TALAN - 22 - Újra Clear Creek-en

Egy percre sem vesztette el maga felett a kontrolt, az éjszaka minden pillanatára emlékezett.

Meglepődött azon, hogy nyugalom árasztotta el, annak ellenére, hogy milyen út előtt állt. Csukott szemmel élvezte a pillanatot, azt a jóleső nyugalmat, ahogy Lorelei a mellkasát betakarva feküdt keresztben rajta, melegítve nem csak a felsőtestét, a lelkét is. Aztán pislogva nézelődött a sötétben, majd túlengedte tekintetét a függöny nélküli ablakon, a város sokszínű csillogó fényeit pásztázva. Szabad kezével áttúrta rendezetlen haját, majd a telefonja után matatott, hogy megnézze mennyi az idő. Még volt két órája a tervezett indulásig.

Éber volt.

Meghatározatlan érzésekkel és kusza gondolatokkal.

Sűrűn pillantott az alvó, fiatal nőre, akiből megmagyarázhatatlan kisugárzást érzett. Nem volt tőle nyugtalan, és nem állítódtak élesre figyelmeztetően az érzékszervei. Sőt! Inkább mintha lenyugodott volna a közelségétől, attól, hogy érezte őt. Akár egy kisgyermek, aki a kedvenc plüssét szorongatva érzi a biztonságot és a nyugalmat.

Talan azon kapta magát, hogy leragadt Lorelei kisimult arcvonásainál, és szórakozottan cirógatva szánkáztatta az ujjbegyét a nő vállán, karján.

Elkapta a „csak még egy kicsit!”, meg a „mindjárt kelek, persze!” érzés, miközben folyamatosan az elmúlt órák képei peregtek le előtte. Csak most tünt fel neki a lány nyakában vékony bőrcsíkon lévő medál. Nem ezüst volt, még csak nem is nemes fém. Egy sima ötvözet, akkora, mint a kisujj felső ujjperce, és egy díszes keresztet ábrázolt, ami egy tátott szájú farkas fejben végződött. Talan homloka ráncba szaladt. Kicsit igazodott, hogy jobban szemügyre vehesse, de a póz, amiben Lorelei feküdt és a medál helyzete ezt nem tette lehetővé. Ahhoz jobban el kellett volna forgatnia a nő nyakán, azzal viszont felkeltette volna Loreleit, mert nem éppen volt laza a bőrszíj. Nem lepődött volna meg, ha a medál valami jelentőséggel bírt volna. Sőt! Még szaglászni is elkezdte a nő bőrét, ahogy közelebb hajolt, próbált valami szokatlant észrevenni rajta, de csak a mandulatejes tusfürdő illata kúszott fel az agyáig és semmi emberfelettit nem érzékelt.

„A prikolicson nem érzed!” – jutottak eszébe McGinty szavai.

Csak a nyugalmat és a bizalmat érezte, bárhogy kutakodott. Lassan elernyedt izmokkal visszaengedte testét a párnára, és cirógatva tovább matatta a nő vállát…

Megborzongott, nem érezte már a jóleső puha meleg testet, amire fel is pattant a szemhéja. Pislogva tapogatta maga mellett az ágyat, Lorelei már nem feküdt mellette.

Elaludtam! – jött a felismerés, s mint a rugós bicska úgy pattant ülésbe. A reggeli napsugár már fénnyel árasztotta el a kis szobát, amitől hunyorogva, pislogva dörzsölte a szemét.

– Basszameg! – sziszegte a fogai között. Kényelmetlen, rossz érzés volt ilyen hirtelen felriadnia. A konyha felől motoszkálást hallott. A terv, hogy minden fölösleges köszöngetés nélkül lelép az alvó nő mellől, dugába dőlt. A telefonjáért kutatott az ágy melletti kisszekrényen, s hunyorogva olvasta le róla az időt. Már jócskán nem hajnal volt. Pár perccel múlt nyolc.

– A francokat! – morogta a vadász az arcát dörzsölve, s nagyot sóhajtva túrta át kócosra feküdt sötét haját.

Magára kapkodta ruháit, kelletlenül lépett ki a konyhába. Nem állt szándékában búcsúzkodni, most viszont már nem tudott szó nélkül lelépni. Vállán az utazótáskával állt az ajtóban és meglepetten szaladt fel a szemöldöke az asztalon gondosan becsomagolt szendvicsek láttán. Lorelei zavartan billegett a sarkán, kezét az összekészített csomag felé lendítette.

– Gondoltam mást is szoktál enni, nem csak azt – mondta, fejével a fekete zsák irányába biccentve.

– Ööö – nyögte Talan, a tekintetét kapkodta. – Jah!

– Nem tudom, hogy milyen messzire mégy – Lorelei vállai közé húzta a nyakát – de mivel sikerült előbb felébrednem, így csomagoltam neked az útra, ha nem baj.

Talant megdöbbentette és zavarba hozta a nő gondoskodó figyelmessége. Szavakat keresett, miközben elmotyogott egy „Köszönöm!”-öt. Tekintete többször végigszánkázott a lányon. A tegnap esti kis tunikaszerűség volt rajta, s mezítláb ácsingózott hol az egyik, hol a másik talpán.

– Igazság szerint hajnalban akartam menni – dünnyögte a félvér az orra alatt. – Elaludtam.

Lorelei szelíd mosollyal rántott a vállán.

– Ha nem tömegközlekedési eszközzel utazol… nem késtél le semmit, és legalább kipihented magad. Nem?

– Jah. De – motyogta Talan aztán vett egy lendületet és elindult az ajtó felé.

– A kaja nem kell? – szólt a félvér után a nő, ahogy a vadász elhaladt az asztal mellett.

Talan megtorpant, hirtelen nem tudta mit mondjon, és mit tegyen. Nem igazán volt rászorulva a szendvicsekre, de nem akart bunkón bántó sem lenni a lánnyal, aki gondoskodón útravalót készített neki. Mély, hangos sóhajjal fordult vissza, és halvány, zavart mosollyal elpakolta az összekészített csomagot. Tekintetét akaratlanul vonzotta a nő nyakában lévő medál. Most egy kicsit jobban szemügyre vehette.

– Klassz a medálod – jegyezte meg a torkát köszörülgetve a félvér, mire Lorelei azonnal a pici farkas fejhez kapta a kezét.

– Köszi.

– Valami családi izé?

– Á! – rázta a fejét a fiatal nő. – A neten rendeltem egy kézműves oldalról. Megtetszett – mondta elmerengő, félszeg mosollyal a nő. – Olyan talizmán féle, nekem.

– Értem – fújta Talan, vállára vetette a táskát. – Hát… vigyázz magadra kislány!

– Te is. Köszönök mindent!

– Nincs mit! – rázta a fejét Talan egy hanyag vállrándítással. – Szóval, Isten áldjon! Úgysem találkozunk soha többet.

Lorelei ajka halvány mosolyba húzódott.

– Azt szokták mondani, hogy soha ne mond, hogy soha.

– Ez biztos, hogy így lesz – mondta magabiztos mosollyal Talan, azzal nyitotta az ajtót, s már a küszöböt is átlépte, mikor a nő utána szólt.

– Várj csak! – Mire a félvér visszafordult, Lorelei már levette a nyakából a bőrszíjon lógó medált. – Csak úgy – mondta csendesen a lány egy vállrándítással. – Tudom, hogy semmi értéke… csak nekem bír jelentőséggel.

– Akkor miért adod nekem? – Talan értetlenül vonta fel a szemöldökét.

– Csak úgy… mert szeretném. – Lorelei zavartan kapkodta a tekintetét, s a férfi felé nyújtva éveken át féltett és szeretett talizmánját várta, hogy a félszerzet elvegye tőle.

Talan elbizonytalanodva, de elfogadta. Az öklébe szorítva zavartan gyűrte kabátja zsebébe, majd köszönés nélkül fordult és becsukta maga mögött az ajtót. Kapkodva szedte a lépcsőfokokat, a fejében kavarogtak a gondolatok.

Ez most mi volt? Minek ez az izé nekem? Jézusom, de szentimentálisan viselkedtem! Kaját csinált, mint aki munkába indul… – megtorpant. Agyában végigszaladt, hogy tulajdonképpen Lorelei egy ember, akit egy fontos küldeménnyel beküldött a másfajta veszélyes szerzetek közé. Egy olyan világba, környezetbe, ahol a magafajtának is nem egy életbiztosítás nyomozni, kutakodni és kérdezősködni bárki után is. Eszébe jutott mi lett Nickkel. Mi lett a vége annak, hogy a fiatalembert első tiltakozása ellenére, mégis sikerült belevinnie a másfajta lények világába.

Milyen könnyen elvállalta a postás szerepét ez a lány! Mert fogalma nincs, hogy mire mondott igent! – válla felett visszanézett.

– A rohadt életbe! – sziszegte a fogai között, s kettesével szedte vissza az ajtóig a lépcsőfokokat. Valósággal berontott. Lorelei még a konyhában állt, elkerekedett szemekkel rándult meg testének minden izma, ahogy kivágódott az ajtó. Pislogott a félvérre, aki a levegőt kapkodva egy ideig csak nézte őt.

– Valamit itt felejtettél? – kérdezte gyermeki érdeklődéssel a lány.

– Igen! – vágta rá a férfi, majd zavartan elkapta a tekintetét. – Vagyis nem. Azaz… – Leengedte a válláról a táskát, felhúzta a lábbelijéről a nadrágja szárát, hogy elővegye az egyik karambitot, aminek a párja a másik bakancsában volt. – Hogy meg tudd magad védeni! – mondta határozottan, ahogy a nő felé nyújtotta.

Lorelei elnevette magát.

– Egy csirke nyakát sem vagyok képes elvágni! Minek ez nekem?

– Tedd el! – utasította Talan a fiatal nőt, azzal a kezébe nyomta a mesterien megmunkált fegyvert. – Hidd el, adott helyzetben az ösztön az élni akarás és az adrenalin csodákra képes!

Lorelei forgatta az ujjai között a karambitot, s ahogy Talan figyelte a mozdulatait, feltűnt neki, hogy nem éppen úgy áll a nő kezében a kés, mint aki soha nem is látott még csak hasonlót sem. Hirtelen jött az újabb ötlet, ahogy nézte a lányt. Felkapta a táskáját és előkotorta belőle Ivan vaskos jegyzeteit.

– Legyen a tied! Vedd hasznát! – mondta, azzal letette az asztalra, s közelebb tolta a nő felé. – Nekem már nem lesz rá szükségem.

Ahogy Lorelei a vadász szemébe nézett, szinte a férfi lelkéig hatolt a kék tekintet. Talan érezte, hogy pontosan tudja a nő, hogy mire is készül ő. Megmagyarázhatatlanul elnehezült a légzése, s bár egyikük sem szólt, csak mélyen néztek egymás szemébe, úgy érezte mintha olvasnának egymás gondolataiban. Félelmetes és egyben felemelő volt számára. Gondolatban hozzá hajolt és puhán ért össze az ajkuk, megcsókolta. Tudta, hogy már rég indulni akart, de valahogy képtelen volt megmozdulni. Fizikailag érezte, amivel a képzelete eljátszott, pedig több mint karnyújtásnyira álltak egymástól. Beleremegett az érzésbe. A nő úgy sóhajtott fel, mintha ő is ugyanazt élte volna át, amit ő.

Egy ember! Mégis, hogy lehet rám ilyen hatással? – zakatolt az agyában. Összeszedte minden akaraterejét, mert tudta, ha akkor azonnal nem indul, nem mozdul, ott marad, és uralkodni sem fog tudni magán.

– A táskában van elég pénz! – fújta egy mély levegővétellel Talan, amikor végre megszólalt. – Bérelj, vagy vegyél egy másik lakást. Minél előbb! A legjobb, ha még ma! Ez nem lesz biztonságos! – mondta, közben hátrálni kezdett az ajtó felé. Vállára kapta a táskáját, s a sarokból a fekete zsákot is magához vette.

Mérföldekkel odébb, egy erdőrésznél kiborította a zsák tartalmát.

– Vadetetééés! – dünnyögte cinikusan az orra alatt, majd tovább hajtott.

Nem tudott szabadulni a képtől, Lorelei arcától, ahogy nézték egymást, s érezte minden egyes sejtjét, gondolatát.

Pedig még csak semmiféle kötelék sincs köztünk! Akkor mi volt ez? Mi ez? – zakatoltak az agyában a gondolatok.

„– A neked való társat, nem megálmodod. Az belecsöppen az életedbe. Vagy felismered, hogy ő az, vagy ha nem, akkor sajna hagyod továbbmenni.

– Honnan fogom tudni, hogy ő az?

– Olyan érzéseket fog benned felébreszteni, amit más nem. Azt félreérthetetlenül felismered.” – csengtek a fejében Amarion szavai.

Beletaposott a fékbe. Egyre szaporábban vette a levegőt, ahogy kavarogtak benne az érzések és a gondolatok. Válla felett többször nézett vissza, aztán döntött! Megfordította a járgányt, és őrült tempótval hajtott vissza a városba.

Mintha legalább az élete múlt volna rajta olyan iramban szedte a lépcsőfokokat. Lendületből nyitotta volna az ajtót, ami viszont zárva volt. Türelmetlenül verte meg az öklével.

– Lorelei! – kiabálta a nő nevét többször is, mire két ajtóval odébb egy fiatal fiú szólította meg.

– Azt a barna lányt keresed?

– Igen!

– Elment.

Talán bevásárolni! – jött az első gondolat, mire lehiggadva túrta át a haját a vadász, hátát a falnak vetette, hogy megvárja a nőt.

– Szerintem hiába várod – szólalt meg újra a fiú félvállról.

– Miért? – ráncolta a homlokát Talan.

– Nagy táskával felpakolva ment el, és ahogy bezárta az ajtót a kukába dobta a kulcsot – a srác a folyosón lévő nagyobb méretű szeméttároló felé bökött a fejével. – Nem hiszem, hogy ott szokta tartani a lakáskulcsát – vigyorgott szélesen.

Talannak pár másodpercre szüksége volt, hogy feldolgozza az információt, és elfogadja: elkésett. Lorelei szót fogadott és azonnal másik lakás után nézett. Mivel nem tudta a nő teljes nevét és azt sem hová is mehetett, bele kellett törődnie, hogy elvesztette. Ellökte magát a faltól és lassú léptekkel visszament a motorjához.

„vagy ha nem, akkor sajna hagyod továbbmenni.” – visszhangzottak Amarion szavai a fejében.

Több érzelem szaladt át rajta. A tehetetlen düh, ahogy haragudott magára, bosszankodott, hogy miért kellett a lánynak ilyen gyorsan szót fogadnia. Nyögve vett egy mély lélegzetet, megoldásokon agyalt.

Az autós pihenő! Ott talán tudják a teljes nevét! Nem lehet! Akkor rászabadíthatom a pultos miatt a rendőrséget! – dühösen csapott a levegőbe, majd kényszeredetten ült vissza a motorjára és újra elindult az eredeti terv szerint Clear Creek-re.

A menedékháznál szinte nem változott az elmúlt hét év alatt semmi. Legalábbis az épület ugyanolyan masszívan és rendíthetetlenül állt, mint annak idején. A hozzátartozó benzinkút és szerelőműhely sem változott. Talan sokáig nézett a kitárt ajtajú garázsféle építmény felé, ahonnan olykor egy elég betegesen be-beindult motor hangja hallatszott ki.

Letámasztotta a járgányát és elindult a főépület felé. Tudta, hogy nem látják majd szívesen. Még azt is számításba vette, mi van, ha Dunkin nem fog neki szobát adni. Kaila itt dolgozott, és tagadhatatlanul szerették a félvér, gyógyító boszorkányt. A fiatal félszerzet pedig láthatóan magának tudhatta Dunkinék védelmét.

Belépett a kantin részbe, s több tekintetet is azonnal magán érzett. Tisztában volt vele, hogy itt nem a jó híréről ismerték, hiszen szándékosan ő maga keltette azt a látszatot, hogy megölte Amariont és Kailat.

A pultig sétált, aminek a túloldaláról Braydon szegezte neki sötét, szigorú tekintetét. A vadász pénzt vett elő és a tagbaszakadt férfi felé tolta. Dunkin pár másodpercig csak némán szemezett az összeggel, Talan pedig úgy állt ott, mint aki ítéletre vár, miközben érezte, hogy a valamivel távolabb álló fiatal nő, kutakodón őt nézi. A vadász ajka akaratlan húzódott egy halvány, alig észrevehető mosolyba.

Vizslat. Felmér. – A félvérnek uralkodnia kellett magán, hogy ne villantsa az alkalmazott felé rá jellemző, pimasz, fölényes mosolyát. Talan úgy tett, mintha csak várakozón körbepillantana, de tekintete közben végigszaladt a nőn, aki őt méregette. A lány zavartan kapta félre a pillantását. Láthatóan megérezte, hogy lebukott és ettől zavarba is jött.

Valamivel odébb Talan figyelmét megragadta az érett férfivá cseperedett Cody, aki egy nagyobb asztaltársaságnak szolgált fel. Egy pillanatra a fejébe tódultak az emlékek, hogy milyen elszántan állt akkor Kaila mögé, jelezve: bármikor kész megvédeni a menedékház félvér gyógyítóját.

Talant visszazökkentette a jelenbe, amikor Braydon egy mély, hangos sóhajjal elvette a pultról a pénzt, mintegy beleegyezését adva, hogy a vadász megszállhat a menedékházban. Odaintette a pár lépéssel messzebb álló fiatal nőt, s neki adta oda a szoba kulcsát, s csak egy biccentéssel utasította őt, hogy kísérje fel a vadászt a szobájába.

Talan követte a lányt. Miközben sokáig némán, ráérősen ballagott utána az emeletre, alaposabban szemügyre vette. Sportos alkat volt, könnyed mozdulatokkal, de látszott rajta, hogy odafigyelt az erőnlétére. Talan tekintete sokadjára szánkázott végig a nő formás idomain, amikor tekintete megakadt a karján sorakozó rúnákon.

Egy félvér! Egy őrző! – jött a felismerés, aztán motoszkálni kezdett benne az érdeklődés, a kíváncsiság.

– Nem olyan rég dolgozik itt, igaz? – törte meg a vadász váratlanul a köztük lévő csendet.

A nő hátra sem nézve rázta meg a fejét.

– Nem.  Tényleg nem – válaszolta.

– Soha nem láttam még a környéken sem. Nem idevalósi? – kérdezősködött tovább Talan, mintha olyan gyakran járt volna Clear Creek-en.

Miket beszélek? Hét év! Rengeteg idő! A Dunkin srác is kész férfi lett! – morfondírozott magában Talan.

– Nem olyan rég költöztem ide. – A nő ugyan válaszolt, de a hangsúlyából jól érezhető volt, hogy nem szívesen veszi a férfi kérdéseit. Kinyitotta a vadász előtt a szobája ajtaját, és felé nyújtotta a kulcsot.

– Parancsoljon!

Talan elvette, forgatta egy darabig a kezében, miközben elmerengve bámulta azt. Nem lépte át a küszöböt, azon gondolkodott, mivel tarthatná még szóval a nőt, miközben élesre állított érzékeivel szinte letapogatta. Kíváncsi volt rá, milyen vér keveredhet benne.

– Kérhetem a vacsorámat a szobámba? – kérdezte, olyan indíttatásból, hogy így hosszabb időre talán újra lehetősége nyílik alaposabban ráhangolódnia.

– Természetesen! – bólintott a nő. – Mit hozhatok?

– Valami laktatót – mondta Talan fáradt mosolyra húzva a száját.

– Ez tág fogalom.

– Valami sült hús féle legyen – rántott a vállán a vadász. – Magára bízom.

– Rendben, de ha patkánysültet hozok, akkor is meg kell ennie!

A hangsúly, amivel a nő beszélt, a modora, a mimikája, Talant félelmetesen a vadőrre emlékeztette, s fürkészve nézett az indigókék szemekbe.

– Biztos, hogy nem idevalósi?

– Úgy gondolom nincs jelentősége – kapta a vadász a határozott jelzést, hogy nem kívánatosak a kérdései.

– Bár azt mondta, nem rég költözött ide – morfondírozott szándékosan hangosan Talan.

– Így van – biccentett a fiatal nő. – Ez is tág fogalom.

– Valóban. Vagyis a pontos megfogalmazás lehet az is, hogy visszaköltözött. – A félvér vadász igyekezett húzni az időt.

– Nem – kapta a rövid, határozott választ, egy távolságtartó dühös pillantással kísérve.

Talan arcára újra mosolyt csalt a nő viselkedése.

– Maga nagyon titokzatos – jegyezte meg a vadász, próbált laza és ismerkedő lenni.

– Maga meg nagyon kíváncsi – vetette oda az őrző, aztán fordult s indult, csak a válla felett jegyezte még meg: – Valami sült hús féle rendelve.

Talan mindaddig követte a tekintetével a nőt, amíg a folyosó végénél el nem kanyarodott, csak aztán lépett be a szobába, s lazán lökte be maga után az ajtót. Leengedte válláról a táskát az asztalra, szétnyitotta. Legfelül ott volt a Lorelei által gondosan becsomagolt útravaló. Talan egy pillanatra elszégyellte magát, hogy kiment a fejéből az elemózsia. Egy mély sóhajjal az asztal mellé engedte a táskát.

Majd jó lesz szűkösebb időkre. Például, ha nem lesz jó a kaja – gondolatai fáradt mosolyt csaltak az arcára. Leengedte válláról a kabátját és az ágyra dobta. Halk koppanással esett a padlóra a zsebéből a farkas fejes medál.

Talanban még a levegő is megakadt egy pillanatra.

– Fasza! Ennyi erővel akár el is hagyhattam volna! – dünnyögte, ahogy pillanatnyi döbbenetéből felocsúdott. – Erről meg teljesen megfeledkeztem – morogta az orra alatt, ahogy lehajolt érte. Forgatta az ujjai között, miközben elgondolkodva szemezett az ékszerrel.

„A neten rendeltem egy kézműves oldalról.” – jutottak eszébe Lorelei szavai. Hirtelen ötlettől vezérelve, előkotorta a táskájából a laptopját, s leült vele az ágyra. Készített egy képet a tenyerében tartott medálról és feltöltötte a képkeresőbe. Pillanatok alatt több lehetőséget dobott fel neki a böngésző.

– Kelta farkas talizmán – olvasta motyogva, ahogy megpillantotta az egyik képen ugyanazt a medált. Rákattintott az alatta lévő linkre, mire előugrott egy kézműves oldal.

– Ez az! – sziszegte diadalmasan a fogai között. Érezte, hogy megmagyarázhatatlanul gyorsabban kezdett verni a szíve, ahogy egyre közelebb került a céljához.

„A termék már nem rendelhető.”

Ugrott fel az információ, mielőtt eljutott volna a vásárlásig. Üres, csalódott tekintettel bámulta egy darabig a képet és a feliratot, majd lemondóan, egy hangos sóhajjal kísérve hajtotta le a laptop fedelét.

– Szóval igazat mondott – dünnyögte az orra alatt félhangosan. – Semmi extra. – Hagyta a medált kicsúszni az ujjai közül az ágyra a laptop és a kabátja mellé.

Micsoda mázli, hogy az úton nem hagytam el. Bármikor kieshetett volna a zsebemből. – futott át az agyán.

A sors megőrizte nekem – arcán átfutott egy elmerengő halvány mosoly. Visszazökkentette a jelenbe, ahogy kopogtak az ajtón. Pár nyújtott lépés után már nyitotta is, s készségesen tárta kintebb frissen készült, finoman illatozó étke előtt. Összeszaladt a sült hús illatára a nyál a szájában, szinte már az ízét is érezte. Tekintetét a nőnek szegezve állt félre az útjából.

– Jó az illata! – jegyezte meg Talan, ahogy elhaladt mellette a fiatal nő. – Jól elkészített patkány – tette még hozzá szarkasztikusan a vadász, amivel a lány arcára is csalt egy mosolyt.

– Jó étvágyat hozzá! – láthatóan a félvér alkalmazott értette és nem zavarta a tréfás célzás. Viszont elég rövidre is kívánta fogni a szervírozást, mert, miután az asztalra csúsztatta a tálcát, már fordult is és indult az ajtó felé. Talan pillanat tört része alatt döntött. Jobban szemügyre akarta venni a rúnákat, így egy hirtelen mozdulattal kapott a nő karja után. Minden gyorsan és váratlanul történt. A vadász az egészből csak annyit észlelt, hogy egy határozott rántás után elvesztette a talajt a lába alól, és hanyatt esett.

– Nem vagyok az étlapon! – csattant fel a fiatal nő. – Ha még egyszer hozzám ér, eltöröm a karját!

Talan lassan ülésbe tolta magát, tagadhatatlanul meglepte a szakszerűen taktikus és határozott kivitelezés. Ilyen villámgyors reakcióra nem számított. Először elkerekedett szemekkel pislogott fel a dühös alkalmazottra, aztán szemtelen mosollyal könnyedén guggolásba pattant, majd felállt.

– Nem akartalak bántani – mondta a torkát köszörülgetve. – Te őrző vagy, én vadász.

A nő a barátkozó hangvételre sem enyhült meg. Sőt! A „vadász” megnevezésre, először kérdőn emelkedett meg a szemöldöke, majd dühösen ráncba szaladt a homloka.

– Te félvér vagy, én csupán ember – vont vállat Talan, haverkodó stílusa mögé rejtve valódi származását –, de ugyanaz a feladatunk. Betartatni az íratlan törvényeket.

A nő tekintete az asztal mellett heverő táskára siklott.

– És vadászni jött? – szegezte kérdését határozottan a vendégnek.

Talan egy mély hangos sóhajjal hátrahúzta vállait.

– Nem tartozom beszámolni a dolgaimról. – A vadász arcvonásai kisimultak, miután rájött, hogy az előtte álló nőre nem igazán volt hatással férfias sármja.

– Téved! – A fiatal nő, láthatóan el sem bizonytalanodott. Úgy húzta ki magát, mint aki a következő pillanatban képes lenne akár a vadásznak is nekiugrani. Nem emelte meg a hangját, mégis ellentmondást nem tűrőn szinte dübörögtek a mellkasából a szavak.

– Azon a földön van a lába, ami az otthonom! – Tekintetét Talannak szegezte, miközben határozott, erőteljes kézmozdulatokkal kísérte szavait. – Ezen a földön, az engedélyem nélkül nem vadászhat, senki!

A másodpercek, amíg némán, de határozottan néztek egymás szemébe, hosszú perceknek tűntek.

Akár az a vaskalapos McGinty! – Talan szinte fújtatott magában, megoldásokon agyalt, hogyan csillapíthatná a nő egyértelmű ellenszenvét. Míg a vadőr sokszor inkább szórakoztatta hasonló helyzetben, ettől a nőtől, ez a viselkedés kimondottan makacs dühöt, mérges indulatot váltott ki a vadászból.

– Megértettem – mondta végül Talan a fogai között, de legszívesebben átharapta volna, a dühös tekintetét még mindig határozottan álló lány nyakát. Úgy döntött taktikát vált. Elengedte megfeszült izmait, s kezet nyújtott a nő felé.

– Talan Falgaut – mutatkozott be.

– Jaliyah G. Crabb – viszonozta pillanatnyi gondolkodás után a gesztust a lány.

Talannak egyszerre két terve is bejött ezzel a hivatalos bemutatkozással. Miközben észrevétlenül húzta az időt, hogy engedje a nő kezét, tekintete végigsiklott a karján, s így alkalma volt jobban szemügyre venni a rúnákat. Mindamellett láthatóan a hölgy is kezelhetőbbé vált. A név viszont szöget ütött Talanban, s agyalni kezdett.

– Mi az a G?

– Ginty.

– Ginty? – ismételte meg a nevet a vadász, szemei résnyire szűkültek.

A lány arcán fölényes, gúnyos mosoly jelent meg, kezét kihúzta a férfiéből.

– Egy vadásznak kellemetlen, ha nem hall jól – mondta bele pimaszul a férfi szemébe a megjegyzését, nem kevés szarkasztikus éllel.

Talant hirtelen újra elöntötte a düh. Észre sem vette, hogy tulajdonképpen ugyanolyan jellemmel állt szembe, mint amilyen ő maga is volt. Mivel ilyenre egész élete során még nem volt példa, így nem is tudott a helyzettel hirtelen mit kezdeni. Egyelőre, csak a tehetetlen dühöt hozta ki belőle, amin folyamatosan próbált a nő jelenlétében uralkodni, nehogy az észrevegye rajta a másságára utaló tagadhatatlan jegyeket. Így is érezte, hogy a lány folyamatosan vizslatta őt. Már elbizonytalanodott abban is, hogy esetleg ez a fiatal félvér nő, mégiscsak rendelkezik olyan kifinomult érzékekkel, hogy rájöhetett, mi is ő valójában.