. – A te helyed, hol volt?

– Itt – Eli megütögette maguk alatt a kemény faágy oldalát.

– Ó! – Talan megemelte a szemöldökét. – Vagyis bitorlom a helyedet?

– Mondhatni – rántott a vállán a lány biccentve.

– Goran?

– Ő kinn volt folyamatosan a nyájjal.

– Mit kéne segítened? Ivan egy csomó mindent lejegyzett abba a vaskos kisokosában – faggatózott tovább a félvér.

– A fémek az ásványok a pincében vannak – mondta Eli –, de a növények, amik a könyvben lévő főzetekhez kellenek, azok az erdőben. Én tudom, merre találod és gyűjtheted be őket.

– Még nem igazán olvastam végig – ismerte be Talan egy szégyenkező pillantással. – Milyen főzetek? Mire valók? Mert gyógyulni tudok magamtól is.

– Vannak mérgek, amiket nem árt, ha tudsz hatástalanítani. Ivan még az olajba is áztatott néhány növényt, amiben a fémet edzette.

– A nyílhegyeket is?

– Igen!

Talan fantáziája meglódult a fegyverei tökéletesítésére. Ezzel pedig, új életcélt is talált magának.

Vadász lesz! Különleges vadász! Olyan, aki a vérszomjas, és veszélyes lényeket meg fogja állítani és büntetni, olyanokat, akiket más nem tud. Betartja ezzel anyja sírjánál tett esküjét is. Vadászni fogja a saját fajtáját, azokat, akik fenyegetést jelentenek áratlanok életére. Akiknek nincs más ellenfele, csak ő.

– Rendben! – fejezte be egy hangos szóval a gondolatait Talan.

– Rendben? – vonta fel a szemöldökét Eli. – Mire mondod, hogy rendben?

– Segíts nekem!

– Mit adsz érte? – a nő pimaszul vonogatva a szemöldökét, csábítóan harapta be az ajkát.

– Úgy tudtam a segítség önzetlen.

Eli szolid mosollyal vállat vont.

– Persze, hogy az. Egy köszönömmel is beérem – kacsintott, s tekintetéből eltűnt a játékos tettetett hátsó szándék. Meg is lepődött, amikor Talan váratlanul egész testével ráfordult, izmos karját a nő vállai alá tolva kezébe vette Eli kamaszosan kócos fejét. A lány pislogva nézett a mélybarna szemekbe, érezte a férfi meleg leheletét, olyan közel hajolt hozzá a félvér. Az olykor kihívóan viselkedő csinos boszorkány, ebben a helyzetben, s pillanatban nagyon is bizonytalannak tűnt. Nem számított a mogorva vadásztól ilyen fordulatra.

Talan ajka szinte észrevétlen fölényes mosolyba húzódott, közben tekintetével itta a fiatal nő vonásait.

– Még mindig akarod? – kérdezte a félvér, s ahogy beszélt, néha épphogy érintette az ajka a lányét. Alig, de szándékosan mozdult rajta úgy, hogy Eli tagadhatatlanul megérezze fokozódó vágyát.

– Mit is? – lehelte a csinos szellem, miközben viszonozta a jelzésnek szánt mozdulatot.

– Hogy lehetsz kísértet, mikor kézzelfogható vagy? – suttogta Talan, egyik tenyere végigsiklott a nő oldalán. – Nagyon is kézzelfogható.

– Hát – Eli teste hullámozva mozdult bele a férfi, simogató kezébe –, már pár száz éve gyakorlom.

– Csak – Talan puhán húzta végig az ajkát a nőén – közlöm, hogy önző szándék vezet.

– Akkor kvittek vagyunk – súgta Eli, s még jobban a félvér alá csúszott feléje billentve a csípőjét.

– Dühös vagyok – nyögte Talan –, bosszúból teszem – sorolta s minden indokát egyre szenvedélyesebb csókkal erősítette meg. – Akarom – szuszogta a nő bőrébe, ahogy harapdálva kóstolgatta a nyakát –, meg nem is. – A törékenynek tűnő test alá tolva a kezét a férfiasságához szorította a boszorkányt. – Éhes vagyok – fújtatott, egyre sodorta az elemi ösztön. Váratlanul megemelte a felsőtestét, s úgy nézett a nőre, mint aki egy utolsó megerősítésre vár, miközben szinte felfalta őt a tekintetével.

Eli határozott mozdulatokkal simogatta le a félvér felsőtestéről a kigombolva viselt ujjatlan inget.

– Hát, vérrel nem szolgálhatok – a boszorkány kezei már Talan nadrágjánál matattak, s ahogy meglazította, kapkodva tolta le a csípője alá –, de más mindennel, igen – suttogta Eli, miközben tovább csúsztatta a tenyerét a férfi ágyéka felé, amíg a kezében nem érezte őt.

– Ezt határozott igennek veszem – Talan mellkasa beleremegett, ahogy a visszatartott levegővel fújta ki a szavait. Testét visszaengedte a nőére, s addig dörgölte magát hozzá miközben húzta és túrta róla, meg magáról is a ruhát, amíg végre érezhette a puha, sima bőrt. Pillanatról pillanatra változtak az érzései. Hol a sértett düh hajtotta, hol átadta magát a szabad érzésnek, hol hevesen, szenvedélyesen birtoklón, hol érzékien kényeztetve. Nem azt érezte, hogy kiadott magából mindent és csillapodna, hanem pont ellenkezőleg. Sodródott. Megrészegedett a helyzet adta lehetőségtől, és egyre többet és többet akart. Egyikük sem törődött azzal, hogy mikor és hogyan kerültek le a kemény és szűk fekhelyről. Szenvedélyes együttlétüknek már-már a padló kínálta hely is kevésnek bizonyult, ahogy felváltva kerekedtek egymás fölé. Talan csak mellékes akadályként hol a kezével hol a lábával tolta és rúgta odébb az éppen útjukba kerülő széket, asztalt. Inkább egy kocsmai verekedés zajának tűntek a kiszűrődő zajok, ahogy nyikorogtak és borultak a bútorok. Aztán már az élvezetük hangját sem fogták vissza, mintha csak egymást akarták volna túllicitálni. Fogalmuk nem volt az időről, de nem is érdekelte őket. Mindkettőjük önző módon behajtotta a másikon, amire szüksége volt, és kiadta magából azt, amit eddig mindenféle indokkal elnyomott.

Talan tudta, érezte, hogy átléphette józan ítélőképességének határait, mert nem mindenre emlékezett, amikor a padlón valósággal kiterülve ébredezett. A madarak hangja az agyáig hatolt, és a csukott szemén keresztül is bántotta a nap beszűrődő sugara.

A fakózöld szemek, megint teljesen közelről bámultak az arcába, ahogy kinyitotta a szemét.

– Bazdmeg, Goran! – morogta, majd hasra fordult, aztán vakon tapogatózott valami takaróféle után maga mellett. Csak addig emelte fel a fejét, amíg körbepillantott a csatatérré vált padlón, felmérve, hogy mi hová kerülhetett az éjszaka folyamán. Kézközelben felfedezett egy pokrócot, amit egy lusta mozdulattal tessék-lássék módon húzott a derekára.

– Kérdezhetek valamit?

– Nem! – vágta rá azonnal durván morogva Talan, aztán a karjába fúrta az arcát.

– Rendben – Goran a torkát köszörülgetve felegyenesedett, s kínosan tekingetve szét a feldúlt helyiségben, némán ácsorogva várakozott tovább.

Talan figyelte ugyan Elit, hallotta is, hogy beszél, de miközben nézte a fiatal nőt a gondolatai egészen máshol jártak. Eddig egyetlen boszorkányt ismert, Kailat. Ő pedig egészen más jellem és jelenség volt, mint Eli. A nőt egy idő után már kezdte zavarni a férfi, kutató tekintete.

– Na, mond! – sóhajtotta Eli, kezeit hagyta a teste mellé zuhanni.

– Mit? – Talan zavartan kapta félre a tekintetét.

– Ordít rólad, hogy valami nagyon foglalkoztat.

– Hát… – a félvérnek fogalma nem volt, hogyan fogjon neki. Nem akarta, hogy a segítőkész boszorkány bármit is félreértsen, de megbántani sem akarta.

– Az éjjel történtek…

– Igen? Mi van vele?

Talan a torkát köszörülgette, sóhajtozott.

– Hát… nem voltam durva?

Eli láthatóan nem ilyen kérdésre számított a félvértől, szemöldökét meglepetten vonta fel.

– Nem emlékszem mindenre – hadarta Talan. – Ez van, ha átlépek egy határt – magyarázta, átfutott az arcán egy kínos fintor. – Nem tudom magam kontrollálni, elvesztem magam felett az irányítást – sorolta, miközben a nő visszafojtott mosollyal hallgatta. – Nem bántottalak?

Eli elnevette magát.

– Talan! Te, nem tudsz bántani engem.

– Nem egészen tudom, mi mindent tettem… – szívta a fogai között a félvér, szégyenkezve hajtotta le a fejét.

– Nem tudom pontosan, mire is vagy kíváncsi – kezdte tagoltan a nő a sarkán billegve, háta mögött összefont ujjakkal, úgy állt ott a vadász előtt, mint egy diáklány, felelés közben. – Igaz, elég formabontó stílust képviselsz, de nyugi nem maradt bennem semmi rossz emlék. – Eli maga elé lendítette a kezeit, ujjai között forgatva az erdei gyógynövényt – Hát… elementális erő van benned, az biztos!

– Ez mit takar? – ráncolta a homlokát Talan.

Eli nem válaszolt. Egy sokat sejtető mosollyal elsétált a félvér mellett, kihívó pillantást vetve rá.

– Kínos – köszörülte a torkát Talan, s meglódult a nő után. –, de lenne még valami.

– Minden szavadat komolyan vettem. Nagyon őszintén hangzottak. – A nő megállt, szembefordult a férfivel. – Dühös voltál, meg bosszúból tetted – sorolta Eli felidézve a félvér szavait. – Akartad is meg nem is – billegtette a fejét a boszorkány –, de legfőképpen éhes voltál.

– Te az ember gondolataiban is olvasol?

– Ezeket, hangosan kimondtad, Talan – mosolygott a nő.

– Hát, jah…

– Nem kell magyarázkodnod, és nem kell attól tartanod, hogy ezek után bármi kötelezettséggel tartoznál. Megtörtént – Eli hanyagul dobta szét a kezeit –, és kész! Nekem jó volt! Nagyon is! – A boszorkány széles mosollyal biccentett az elismerése mellé. – Hogy neked milyen volt, azt meg te tudod! – rántott a vállán, majd fordult és tovább indult a szurdok felé.

Talan napjai nagyon is zsúfolttá váltak, ahhoz képest, hogy amikor megérkezett birtokba venni örökségét, unalmas és nyugodt napokra számított. Hol az újabbnál újabb és különlegesebb fegyvereket kezdte tervezgetni és kivitelezni, hol pedig szorgalmasan tanulta Elizabethtől a különböző gyógyteák, főzetek, mérgek és egyéb keverékek precíz és aprólékos elkészítését. Mindezek mellett kezelésbe vették Gorant is, aki egyre gyakrabban mutatkozott emberi formában. Talan nem csak harcolni tanítgatta a fiatalnak tűnő egykori pásztort, de segített felfrissítenie szóhasználatát is. Eli ruhákat hordott fel nekik, elvitte Talan telefonját tölteni és a félvér instrukciói alapján üzeneteket küldött Dorothynak, hogy a távolban maradt nő ne aggodalmaskodjon érte.

Talan és Goran együtt ellenőrizték le az elkészült fegyverarzenáljukat. A 17. századi fiatalember is gyakorlott mozdulatokkal kezelte azokat, sőt még a készítésükben is egyre többet asszisztált a félvérnek.

Pakoltak. Készültek az útra, vissza a városba, a civilizációba. Mindketten alaposan megújulva, külsőben, lélekben és a jövőjükről elképzelt tervekkel.

Eli libbent be, s a csomag méretével ellentétben könnyed mozdulattal lendítette fel azt, az asztalra, az elrendezett fegyverek tetejére a két férfi közé.

– Ez mi? – ráncolta a homlokát Talan.

– A tied.

– Enyém?

– Igen! – bólintott határozottan Eli, biztatva lendítette a kezét. – Bontsd ki!

Talan egy mély, hangos sóhajjal letépkedte a csomagról a papírt. Ahogy kivillant egy darabja a mustársága kabátnak, a félvér mozdulatlanságba dermedt. Már tudta mi az.

– Vidd tovább, ugyanazt a szellemet, amit ő képviselt, amire ő is feltette az életét – mondta elcsukló hangon a nő, s végigsimított Talan karján.

– Ez – a félvér hallhatóan nagyot nyelt, lassan bontotta szét a kabátot. –, az övé volt. Honnan?

– Nem az a lényeg – rántott a vállán Eli. – Itt van, és a tied. Viseld egészséggel!

Talan sűrűn pislogva igyekezett megállítani a szemében csillogó könnyeket, pedig már a torkát is szorította a sírás. Eli készségesen segítette rá, az Ivanra jellemző, bokáig érő mustársága bőrkabátot. A félvér végignézett magán, ahogy megfordult benne.

– No, hallod?! – Goran vállon csapta a vadászt. – Futkos az ember hátán a hideg, ahogyan mutatsz benne!

Testvére szavaira Eli is egyetértően bólintott.

– Mi lesz a házzal? – Talan válla felett nézett hátra Goranra. – Ki vigyáz rá, ha te jössz velem?

A fiatalember arcán halvány magabiztos mosoly jelent meg.

– Nem én vagyok az egyedüli farkas koldus – mondta olyan hangsúllyal, mintha ezt Talannak is tudnia kellett volna.

– Nem?

– Nem. Vagyunk páran. – Goran felszegve az állát, hosszú üvöltésbe engedte ki a hangját, mire egyre több válasz érkezett vissza rá. Félelmetes, hátborzongató kánon söpört végig az erdőn, az egész fennsíkon. Percekkel később is lehetet hallani még halkan, ki tudja milyen messziről.

– Wao – fújta Talan, mire a döbbenettől szóhoz tudott jutni. – Hát rendben. Akkor nem aggódom.

Az erdészháznál, most Goran és Eli búcsúzkodott úgy, mint hetekkel ezelőtt Talan és Dorothy.

– Vigyázz magadra!

– Rendben!

– Te is vigyázz rá, Talan! – fordult a félvér felé a boszorkány.

– Ti nők, hogy tudtok aggodalmaskodni?! – csóválta a fejét halvány mosollyal a vadász. – Nem lesz baja! Nagyfiú már!

– Hát persze! Attól még vigyázhattok egymásra – erősködött Eli.

– Igenis, anyucííí! – mondta elnyújtva, pimasz vigyorral Goran, aztán magához ölelte a húgát, de a lány játékosan hátba vágta miközben viszonozta a gyengéd búcsúzást.

– Nem fogom elrontani, ígérem! – hadarta Talan, Eli rosszhalló pillantására.

– Már elrontottad!

Talan felemelő érzésekkel a lelkében nézte a csodálatos tájat, ahogy elhúzott az erdő felett a helikopter. Azt hitte már semmi új és meglepő nem jöhet az életébe, mégis a pár hét alatt, fenekestől felfordult még a múltja is. Minden átértékelődött benne.

A Corbet villa felé érve, már messziről látta, ahogy a leszállópályánál ott ácsorgott Dorothy. Épp csak betonhoz értek a helikopter talpai, a nő siető nyújtott lépésekkel indult el felé. Szemében látszott a döbbenet, amikor Talan, Ivan egykori kabátjában szállt ki a gépből. Csak egy pillanatra torpant meg, aztán zavartan méregette a vadászt.

– Hűha! – vett egy nagy levegőt a nő, tekintete többször szánkázott végig a férfin. – Mi ez a stílusváltás?

– Az örökségemhez tartozik – biccentett Talan, majd kezét az ismeretlen fiatalember felé lendítette, aki éppen kiszállt utána a gépből. – Goran Fabian… Dr. Dorothy Corbet – mutatta be egymásnak őket.

Dorothy kissé hivatalosan nyújtotta a kezét a férfi felé, aki a több évszázados beidegződését nem bírta azonnal levetkőzni. Természetes mozdulattal hajolt meg és kezet csókolt a nőnek. Dorothy szemöldöke felszaladt egy pillanatra, elkerekedett szemekkel nézett fel Talanra, aki a torkát megköszörülve a könyökével oldalba taszította az egykori pásztort. Goran zavartan pillantott a vadász felé, aki egy gyors észrevétlen fejmozdulattal jelezte, hogy nem kell hajlongania. A fiatalember gyorsan felegyenesedett, s akár egy gyerek, aki valami rossz fát tett a tűzre, úgy lóbálta a kezét.

– Üdvözlöm – hadarta aztán, oldalra pislogva Talanra egy megerősítést várva a félvértől.

– Hello – Dorothy arcára halvány mosolyt csalt az idegen zavart viselkedése.

– Hello – utánozta le Goran a nő köszöntését.

Mindhárman elindultak a villa felé. Dorothy belekarolva Talanba, közelebb vonta magához a félvért, hogy odasúghassa a kérdését.

– Ki ez?

– Goran.

– Goran? – Dorothy a homlokát ráncolva nézett fel a férfire, aztán elkerekedtek a szemei, ahogy eszébe jutott az ügyintéző által elmondott történet. – Az a Goran? – ismételte el a felismerés hangsúlyával.

Talan pedig sokatmondó pillantással fúrta tekintetét a nőébe, miközben egy kimért bólintással meg is erősítette a válaszát.

– Igen, az a Goran!