TALAN - 21 - Egy még félelmetesebb szörnyeteg

Talan egész éjjel nem aludt. Hiába kakaskodott a kórházban, Nickhez nem engedték be, így a Corbet villában várta Dorothy jelentkezését. A doktornő Goran társaságában érkezett meg, amikor az óra már majdnem éjfélt ütött.

– Mi van vele? – Talan őszinte aggodalommal szegezte tekintetét a nőnek.

– Él – fújta fáradtan Dorothy, ahogy leroskadt az ebédlőasztal mellé az egyik székre. Goran néma kísérője volt. Megállt a nő mögött, s a tálaló szekrénynek támasztva a testét hallgatott.

– Mit adtál neki, Talan? – szakadt fel a nőből.

Talan kelletlenül rántott a vállán.

– Nem tudom a nevüket – motyogta – Csak rájuk nézek, és tudom, mire használjam őket.

Csend ült pár másodpercig az ebédlőre, amit a vadász tört meg a torkát köszörülgetve.

– Hogy van? – Egy csomó minden forgott az agyában, ahogy magányában várakozott és aggódott. Többek között, mi van, ha nem is ver már a szíve, ha a műszerek nem is jeleznek életfunkciókat, s ha Nicket elhurcolják valami laborba vizsgálgatni a történtek miatt?

– Fizikálisan, jól – Dorothy arcán vegyült az elismeréssel a fenntartás is. – Nagyon is jól, bármit is adtál neki.

– Hazaengedik?

– Ne aggódj, nem csináltál belőle zombit – dünnyögte az orra alatt Goran, tekintetét „Én szóltam!” kifejezéssel furta a vadászéba. – Dobog a szíve! – tette hozzá az egykor élt pásztor, mintha csak olvasott volna a félvér gondolatában.

Talan szégyenkezve pillantott oldalra, teste előtt keresztbe fonta karját. Még mindig csatázott benne a csakazértis nekem van igazam, az aggodalom és a megbánás.

– Lia?

– Hazakísérte – válaszolta kurtán Dorothy.

Talan zavart lett. Több érzelem csapott össze benne. Egyszerre volt hálás a nőnek és egyben dühös is lett rá. Valamiért úgy érezte, hogy ezzel a gesztussal hátba támadta őt a boszorkány.

– Nekem kellett volna…

– Te jobb, ha most a közelébe se mégy! – fojtotta a félvérbe a szót utasítóan a doktornő.

– Dorothy vállalt érte felelősséget, hogy ne vigyék a zárt osztályra – közölte szárazon Goran.

Talan megdöbbenve, kérdőn nézett a nőre, hogy többet is megtudjon.

– Nem tudom miket érezhetett, de teljesen kikelt magából. Ordítozott, hogy mondja meg valaki mi is ő – Dorothy fáradtan temette arcát a tenyerébe. Ujjaival átfésülte kusza tincseit, hogy összébb terelje, amik a laza kontyból kicsúsztak.

Talan előtt képek peregtek arról, mikor Nick kategorikusan kijelentette, hogy nem akar a világába belefolyni, ami vegyült azzal a lelkesedéssel, amikor készülődtek a bevetésre. A vadász vívódott, az között, hogy ő rángatta bele, s hogy az elsődleges véleménye ellenére, mennyire rákapott az adrenalin ízére a fiatal rendőr, ahogy belekóstolt a sűrűjébe.

– Sajnálom – dünnyögte Talan, aztán egy mély sóhajjal fordult, hogy visszavonuljon a magányába.

– Annyira felelőtlen vagy Talan! – fakadt ki Dorothy. – Hogy lehetsz ennyire önző? Neked semmi más nem számít csak az, amit te gondolsz helyesnek. Mint egy makacs, hisztis gyerek! Ami kell elveszed, és ha valaki nem ért veled egyet, az az ellenséged. Ráerőszakolod másra az elképzelésed, az akaratod! Ha nem jól sül el, jobb esetben egy sajnálommal elintézed. Azzal már tele van a padlás, Talan!

A félvér vadász torka összeszorult. Emlékek tódultak a fejébe, miközben kifejezéstelen arccal nézte a kifakadt doktornőt. A raktárépület, mikor zsákkal a fején kikötve talált rá a nőre, és amikor levette róla, s egymás szemébe nézve arra kérte őt, hogy engedje el.

„– Sajnos nem tehetem. Éhes vagyok!” – hallotta az akkor elhangzott saját szavait a férfi.

Minden összecsapott felette. Egy pillanatig átfutott az agyán, hogy védekezik, hogy érvel, aztán hirtelen már semmi értelmét nem látta. Újabb falakat emelt a lelke köré, idegennek érzett mindent és mindenkit. Belülről átjárta a hideg.

Nem tartozom ide!

Elárasztotta ez az érzés, ahogy vetett egy utolsó pillantást Dorothyra, aztán Goranra majd minden szó nélkül hátat fordított nekik aztán elindult az emeletre a holmijáért.

Táskájába gyűrte a legfontosabbnak tartott cuccait, amik zömében a fegyvereiből álltak. Hallotta az ajtót nyílni maga mögött, de nem érdekelte. Kizárta a külvilágot, miközben megint elárasztotta a makacs elhatározás a dac.

– Mit csinálsz? – kérdezte csendesen a doktornő, s keze már majdnem érintette a férfi vállát, mire Talan mintha csak megérezte volna a szándékát, odébb lépve tett egy hárító mozdulatot s szándékosan úgy pakolászott tovább, hogy távolabb kerüljön a nőtől.

– Nem menj el!

– Nem tartozom ide – dünnyögte az orra alatt, elrekedt hangon Talan, de nem nézett fel tevékenységéből.

– Dehogyisnem!

– Nem, Dorothy! – rázta a fejét.

– Látod, megint csak a magadét fújod!

– Igen – motyogta a vadász, s csak egy pillanatra nézett a nőre, ahogy megfordult és szembe kerültek egymással. – Én már csak ilyen vagyok.

– Nem akarlak elveszíteni, Talan!

– Gorannak több hasznát veszed – Talan kikerülte az ölelésre feléje nyúló karokat.

– Van fogalmad, hogy ezzel a viselkedéssel, forgatod azokban a kést, akiknek fontos vagy? Hidegen viselkedsz, makacsul dacolsz… – Dorothy dühösen vett egy mély levegőt. – Nem könyörgöm többet! – jelentette ki lemondóan, de határozottan.

Talan már az ajtót nyitotta, válla felett csak egy mondat erejéig nézett vissza a nőre.

– Soha nem is kértem, hogy tedd – dünnyögte és köszönés nélkül lépett át a küszöbön.

Dorothy tehetetlen fájdalommal a szemében, tekintetét körbevezette az üressé vált szobán. Az ágyon ott volt Ivan sárga kabátja, hanyagul ledobva. Összeszorult a nő torka, ahogy fojtogatták a könnyei. Ismerte már annyira a félvér vadászt, hogy tudta, magától soha nem fogja őt újra megkeresni.

Talan egykedvűen nyitotta kis bérelt garzonjának ajtaját. Mély hangos sóhajjal dobta a táskáját az ebédlőasztalra, tekintetét végigvezetve a hideg és üres, régi kis egy szoba konyhán. Testét hagyta a kanapéra zuhanni, karjait szétdobva, fejét hátra vetve a plafont bámulva meredt a semmibe. Kavarogtak az önvádló gondolatok a fejében.

Mindent elrontok! Minden, amibe fogok, kudarcba fullad! Ez vagyok én! Ez, aki csak parancsra ölni és gyilkolni tud. A jó szándékom és az álmaim egy szart sem érnek!

Lendületet vett és előredőlt felsőtesttel arcát kezeibe temetve térdeire könyökölt.

„A szörnyetegek ellen egy még félelmetesebb szörnyeteg kell!”

Hallotta Haley őszinte szavait, s maga előtt látta sötét, de tisztán csillogó szemeit, amikor ezeket mondta neki. Talan egyre sűrűbben pislogott az előtörő könnyektől. Nem tudta elengedni a lányt. Sem az emlékeiből sem a szívéből és a lelkéből. Fájt nélküle a létezés is a vadász számára.

A legfélelmetesebb szörnyeteg! – zakatolt az agyában, miközben körbenézett a félhomályban úszó kis helyiségben, s mindenről a félvér kamasz vámpírlány jutott az eszébe. Reszkető ujjakkal simított végig a kanapé huzatán, ahol először volt leírhatatlanul boldog vele, s ami még mindig halvány barna foltokkal őrizte annak az emlékét, amikor a lány elszántan vagdosta belé a kést. Ismét mélyponton volt a vadász lelke. A poklot járta. Kezeivel átkarolta a vállait, s ringatózó felsőtesttel próbálta kontrollálni magát, egyben tartani a testét, mert úgy érezte abban a pillanatban szétszakad a mellkasa, elviselhetetlen fájdalommal feszítette a kín. Egyre hangosabban nyögött, aztán ordítva engedte ki a hangját, a fájdalmát. Nem érdekelte ki hallja, és mit gondolhat. Újra és újra artikulátlanul ordított fel, míg összekuporodott testhelyzetben a padlóra nem csúszott s ott folytatta fájdalommal küzdő fetrengését. Kínok között húzta magához a táskáját és előkotorta belőle, a saját magának szánt gyilkos fegyvert. Sokáig szemezett vele, miközben megmagyarázhatatlan érzés kezdte elárasztani.

Magamért? Nem! Magamért nem teszem! – a kétségbeesés és kilátástalanság érzését lassan kezdte felváltani a megfontolt eltökéltség. Maga sem tudta miért jutott eszébe az a kamasz, akinek megölte a szüleit a szeme láttára a csatornában. Amilyen dühös elszántsággal mondta a szemébe, hogy egyszer meg fogja őt ölni, és ő megígérte a fiúnak, hogy életben fogja magát tartani, csak azért, hogy majd ő bosszút állhasson rajta szülei haláláért. Már-már elfeledkezett erről a harcban tett esküjéről, ami most kitartást adott neki.

– Tied a halálom, fiú! – suttogta a kezében forgatva a fegyvert. – Megesküdtem neked kölyök, úgy is lesz! A legfélelmetesebb szörnyet, te fogod megölni – dünnyögte a szavait, s lassan összeszedte magát. Elindult bevásárolni a számára szükséges dolgokat.

Vett egy új, minden célnak megfelelő kabátot. Egy földszínű félkabátra esett a választása, miután alaposan megvizsgálta mit és hová tud benne elhelyezni, mennyi rejtett zsebbel tudja még gyarapítani és mennyire észrevétlenül tudja benne elrejteni a szükséges fegyvereit. A csizmát lecserélte katonai surranóra, amit szintén át tudott alakítani a maga szükségletei szerint. A bevásárlások között a rendőrkapitányságra is bement és visszaadta a bevállalt fejvadász munkáit. Próbált puhatolózva érdeklődni Nick után is. Valamelyest megnyugtatta a hír, hogy a fiatal rendőr nem jelentett beteget, vagyis annyira rossz állapotban csak nem lehet, ha bevetésre kész.

Otthon újra pakolászásba, rendezkedésbe fogott. A kis garzont teljesen átalakította a maga igényeinek, valóságos kis erődítménnyé tette. Nem csupán rácsokkal erősítette meg az ablakát, és az ajtaját, de bevetette a boszorkánytól tanult keverékeket is. Közben kaját készített magának. A nagy sürgés-forgás, rendezkedés és pakolás közben a kezébe akadt a Dorothytól kapott kapszulás üveg. Egy darabig forgatta az ujjaival a tenyerében, aztán egy laza mozdulattal a kukába dobta. Miközben csillapította éhségét, a neten szörfölt és keresgélte azokat a rejtett hirdetéseket, reklámokat, ahol a fajtája szórakozott, és ahol a vadászoknak szóló megbízásokat tették fel.

Miután a gyomra már nem korgott s jó pár címmel és megbízással gazdagabb lett, kósza gondolata, hogy meglátogatja Nicket, elhatározássá érett.

Az ajtóban ácsorogva hallotta a kiszűrődő hangokat, és türelmesen várta a bebocsátást. Nem siettek ajtót nyitni, és a hangokból megállapította, hogy annyira letargiában sem lehet a fiatal rendőr, tagadhatatlanul női társasága volt. Zavart gyanú kezdett felkúszni a gerincén, ahogy hallotta a közeledő lépéseket, de szívdobogást nem érzékelt. Abban a pillanatban nyílt az ajtó, hogy tudatosult benne, hogy ez mit is jelenthet.

– Igen? – Lia állt előtte, a teste köré tessék-lássék módon tekert paplanban.

Talanban összecsaptak az érzelmek, s pillanat tör része alatt belé fagyott a szó.

– Talan? – A nő zavart lepettséggel vonta fel a szemöldökét.

– Nick? – kérdezte a félvér elrekedt hangon, majd a torkát köszörülgetve hozzátette: – Egyébként, hello.

– Ki az? – hallotta bentről a fiatalember vidáman csengő hangját, s pár másodperc múlva a halálból visszahozott rendőr is megjelent a nő mögött, a csípőjére tekert törölközőt igazgatva.

– Hello – köszönt a férfinek dünnyögve Talan kifejezéstelen arccal, tekintete akaratlanul siklott végig a két hiányos öltözetű ismerősén.

– Hello – Nick arcáról leolvadt a mosoly. – Mit akarsz?

– Csak… – rántott a vállán Talan egy suta kézmozdulattal – tudni akartam, hogy vagy.

– Megvagyok – fújta Nick, dühösen fúrta tekintetét a vadászéba. – Elizabeth segít feldolgozni, kezelni ezt a szart.

– Látom – motyogta Talan. – Ahhoz nagyon ért! Jó kezekben vagy! – szándékos szarkazmussal a hangjában nézett a nőre, akit szinte égetett a vadász tekintete, s beharapva ajkát, lesütötte a szemét.

Talan mély sóhajjal vette tudomásul a helyzetet.

„Ha meg akarod tudni valakiről, hogy milyen is valójában, adj neki hatalmat!” – jutottak eszébe Abraham Lincoln ismert szavai. Enyhe gúnyos mosolyra húzódott az ajka, miközben elöntötte az üresség, a hideg közöny.

– Hát – sóhajtott Talan, s a levegővel együtt engedte ki a szavait. – Minden jót nektek! – Zsebébe süllyesztette a kezét, ahogy fordult, és laza lépésekkel elindult a lépcsőház felé, közben két gyors mozdulattal oldalra billentve a fejét kiroppantotta nyakcsigolyáit. Az utcára érve, futtában megnézte mennyi pénz volt nála, aztán döntött. Ahogy felszállt a motorjára, már indította és az autós pihenő felé fordította.

Szilárd elhatározással menetelt át a parkolón, a kocsmahelységen egyenesen a pultig. Az alkalmazott már ismerős volt régebbről, mikor küldetését ment teljesíteni a különféle szerzeteknek pihenőt és szórakozást nyújtó helyre. Talant most a legkevésbé sem érdekelte, hogy a férfi felismerte-e őt vagy sem. Tekintetét az övébe furta, miközben át sem számolta a pénzt, amit a pulton az alkalmazott felé tolt.

– Szobát szeretnék – morogta az orra alatt mély rekedt hangján a vadász.

– Más egyebet a szoba mellé? – vigyorgott az arcába a pultos.

Talan egy határozott bólintással válaszolt csak, majd pillanatnyi gondolkodás után hozzátette:

– Ember legyen!

Kijelentésére az alkalmazott szemei egy pillanatra elkerekedtek, arcáról eltűnt a vigyor, de nem ellenkezett, nem fűzött semmi megjegyzést csak igenlőn billentette a fejét, miközben Talan elé csúsztatta a megszámozott szobakulcsot. A vadász magán érezte a helyiségben lévők tekintetét, ahogy elindult ki a motelszobák felé. Már ismerte a járást. Elsétált a parkoló mellett, s vetett egy pillantást a kulcson fityegő műanyag kártyán lévő fekete számra. Ugyanaz a szoba volt, ahol Haley anyját megölte. Megtorpant egy pillanatra, elszorult a torka, miközben érezte, hogy egyre gyorsabban vert a szíve.

Issstenemmm! – visított a fejében. Milyen gúnyt űz vele a sors véletlen fintora? Aztán egy mély sóhaj után újra elindult egyre lendületesebb lépésekkel. Ki akarta engedni a dühét, az elkeseredett fájdalmát, miközben rátörtek az emlékei.

Amikor belépett a motelszobába, hanyagul dobta a kulcsot az ágyra, tekintetét körbevezette az időközben átrendezett helyiségen. Cikáztak a gondolatok a fejében. Már nem is volt benne olyan biztos, hogy jó ötlet volt csupán egy emberi örömlányt kérnie. Túl dühös volt és éhes, ahhoz, hogy talán elveszítse maga felett a kontrollt. Igazság szerint meg sem tudta magyarázni így utólag, hogy miért kérte, hogy ember legyen, s ne inkább valami más, aki bírná is az ostromát, mint annak idején Deborah, Haley és Eli… Minden fájdalmas keserűsége összeszaladt benne, lehunyta a szemét, keze ökölbe szorult. Próbált uralkodni magán, amiben megzavarta a kopogás.

– Igen! – szólt ki hadarva, kissé zavartan. Az ajtón egy húszas éveiben járó fiatal nő lépett be. Nem tünt kiéltnek és tapasztaltnak. Elsőre Dorothyra emlékeztette a férfit, mire hallhatóan hangosan nyelt.

– Lorelei – mutatkozott be szelíd hangon a lány. Talan próbált olvasni a fiatal nő szemében, hogy mennyit árulhattak el neki róla, és milyen együttműködésre számíthat tőle. Mennyire fél?

– Mióta dolgozol itt?

A lány tanácstalanul vállai közé húzta a nyakát miközben áttúrta félhosszú, barna haját.

– Egy ideje – biggyesztette az ajkát. – Fontos ez?

– Hát, ha neked nem, nekem pláne nem – morogta Talan, azzal egy mozdulattal feltúrta az ágyat, amit a nő jelzésnek vett és elindult felé. A vadász kirántotta az ágynemű alól a lepedőt, és több csíkra szakította. Lorelei megtorpant, idegesen pislogva figyelte a férfi ténykedését, miközben néha válla felett az ajtó felé pillantott. Ahogy Talan feléje fordult ő abban a pillanatban indult volna a menekülést választva, de a vadász gyakorlott gyors mozdulattal kapott utána, s ahogy a mellkasához pördítette a lányt, összefogta a csuklóját.

– Mit akarsz? – Lorelei mocorgott, tekergett a karjában, ahogy próbált szabadulni.

– Még nem egészen tudom – motyogta Talan. – Majd kialakul. – Tekintetét végigvezette a mennyezet gerendáján, átvetette rajta az alkalmi kötelet, s a feje felé húzta vele a nő kezeit.

– Hé!

Talan figyelmen kívül hagyta a nő tiltakozását. Lerángatta a kispárnáról a huzatot, s a döbbent nő fejére húzta.

– Mi a francokat csinálsz? Hé! Eressz el! – a fizetett örömlány próbálta kiszabadítani a kezeit, aztán kétségbeesése csak nőtt, amikor érezte, hogy erős kezek megragadták a bokáját és azt is összekötözték.

– A francba! Nem volt szó semmi extráról! Engedj el, mert sikítok!

Talan miután végignézett a művén, magára hagyta a vergődve szabadulni próbáló nőt. Átment a kocsmába, vett egy üveg whiskyt, és azt lóbálva visszaballagott a motelszobába. A kikötözött prostituált mindaddig csendben volt, amíg meg nem hallotta, hogy valaki belépett a helyiségbe.

– Maga az? – forgolódott a hangok, a lépések irányába, de a fejére húzott ágyneműtől nem látott semmit. – Hé! Engedjen el! Kérem! – A vakon kikötözött, magára hagyott lány felháborodott dacos viselkedése leszelídült, a bizonytalanságtól és kiszolgáltatott félelemtől. Csak zajokat hallott, hogy valaki némán járkált a szobában, körülötte.

Talan felbontotta az italt, s egy húzásra leöntötte a felét a torkán, miközben maga alá húzott egy széket, a lábát pedig feldobta az asztalra. Hagyta, hogy vigyék az emlékek, ahogy az erős italt kortyolgatta. Hol hátravetett fejjel lehunyta a szemét, hol a kikötözött nőt méregette. Miután kiitta az üveg tartalmát, kiengedte az ujjai közül, kissé odébb pöckölve, hagyta a padlón tovább gurulni. Felállt és körbesétálta a tehetetlenül sorsára várakozó örömlányt. Érezte, hogy égnek a szemei és pontosan tudta, hogy ez mit jelent. Éhes volt. Minden tekintetben. Hangosan vett egy mély lélegzetet, ahogy végigsimítva a nő testén a nyakába hajolt. Lorelei izmai megrándultak a váratlan érintésre.

– Ne bántson – suttogta a nő. – Kérem! Ugye nem fog bántani?

Talan elengedve a füle mellett a szavakat, simogatva kezdett belefeledkezni a kifizetett prostituált testébe. Vitték az ösztönök az érzések és az éhsége. Egyre szenvedélyesebben húzta magához, harapdálva csókolta végig a lány nyakát, türelmetlenül túrta félre a válláról a testhezálló ruhát, majd végigsimítva az oldalán, a derekáig húzta azt. A nő combjai alá markolva eszébe jutott, hogy a lábait is összekötözte. Leguggolt, s kapkodva vette elő a karambitot a kabátjából. Mielőtt elvágta volna rátörtek az emlékek, s megállt egy pillanatra a mozdulatban.

– Ne ficánkoljon, mert még megvágom – motyogta Talan, felidézve akkori szavait.

– Rendben – lihegte suttogva a prostituált, miközben hevesen bólogatott.

Talan felegyenesedett, lassan, simogatva, végigvezetve a tenyerét Lorelei combjain. Most már a csípőjére tudta húzni a nő lábait, miközben saját nadrágját megoldotta s arcát újra a nő kellemes illatú, meleg bőrébe fúrta. Igaz nem tiltakozott az örömlány, de kezei alatt Talan érezte, hogy Lorelei remegett. Eleinte puhán harapdálta a lány nyakát, vállát, aztán egyre jobban utat törtek éhes ösztönei. Morogva feledkezett bele a minden szempontból kívánatost test élvezetébe. Lassan végigvezette a nyelvét előtörő fogain, amik kicsit megemelték az ajkait, s egyre bátrabban, éhesebben harapdálta a nő bőrét. Sodródott a határ felé, égtek a szemei, ahogy felvették a rikító borostyánsárga színt, a sóvárgó éhségtől, a vágytól. Érezni akarta a nő bőrét, miközben egyre hangosabban hallotta az erekben áramló vért, a szaporábban verő szívet. Nyögve merült el az örömlány testében, markolászva húzta, szorította magához, ahogy ütemesen mélyre mozdult benne. Egyre jobban zavarta a nő fején lévő párnahuzat. Nem azért mert látni akarta élvezete tárgyát, hiszen tudta kit tart a kezei között, hanem azért mert az útjában volt az anyag. Egyre szenvedélyesebben és vadabbul tette magáévá, míg végül dühösen rántotta le a huzatot a fejéről, hogy jobban a nyakához férhessen. A földre engedte azt, miközben farkasszemet nézett Lorelei rémülettől elkerekedett szemeivel. A lányban a levegő megakadt, ahogy belenézett a borostyánsárgán izzó szemekbe, s az ajkak alól kivillanó fogakon meglátta a vért. Rádöbbent, hogy a félelmetes szerzet mire készült, de nem jött hang a torkán, csak minden izma megfeszülve olyan mértékben kezdett el remegni, mint aki sok mínusz hidegben reszketve fázik. Talant megállították az emlékek, ahogy szemezett a rémült nővel. Mozdulatlanságba dermedve nézte a fiatal formás arcot.

Reszket a félelemtől! – hezitált, hogy folytassa-e vágyának kielégítését. Izmai megrándultak a vállában, mintegy sürgetve őt.

„Ami kell elveszed, és ha valaki nem ért veled egyet, az az ellenséged. Ráerőszakolod másra az elképzelésed, az akaratod! Ha nem jól sül el, jobb esetben egy sajnálommal elintézed. Azzal már tele van a padlás, Talan!” – ordítottak a fejében Dorothy nem is olyan régen elhangzott dühös szavai.

Mi van, ha nem tudok leállni, és megölöm? – zakatolt tovább az agyában, miközben már mélyülő zihálással próbálta magát csillapítani, visszafogni. Küzdött az ösztönei ellen.

 – Te, akarod folytatni? – a kérdés az örömlányt is meglepte, hosszú másodpercekig csak pislogva nézett a lassan fakuló szemekbe. Nem tudta, mondhat-e nemet, némán remegett a teste a félvér kezei között.

– Akarod? – ismételte meg szinte felszólításként Talan, s jobban magához szorította a nőt, mire az megrázta a fejét.

Talan vívódott, miközben tekintetét még mindig a lányéba fúrta.

Döntött.

Lassan kicsúszott a nőből, egyik kezével földre engedte, a másikkal megigazította magán a nadrágot. Lorelei szemei egy pillanatra elkerekedtek, amikor Talan elővette a karambitot. Büntetésre számított a válaszáért. Ösztönösen szorosan hunyta le a szemeit, s várta mit tesz a vadász, ahogy újra közelebb lépett hozzá. Érezte, hogy a kezei szabaddá váltak, s egy megkönnyebbült sóhajjal hagyta a teste mellé zuhanni őket. Idő kellett a nőnek, míg felfogta, hogy a rémálom véget ért. Még akkor is remegve a vállait átölelve állt a szoba közepén, amikor Talan kilépett az ajtón, maga mögött hagyva az édes, csábító kísértést.

Talan, arcába lógó frufruja mögül figyelte az asztal túloldalán vele szemben ülő farkas klán vezért. Mögötte négy, fenyegető külsejű termetes alakváltó állt, akik a testőrségéhez tartoztak. Mellette fiatal nő ült, feltehetően a lánya, mert a hasonlóság tagadhatatlan volt. Lawrence McElhanely, nem nézett ki többnek egy fitt negyvenestől. Elegánsan öltözött, s a legtöbb farkas alakváltóval ellentétben, akik általában félhosszúra növesztett frizurát viseltek, neki katonásan rövidre vágott fekete haja volt. Szakálla extravagáns formája, irritáló, szúrós tekintete, igazi seggfejjé tette Talan számára a vezért. A vadász inkább tulajdonított volna több figyelmet a Lawrence mellett ülő fiatal lánynak. Veronica McElhanelyből áradt az energia. Rendetlenül kócos hihetetlen sötét, hosszú hajzuhataga, fekete gyémántként csillogó szeme, érzékien telt ajka, két lábon járó erotikus csábítás volt a félvér vadász szemében. Talan közönyösnek tűnő pillantásokat vetett néha a fiatal nőre, de a testén nehezen tudott uralkodni. Olykor meg-megrándult egy-egy izom a vállában, lapockájánál.

Lawrence egy barna, kopott utazótáskát tolt Talan felé.

– Tudom, hogy rengetegnek tűnik a munkáért ez az összeg – mondta színlelt szomorúsággal az alakváltó – de a testvérem! A bátyám! Évek óta zavart, elveszett a személyisége, meghasadt a tudata a családja elvesztése miatt. De most már nem csak saját magára veszélyes, hanem másokra is! Évekkel ezelőtt már kaptunk híreket felőle, de akit felfogadtam, nyomát vesztette. Akkor ölt! Nem kevés erőfeszítésembe került eltusolnom a dolgot. – McElhanely megköszörülte a torkát. – Aztán azt rebesgették, hogy meghalt. De most megint támadott! Ráadásul egy szövetségesünk fiát! Biztos, hogy ő volt. Veszélyt jelent az ott lakó emberekre, és aláássa a szövetséget. Nekem fáj a legjobban, hogy ezt kell tennem, de visszafordíthatatlanul meghasadt a személyisége, az elméje.

A vadász nem igazán akarta sokáig hallgatni a klán vezér magyarázkodását. Egy hangos sóhajjal közelebb húzta magához a pénzzel teli táskát.

Talanban kavarogtak a gondolatok. Hezitált, hogy vállalja-e a munkát, hiszen akkor vissza kell mennie Clear Creekre. A fizetség viszont rengeteg volt!

Végül döntött.

– Rendben – dünnyögte miközben tekintetét sokadjára vezette végig a vezér több mint kívánatos lányán, aki hasonlított inkább egy fekete nagymacskára, mint egy farkasra.

Lawrence arcán elégedett, visszafogott vigyor jelent meg.

– Remek! Köszönöm! – bólintott, s az asztal felett a kezét nyújtotta a vadász felé. – Úgy tudom Ivan Maxon óta maga a legjobb!

Talan a név hallatán, tekintetét a férfiébe furta, majd a kezére siklott a pillantása. Nézte egy darabig, aztán úgy döntött nem fogadja el azt. Egy hangos sóhajjal felállt, a vállára lendítette a táskát.

– Majd jelentkezem, ha végeztem – dünnyögte, s ahogy elfordult az asztaltól, még végigmérte Veronicat. A lány tekintetében tagadhatatlanul ott volt a nyílt érdeklődés a vadász személye iránt. Talan ajka kétértelmű halvány mosolyra húzódott, amit a McElhanely utód ugyanazzal a sokat sejtető, visszafogott mosollyal viszonzott, ahogy tekintetük egy pillanatra találkozott.

Talan hihetetlenül kifinomult hallásának köszönhetően, még hallotta, mielőtt ki nem lépett a benzinkúti pihenő ajtaján, ahogy az apa a lányát dorgálta.

– Ha még egyszer meglátom, hogy így néztek egymásra, sok apró cafatokban látod viszont!

Amire a temperamentumos nőstény alakváltónak, csak ennyi volt a válasza:

– Ch!

Clear Creek! Újra Clear Creek! – zakatolt Talan agyában, miközben a kanapén hanyatt feküdve, a plafont bámulta. Aztán hirtelen elhatározással ülésbe fordult. Döntött, és a kivitelezés is végigszaladt a gondolataiban, amitől elárasztotta a megkönnyebbülés. Mintha a sorsa, a végzete beteljesülésének a végéhez közeledett volna.

Felpattant, magához vette kulcsait, s újra elment az autós pihenőbe. Odaérve, céltudatos elhatározással ment a pulthoz, s pénzt tett az alkalmazott elé.

– Loreleit keresem.

A válasz pár másodpercig elmaradt, a férfi kutatva nézett a vadász szemébe, aztán egy hangos sóhajjal bólintott.

– Szobát?

– Nem – intett a fejével Talan. – Itt megvárom.

A pultos szemöldöke egy pillanatra felszaladt, aztán a fejét billegtetve rántott a vállán, ahogy elvette a pénzt.

– Szólok neki – motyogta és eltűnt a hátsó szobák felé vezető szűk folyosón.

A barna hajú fiatal lány vegyes, zavart érzelmekkel az arcán jött nem sokkal a férfi után. Lassú mozdulattal csúszott az asztal mögé Talannal szemben.

– Itt vagyok – mondta csendesen – Mit akar? Nem kért szobát…

Talan megköszörülte a torkát, rengeteg gondolattal a fejében nézett végig a nőn.

– Mert nem dugni akarok – motyogta az orra alatt.

– Értem.

– Meg szeretnélek bízni valamivel. Nem kérem ingyen!

– Igen? – Lorelei szemöldöke felszaladt, tekintete felélénkült.

– Gondolom te is tudod, hogy itt sok mindenki megfordul.

A nő válaszképpen bólintott.

– Szerintem nem én voltam az egyetlen nem egészen ember, akivel eddig dolgod volt. Engem egy Semaj Grimmet érdekelne. Félvér alakváltó. Most olyan tizenkilenc, húsz év körüli lehet.

Lorelei állva a vadász tekintetét hallgatott.

– Nem vagyok spicli – mondta pár másodperc után sértetten a lány.

– Nem akarom kinyírni – dünnyögte Talan. – Küldenék neki valamit. Ismered?

– Nem, de megkereshetem. Mit kéne átadnom?

– Ezt. – Talan előhúzta kabátjából a gondosan, bőrbe csomagolt fegyvert s a nő felé tolta. – Egy üzenet is lenne mellé.

A lány épp csak bólintott, ahogy közelebb húzta magához a küldeményt.

– Akit már rég meg akar ölni, Clear Creek-en van! Ott vár rá, ahogy azt megígérte neki. Ezt használja! – Talan fejével a becsomagolt fegyver felé bökött. – Csak ezzel tudja őt megölni!

– Mit mondjak, ki küldi?

A vadász nemlegesen rázta meg a fejét, elmerengő tekintettel nézett túl az ablakon, ahogy kényelmesebben hátradőlt a széken.

– Ne mondj nevet! Olyan, aki tartja az adott szavát!

– Rendben – bólintott határozottan a lány, ujjait úgy kulcsolt a csomagra, mintha imádkozna.

Pár másodperces csend után, Talan újabb kérdéssel állt elő.

– Te, ezt akarod csinálni?

– Tessék?

– Így akarod leélni az életed? – kérdezte más szavakkal a vadász, tekintetét körbevezette a helyiségen.

Lorelei a vállát vonogatta, szeme fátyolos lett.

– Van, hogy az ember megalkuszik a sorsával. Ez van. Mikor a városba jöttem, senkit nem ismertem és egyedül itt kaptam úgy szobát, hogy egy fillérem nem volt. – Talan hallgatva a nő rövidre fogott történetét, Haley jutott róla eszébe. Miután megölte az anyját, a félvér kamaszra is ugyanez a sors várt volna.

– Most pedig már nincs más választásom – zárta le egy vállrándítással kísérve a lány.

– És ha lenne?

– Nincs annyi pénzem, hogy elmenjek innen – rázta meg a fejét Lorelei.

– És ha lenne? – ismételte meg Talan nagyobb nyomatékkal a hangjában.

– Viccelsz? Már itt sem lennék! – fakadt ki visszafojtott hangon a fiatal nő.

A félvér, tekintetét a lányéba fúrta.

– Van valami cuccod, amihez ragaszkodsz?

A lány szemöldöke lepetten megemelkedett, aztán tekintetét zavartan kapkodva próbálta felfogni mi is lehet a férfi szavai mögött.

– Nem igazán – hebegte bizonytalanul.

– Akkor gyere! – Talan ahogy nagy lendülettel felállt, intett a fejével.

– Hová?

– Majd meglátod!

Lorelei egyre szaporább lépésekkel próbálta követni a kijárat felé induló félvért.

– Hé, Lorelei! – szól utánuk a pultos. – Egy óra múlva kliensed lesz!

– Felmondott! – vetette vissza a válla felett Talan, miközben egy védelmező gesztussal kiterelte maga előtt a lányt az ajtón.

A férfi nem bátorkodott semmilyen ellenvetésre. Ő élni akart. Még emlékezett arra, ahogyan a vadász egykor kivitte a helyről Haleyt.

Talan a fiatal nőt felvitte a lakására. Kitárta előtte az ajtót, előre engedte, sőt még egy tessékelő mozdulattal is biztatta a lányt, hogy átlépje a küszöböt.

– Én hajnalban elutazom – hadarta Talan, közben elkezdett pakolászni. – Nézz szét nyugodtan. Nem nagy, de egy embernek azt hiszem, tökéletesen megfelel.

– Tessék? – Lorelei szemei zavartan kerekedtek el.

– A tied!

– Mi?

– Ez! – Talan megállt egy pillanatra a csomagolással, kezét lendítve körbemutatott, majd felkapta a pénzzel teli táskát és az asztalra tette. – Ez meg rezsire, meg miegymásra.

– Tessék? – Lorelei próbálta felfogni a csodát, hogy nem álmodik, az alkalom a kitörésre, hogy megváltozzon az élete, valóságos.

– Azt mondtad, ha lenne rá lehetőséged változtatnál. – A vadász vállai közé húzta a nyakát. – Hát itt a lehetőség!

– Ez most miért? Hogy? – hebegte pislogva a lány, még mindig a bevállalt kis csomagot szorongatva a kezében.

Talan hanyagul rántott a vállán.

– Annak veszed, aminek akarod! Fizetség, vagy szívesség. – A félvér széttárta kezeit. – Mit bánom én! Én elutazom, és ide, már nem jövök vissza. Üresen maradna, tutira fel is törnék egy idő után, szóval kárba veszne. Neked viszont segít!

– Köszönöm! – szakadt fel a fiatal nőből, s Talan felé indult, a vadász viszont hátrébb lépett, s kitartva a kezét megállásra késztette a lányt.

– Nem kell hálálkodnod! – köszörülte meg a torkát Talan. – Gondolom életben is akarsz maradni – motyogta, azzal hátat fordított neki és tovább folytatta a csomagolást. – Szóval hajnalban indulok, de attól használhatod az ágyat! Én majd elalszom itt a kanapén.

Lorelei egy darabig céltalanul sétálgatott a lakásban, nézelődött, lopva pislogott olykor jótevője felé, miközben a vadász pakolászott.

Talan egy kulcscsomót tett az asztalra. Néhány pillanatra megrohanták az emlékek, miközben levette róla a kis garzonhoz tartozót, hogyan végzett annak egykori tulajdonosával, az apjával. Aztán a többit egy hangos sóhajjal a kukába dobta. A fiatal nő szemöldöke érdeklődve megemelkedett, ahogy figyelte a férfit.

– Tessék. – Talan Lorelei felé tolta a kulcsot. – Én még elintézek pár dolgot, te meg, ha úgy gondolod, vásárolj be, vegyél, amit akarsz. Töltsd fel a lakást az igényeid szerint – sorolta a félvér egy suta mozdulattal körbemutatva, majd a torkát köszörülgetve áttapogatta zsebeit, leellenőrizve hogy minden nála van-e amire épp szüksége van. – Az ajtót nyugodtan magadra zárhatod, nekem is van kulcsom, csak ne hagyd benne. – Lorelei most először látott egy halvány mosolyt a vadász arcán. Miközben alaposabban megfigyelte segítőjét, néha bólintott a félvér instrukcióira, tanácsaira.

Talan még körbepillantott, aztán csak intett köszönés helyett.

– Majd jövök – motyogta, azzal sietve hagyta el a lakást.

A temetőbe ment, anyja sírjához. Elbúcsúzni. Fogalma nem volt meddig kuporgott a néma fehér sírkő előtt, sokáig a fekete rózsát is csak elgondolkodva forgatta az ujjai között.

– Ide már nem jövök többet – sóhajtotta. – Igazad volt, hogy meg sem kellett volna születnem, mert baromi sok szarságot csináltam. De ennek hamarosan vége. Mostanra értettelek meg, és nem haragszom semmiért. Ígéretet tettem neked, amit remélem sikerült is valamelyest betartanom. Fentről láthattad, ha figyeltél rám egy kicsit is, hogy sok szörnyeteget megöltem. – Talan nagy levegőt vett, nehezen jöttek a szavak, s miközben beszélt, akaratlanul sűrűn pislogott arra, amerre Haleyt látta annak idején egy másik sírnál. – Nem hiszem, hogy találkozni fogunk a túlvilágon, mert én biztosan a pokolba kerülök. – Elmerengő félmosollyal törölte szárazra a szemeit. – Biztos csodálatos anya lettél volna, ha nem ilyen gyereket hozol a világra, mint én. Azért szerettem volna, ha büszke lettél volna rám, nem pedig… Sajnálom anya.

Hirtelen felállt és siető léptekkel hagyta maga mögött a temetőt. A félvér kószált még a városban, mondhatni elbúcsúzott a helyektől, amikhez valamilyen emlék kötötte. Elment a raktárépület előtt, a gyorsbüfébe is bement, aminek az ablakából meglátta a padon ücsörgő kamasz Haleyt. Már esteledett mikor hazafelé vette az útját. Nem akart már a lakásában sem zavarni sok vizet. Úgy gondolta pont elég, ha estére hazamegy.

Ahogy a lakótömbhöz ért, kifinomult hallása élesre állította érzékszerveit, vészjelzőit. Egyre egyértelműbben hallotta a dulakodás hangjait. Izmai nekifeszültek, ahogy kettesével, hármasával szedte fel a lépcsőfokokat. A lakás ajtaja résnyire nyitva volt, s tagadhatatlanul felismerhetőek voltak a küzdelem zajai. Minden finomkodás nélkül lökte be maga előtt az ajtót. A látvány, ami a szobában fogadta egy pillanat alatt cselekvésre sarkallta.

Lorelei csak egy pillanatra látta feltűnni támadója háta mögött a megnyúlt állkapcsot és a dühösen, borostyánsárgán izzó szemeket. A vér, ami fröcskölve tört elő a feltépett torokból őt is elérte. Sikítva csúszott még hátrább a földön a falig, az ágy védelmébe kucorogva, s elkerekedett szemekkel, lesokkolva nézte végig, ahogy Talan egy újabb harapás után elszakította a fejet a testtől, amit aztán fújtatva hagyott a padlóra esni. Mély, lassuló légzéssel állította vissza megemelkedett adrenalinszintjét, száját, arcát kabátja ujjába törölte.

– Istenem! – zokogta a lány, s karjaival, amik tele voltak vérző vágásnyomokkal, az egész fejét védekezőn takarta be.

Talan hideg tekintettel rugdosta úgy a fejet, hogy lássa az arcot. Az autóspihenő pultosa volt. Dühös tekintettel fordult az ágyhoz lapuló, remegő nő felé.

– Ez meg mi a szart keresett itt? – A vadász hangja egészen mélyről jött, fenyegetően. – Hogy a büdös francba talált ide? – Talan megindult a lány irányába, kezét a fejét vesztett test felé lendítette.

– Követett! – zokogta Lorelei, de nem is mert, felnézni a félvér vadászra.

– Hogy-hogy követett? – Talan durván rántotta fel a padlóról a félelemtől reszkető lányt.

– Ott maradtak az irataim…

– Te visszamentél oda? – dörögte a vadász Lorelei arcába. – Mi a rohadásért?

– Ne haragudj!

– Azt mondtad már semmid nincs ott!

– Ne haragudj! – ismételgette a lány, miközben kezeit kétségbeesetten, védekezőn tartotta maga előtt.

Talan odébb taszítva engedte el, aztán elfordult tőle, próbált higgadni. Nem akart kárt tenni az egyébként is szerencsétlen sorsú lányban, egy felelőtlen döntése miatt.

– Tanuld meg használni az eszed, kislány! Ha már nem leszek itt, nem lesz, aki egy meggondolatlan döntésed után megvédjen! – vetette oda a válla felett a fiatal nőnek Talan, miközben a szétszaggatott testet méregette. Tagadhatatlanul éhes volt, s a sors, a helyzet, tálcán kínálta neki az élelmet.

Döntött.

Megindult ki a konyhába, s menet közben felmarkolta egyik kezébe a testet, a másikba a fejet.

– Ha jót akarsz magadnak a következő pár órában a szobában maradsz – dünnyögte a félvér, s átlépve a küszöböt, lábával belökte maga után az ajtót.

Lorelei szót fogadott. Így Talan teljesen átadhatta magát állatias tudatával a táplálkozás élvezetének. Amit meghagyott a testből, egy nagyobb méretű fekete, erős nejlonzsákba pakolta, aztán tusolni ment. Jóllakott higgadtságban, hosszan engedte magára a vizet, lemosva a vért a testéről. Mikor hanyagul a derekára vetette a kanapét takaró pokrócot, még érezte, hogy a szobában a lány nem aludt. Talan is sokáig nézett a semmibe a sötétségbe borult helyiségben. A gondolatai és az élesre állított érzékszervei, a kifinomult óvatossága, éberen tartotta. Hallotta minden mozgását a fiatal nőnek, még a bizonytalan sóhajtozásait is. Mikor nyílt a szoba ajtaja, a vadász, alvást színlelve lehunyta a szemét, de közben Lorelei minden lépését követve hallgatózott, hogy meztelen talpakkal, óvatosan, merre lépdelt a nő. Érezte, ahogy megállt felette a lány és őt figyelte. Talan izmai ugrásra készen megfeszültek, számítva minden váratlan és alattomos támadásra. De nem történt semmi. Hosszú percekig állt felette a fiatal nő, ami már kezdett a vadásznak bosszantó és egyben kényelmetlen lenni.

– Ennyire buta, vagy ennyire vakmerő vagy? – morogta Talan, megtörve a csendet.

Lorelei összerezzent a váratlan hangra, szemei egy pillanatra elkerekedtek.

– Tessék? – hebegte zavartan.

Talan kinyitotta a szemét, tekintetét a nőébe furta.

– Volt már, aki ugyanígy felém állva bámult – dünnyögte a vadász, közben igazított a testét takaró pokrócon. – Megöltem volna, ha nem lett volna már eleve halott.

– Nem akartalak zavarni, csak… – hadarta Lorelei, majd beharapva ajkát hirtelen elhallgatott.

Talan szája egy alig félmosolyra húzódott, lusta mozdulattal ülésbe fordult a kanapén, újra igazítva a takarón, hogy megfelelően fedje.

– Hajtott a kíváncsiság, hogy mit csináltam vele? – A vadász a fejével a sarokba támasztott fekete zsák felé bökött, majd tekintete végigsiklott a nőn.

Lorelei nem válaszolt, kínosan billegett meztelen talpán.

– Nem tudom mikor akartál menni – rántott a vállán a lány. – Csak bocsánatot akartam kérni, hogy bajt okoztam – hadarta. – Megmentetted az életemet. Köszönöm!

– Megsérültél? – Talannak csak most jutott eszébe, hogy annyira elvonta a düh és az éhsége a figyelmét, hogy jól magára hagyta a nőt a szobában, minden segítségnyújtás nélkül. Felállt, közben csípője köré tekerte a pokrócot.

– Semmi komoly! Nem! – Lorelei elkerekedett szemekkel hátrébb lépett. – Jól vagyok!

Talan megmosolyogta, ahogy a lány láthatóan tartott tőle, mégis erősnek akarta mutatni magát.

– Nem bántalak – mondta csendesen a vadász, majd a lány nyakába hajolva a fülébe súgta: – Már nem vagyok éhes, kajáltam! – A félvér szándékos szarkazmussal tett megjegyzésére, Lorelei hallhatóan nagyot nyelt.

Talan felkapcsolta a konyhapult felett a világítást, s határozott mozdulattal a fény irányába terelte a lányt.

– Na, mutasd!

Lorelei ujjai remegtek, ahogy levette a vállán tátongó mély sebről a kezét. Még mindig véreztek a kés okozta vágások.

– Semmi komoly? – A vadász a tekintetét a nőébe furta, mire az makacsul összeszorított ajkakkal elfordította a fejét. – Összeszabdalta a karodat, – Talan két ujja közé fogva a lány állát félrebillentette annak fejét – majdnem elvágta a nyakadat, de egyébként semmi komoly. Jah!

Talan némán hozzáfogott nem mindennapi módon, ellátni Lorelei sebeit, amiket apránként, egyiket a másik után fedezett fel a testén. A maga által készített főzeteket és kenőcsöket használta. Lorelei érezhetően remegett, miközben a vadász szakszerűen összevarrta a nyakán tátongó vágást is. A nő döbbenten tapasztalta, hogy Talan bármit is használt, de fájdalommentessé tette a beavatkozást.

– Köszönöm – rebegte a lány zavart szégyenkezéssel pislogva a félvérre.

Ahogy tekintetük találkozott, a férfi látta a nő szemében a félelmet, a bizonytalanságot.

– Nem nyúlok hozzád – dünnyögte Talan, bár tagadhatatlanul vonzotta Lorelei testének látványa, amit egy félcombig érő könnyű anyagú tunika takart. – Csak ha akarod – tette hozzá, azzal a nem titkolt reménnyel, hogy esetleg férfias éhségét is csillapíthatja. Nem kapott választ. Lorelei tanácstalanul pislogva nézett fel rá, mire a félvér egy hangos, mély sóhajjal végül hátat fordított a nőnek és elindult a kanapé felé.

– Aludj jól! – motyogta, s nekikészülődött, hogy visszafekszik, és hajnalig még megpróbál aludni egyet.

Egy bizonytalan, alig érintés volt, amit a hátán érzett a vadász, mire megállt a mozdulatban.

– Akarom – suttogta Lorelei, annak ellenére, hogy sütött belőle a félelem.

– Biztos? – kérdezte Talan a válla felett, mire a lány apró bólogatásokkal felelt.

Talan a nő felé fordult, egyik kezével letúrta csípőjéről a pokrócot, a másikkal húzta magához a lányt, ő maga pedig lassan leült a kanapéra. Két kézzel simított fel Lorelei combján, egészen a tenyérnyi fehérneműig, ami halk pattanással adta meg magát a gyengéd erőszaknak, amivel a félvér elszakította azt. Az ölébe terelte a lányt, miközben egyre bátrabban hámozta ki a ruhából. Simogatva túrta fel a testén a tunikát, végigcsókolva, ajkával harapdálva a szabaddá tett puha, meleg bőrt. A nő első, mély, remegő sóhajára elengedte az eddig visszatartott szenvedélyes vágyát. Egy határozottabb mozdulattal jobban magára húzta a finom vonalú törékeny testet, s lendületes fordulattal maga alá gyűrve betakarta, s lassan egész súlyát ráengedte a lányra. Csípőjével a combjai közé furakodva dörgölőzött hozzá, egyre hevesebben esett neki, mindenét érezni akarta.

„Ember lenni! Mindenhol! Mindig! Minden körülmények között!” – jutottak a félvér eszébe egykori tanítója szavai. Még mindig érezte a lány félelmét, bizonytalanságát, viszont azt is, hogy nagyon igyekezett neki megfelelni.

– Hé! – Talan a karjára támaszkodva megemelte a felsőtestét, hogy lássa a nő arcát. – Nem mondod, hogy ilyen, ha te is akarod – morogta.

– Bocs – hebegte a lány. – Hogy szeretnéd? Mit csináljak?

– Kislány, azt mondtad, hogy akarod. Ez nem munka! Az az idő elmúlt! Lazulj el!

– Már megbocsáss, de az első találkozásunkkor kikötöttél, és úgy estél nekem, hogy világítottak a szemeid meg kinn voltak a fogaid! Nem is olyan rég a szemem láttára tépted le valakinek a fejét, és a sarokban tartod a maradékát, amit meghagytál belőle – fakadt ki Lorelei. – Hogy a viharba lazuljak el?

Talan ajka szemtelen vigyorba szaladt, ahogy látta a lány arcán az azonnali megbánást a kirohanásáért, aztán hirtelen egy lendületes mozdulattal lefordult vele a padlóra, magára rántva, de vigyázva, hogy ne üsse meg magát a nő. Lorelei szemei egy pillanatra elkerekedtek a döbbenettől, ijedten kapaszkodott a félvérbe, ahogy egy elfojtott halk sikoly is elhagyta a torkát.

– Hogy mit csinálj? – Talan kezei simogatva megindultak felfedezni a nő testét. – Bármit, csak ne a félelemtől reszkess! – Miközben tekintetét Lorelei idomain legeltette, eszébe jutottak Haley szavai.

„Egy még félelmetesebb szörny.”

– Szóval, itt van ez a szörny, akivel azt csinálsz, amit akarsz – vonogatta a szemöldökét a félvér. – Na, mit szólsz hozzá?

– Nem tudom – kuncogta el magát Lorelei, s zavart, félszeg mosollyal beharapta ajkát.

– Soha vissza nem térő alkalom! – Talan kezei a nő csípőjére csúsztak, s rásegített az első mozdulatra, hogy érezze a lány a férfias vágyát.

– Akciós? – Lorelei lassú ütemben ringni kezdett a vadász ágyékán, s puha ujjai cirógatva szabálytalan, kacskaringós vonalakat rajzoltak a félvér mellkasára.

– Végkiárusítás! – Talan egy mély lélegzettel lehunyta a szemét, s élvezte a kényeztető simogatást. Ahogy érezte oldódni a nő feszültségét, ő is egyre bátrabban kezdte a formás testet felfedezni. Felült, magához szorította, s szenvedélyesen csókolva vette birtokba a lány ajkát, miközben egyre erőteljesebben és mélyebbre mozdult benne.

Érezte ugyan, hogy Lorelei remeg a kezei között, de azt is, hogy már nem a félelemtől.